Erdélyi szilánkok

A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat Magyar Egyesületével Erdélyben jártam. Nagyon rövid időt, három napot töltöttünk a messzi Csíkszeredán, 760 kilométerre Budapesttől. Így a rám zúduló benyomások nem álltak össze koherens képpé bennem. Csak benyomások. Egy nap szilánkjai.

A kiváltságosok közé kerülök: ellentétben számos gyermekmentős pesti kollégámmal, akiknek többágyas kórterem jut, vagy a városban, a közeli falvak vendégszobáiban szállásolják el őket, én egyágyas VIP-kórtermet kapok a sebészeti osztályon, külön vécével. Némi utánjárással vécépapír, törülköző is kerül. Fürdőszobája nincs. Némi feltűnést keltek, amikor mezítláb papucsban, törülközővel a karomon átszelem a betegekkel zsúfolt folyosót, a személyzeti tusolóig, de udvariasan kitérnek az utamból. Kényelmes, kellemes az ágyam, bár reggelre kissé fázom: hajnal felé kikapcsolják a fűtést a kórházban, pedig a Hargitán 1000 méter felett igen csípős a reggel. Talán ezért is álmodtam azt, hogy a nővér szó nélkül a fenekembe vágja a „koktélt”, és már visznek is a műtőbe, kivenni a vakbelemet... Ébredéskor örömmel konstatálom, hogy mégsem vágták fel a hasam.

Nem tudok betelni a frottírköpennyel, amelyben majd mindegyik kórházi dolgozó járkál. Hozzátartozik a munkaruhához. Itt is van hierarchikus megkülönböztetés: az orvosok, nővérek, asszisztensnők fehérben, a segédszemélyzet bordó és kék frottírban pompáznak. A divat és a ruhaanyagok irányt fogékonyabb, tájékozottabb ismerőseim felvilágosítanak, hogy molton az anyag neve. Jól véd a hideg ellen. A 33 éve felhúzott épület szigetelése enyhén szólva nem kifogástalan, a fűtéssel is baj van, és az ősz, a tél errefelé hideg. A betegeknek nem jár frottír-, akarom mondani: moltonköpeny...