Milyen tényezők hajlamosítanak a spontán vetélésre?
Nem közismert, hogy a terhességek egyharmada a megtermékenyülést követő első hat héten spontán megszakad. További tíz százalékuk a 12. terhességi hét előtt végződik spontán vetéléssel. Ez azért sem köztudott, mert a magzat elvesztése ilyenkor még aránylag kevés tünettel, legfeljebb erősebb „menstruációs” görcsökkel, nagyobb vérzéssel jár.
Érdekes módon, a spontán vetélés, kilökődés kutatásakor eddig nagyobb hangsúlyt fektettek a magzati problémákra, tehát arra, hogy mi a baj magával a beágyazódott embrióval, miért lökődik ki a szervezetből. Kevesebbet foglalkoztak viszont az anyával, a befogadó méhhel. Persze a spontán vetéléshez vezető anatómiai, strukturális okok jól ismertek, ám a szöveti, sejt- és genetikai szinten lejátszódó folyamatokat csak mostanában kezdik részletesebben feltárni.
Ehhez fontos lépés lehet Jan Brosens, a londoni Imperial College kutatójának munkája. A brit tudós arra az ellentmondásra figyelt fel, hogy az ismétlődő vetélések miatt orvosukat felkereső nők – paradox módon – az átlagnál gyorsabban, egy-két hónapos próbálkozás után megtermékenyülnek. Igaz, gyakran ismét gyorsan elveszítik magzatukat.
Brosens doktor munkatársaival mintát vett a spontán vetélők méhnyálkahártyájából, és ezeket összehasonlította egészséges, normális lefolyású terhességen átesett nők biopsziás anyagaival. A szövetmintákban két fontos, a terhesség kimenetét meghatározó tényezőt vizsgált.
Az egyik az úgynevezett prokinetin–1 nevű bioaktív fehérje (PROK1), amely – némileg leegyszerűsítve – a méhszövetnek az embrió befogadóképességét jellemző faktora.
A másik vizsgált anyag a prolaktin nevű hormon, amely – más női hormonok mellett – a terhesség normális lefolyásának fontos jelzője. Koncentrációja összefügg a méhfal növekedésével, megvastagodásával, és e nagyobb szövetmennyiség vérellátásához szükséges új érhálózat kifejlődésével.
Kiderült, hogy a spontán vetélésre hajlamosaknál e két faktor koncentrációja ellentétesen mozog. A PROK1 koncentrációja az átlagosnál magasabb volt, és ezért a megtermékenyülés (egyébként rövid, alig 24–48 órás) időszaka az átlagosnál jóval hosszabbra nyúlt. Azaz javult a teherbeesés esélye.
A prolaktin szintje viszont alacsonyabb volt, ezért a méh megnagyobbodása, illetve vérellátása relatíve gyengébbé vált. Ezért aztán a terhesség fennmaradásának esélye kisebb lett, és megszakadt. Hogy miért termelődik kevesebb prolaktin, még nem tudják, de korábbi kutatások arra utalnak, hogy a megtermékenyített pete a beágyazódás időszakában nem küldött az anya méhszövetébe kellő erősségű „jelzést”, és ezért nem termelődött elegendő hormon.
Összefoglalva tehát: a spontán vetélők egyrészről könynyebben esnek teherbe – másrészt náluk könnyebben meg is szakad a terhesség. Amenynyiben más kutatások megerősítik a londoni kísérletek eredményeit, annak (legalább) két fontos konzekvenciája van. E két faktor gondos nyomon követésével időben ki lehet majd deríteni, melyek a veszélyeztetett terhességek. Másrészt olyan gyógyszereket lehet majd előállítani, amelyek kiküszöbölik ezeket a kórélettani folyamatokat, illetve pótolják a terhesség megtartásához fontos anyagokat.
