TOMPA ANDREA cikkei

A török író, Orhan Pamuk, akinek még tavalyi irodalmi Nobeldíja előtt olvashattuk magyarul a Hó című könyvét, klasszikus irodalmi cselhez folyamodik A fehér vár című regényében. Nem is egyhez, de többhöz. Először is úgy tesz, mintha egy talált kéziratot kínálna olvasásra, a szerző a közreadó álruhájába bújik, és azt üzeni: nem én írtam, hanem valaki más. A „valaki más” egy rövid előszóban elmondja, hol s miként bukkant rá a szövegre. Aztán jön a történet, és a regény másik trükkje. Mert már az első lapon fogságba ejtenek egy tanult velencei férfit, kalózokkal Isztambulba vitetik, és életre szóló rabságra ítélik; a trükk itt az „idegen”, külső megfigyelő bevetése, akinek szemével az új világot, a 17. századi török birodalmat látjuk. Egyébként ez a velencei írástudó az elbeszélőnk, ő az „én”, a talált kézirat igazi szerzője. Lássuk csak, hányadik is? Mint a matrjoskababák, úgy bomlanak ki a szerzők egymásból, de amikor legbelülre érnénk, még mindig nincs vége a sornak.
   Az író tehát elkezdi megszőni a dicső török történelem egy hosszú századát: a szultáni udvart, a körülötte nyüzsgő ellenlábasokat, egy város forgatagát, a Kelet tudását és tudatlanságát, vakhitét és félelmeit, csillogását és pestisét. Távol tartja a közhelyeket, de közel engedi az „idegen” szemet, a nyugati emberét, aki képes meglátni és belülről érteni a vonzót és irigylendőt, a nyugtalanítót és nevetségest. És némely dolgokban ez a hely igen hasonlít a mi világunkra: az írástudó kiszolgáltatottsága a kiszámíthatatlan hatalomnak, az önkény nagyvonalúsága és vaksága – mintha az „itt és most”-ról szólna.
   Fogságba esett velencei elbeszélőjének Pamuk teremt egy gazdát is: egy török hasonmást, a művelt, a tudományok iránt érdeklődő, majd abban el is mélyedő hodzsát, aki a szultán közelébe kerül, és legfőbb tanácsadójává válik – udvari főcsillagjóssá. Az ő rabszolgája lesz a velencei. Hogy ki kit tart rabságban, mégis eldönthetetlen; a velencei és a hodzsa úgy vannak összekötve, mint Kelet és Nyugat: úgy feszülnek, kapaszkodnak egymásba, mint két megvadult szerető, vagy folyamatos mozgásban lévő mágnes, hol egymásra tapadnak, hol kergetik egymást. Csak nyugalmi állapot és mozdulatlanság nem lehetséges.
    Ám ez a velencei titokzatos módon kezdettől fogva zavarba ejtően hasonlít a hodzsára, s ez a külső hasonlóság egyre bonyolultabb alakzatokat ölt. Ahogy életüket, múltjukat megosztják egymással, ahogy megismerik egymást, úgy lassan egymás bőrébe is bújnak, végül felcserélődnek.
    Az író azonban dupla szövőszéken dolgozik. A magát könynyeden odakínáló, gondosan szőtt történetben a 20. századi irodalom és filozófia nagy dilemmái bontakoznak ki. Megismerhető-e a „másik”? Egybe lehet-e olvadni a „másikkal”, vagy az „én” magánya örök? Megszólítható-e, mint isten? Vagy egyáltalán nincs is senki, csak álmodjuk a világot? A 19. században a romantika még tükrökkel és hasonmásokkal ijesztgetett, a 20. század – Martin Buber, Ortega y Gasset, Borges vagy Nabokov – azt kérdezi, létezik- e valaki rajtam kívül, s ha igen, lehetséges-e egyáltalán szóba állni vele? A másik ugyanaz, mint én, válaszolja Borges. A másik én vagyok, én a másik, vagy mindketten egy harmadik, akit senki sem ismer – válaszolja Nabokov.
    De a török író nem bölcseleti értekezést ír, hanem nagy történetet, amelyben finoman megfogja az olvasója kezét, és észrevétlenül addig viszi a vár labirintusában, amíg el nem téved. A várat egyébként szimbolikusan úgy hívják: Doppio vára, olaszul duplát jelent, nyilván mint a „másik” jelképe bevehetetlen, még ha Kelet és Nyugat, a hodzsa és a velencei együttes erejével is rugaszkodna neki. Mert két megnevezetlen szereplőjét, a hodzsát és velenceit addig közelíti egymáshoz, míg összetéveszthetők lesznek, hogy aztán a történelem újabb keresztútjain végképp(?) felcserélje őket. És ha az olvasó a fehér vár labirintusában el is téved – az író nyilván szépen kisétál, átmegy a falon, minthogy ő a várúr –, nincs mitől rettegnie. Legfeljebb önnön képmásától, amelyet a labirintus falaira oly sűrűn aggatott a gondos szerző vagy a szerzők. Vagy valaki más.

Nem tudom, hol kezdődik a különc, ártalmatlan és szeretnivaló hősök sora, de a francia filmekben mindig népszerűek voltak. Sorsuk korábban inkább tragikusan alakult, társadalmi kirekesztettségüket és túlérzékenységüket maguk ellen fordították, mint a Betty Blue-ban. Ma valahogy a jó gallok is derűlátóbban szemlélik azokat az apró, derűs, furcsa, semmilyen sémába nem illeszthető lényeket, akik az őket körülvevő szürke világban titokzatos, izgalmas és rendhagyó életet élnek. Mert van saját világuk, lüktető belső életük. Vagy ők maguk a világ, és látszólag nincs szükségük senkire. Mint a nagyszerű Amélie csodálatos élete című filmben. De a teljességhez azonban még ezeknek a kedves mániákusoknak is meg kell találniuk valakit – talán éppen valaki hozzájuk hasonlót –, hogy együtt lehessenek.
Hogy miért váltak ilyenné ezek a figurák, arra szintén válaszolnak a művek. Mi mástólimages/? Hát az apáktól és az anyáktól. Akik vannak és nincsenek, szeretnek, de nem jól, vagy nem is szeretnek, csak eltaszítanak. Attól a régi jó széthullott családtól, amiből nem fakasztható elég szeretet, biztonság, megértés, figyelem. A szerencsésebbeknek olykor megadatik egy nagymama, akinek képzeletbeli sovány kezét sokáig foghatja az egészen elbizonytalanodott, eltaszított gyermek is.
Így, egy család romjaiból születnek a magukba fordult különutasok, akiknek vagy sikerül önmagukban felépíteniük egy saját szabályok szerint működő világot és akkor egy darabig túlélnek, vagy nem, és beleroppannak. De még ha fel is épül ez a belső világ, egyedül nincs megváltás – így szól a tanítás. Meg kell találni a Másikat. Akivel összerakható a szétesett világ.
Gavalda Anna – kedvem támadt így, magyarosan írni a fiatal francia írónő nevét, mint régen Tolsztoj Leóét meg Verne Gyuláét, hogy közelebb tudhassam magamhoz, mintha ismerősöm lenne, minthogy az olvasás során tényleg azzá is vált –, szóval Gavalda Anna finom, puha regényt írt. Jó benne lenni, könynyű visszakívánkozni, együtt lenni e biztonságos könyvvel – egyébként a címe is erre utal. Nem amiatt jó együtt, mert rokonszenves hőseinek zökkenőmentes lenne az egymás fele vezető útja – nagyon hosszú ez az út, igaz, a könyv sem rövid, és tudjuk, milyen sokáig keresi két ember egymást. És hiába találkoznak, mégis elmennek egymás mellett.
Gavalda sokat elvesz hőseitől – a biztonságos érzelmi hátteret, a puha gyermekkort, ad cserébe hazug és képmutató szülőket, akaratlan árulókat és az összes innen származó bajt: beszédképtelenséget, az érzelmek kimutatásának képtelenségét, a beilleszkedés lehetetlenségét, hogy a világ ostoba szabályait gondolkodás nélkül elfogadják és aszerint is éljenek. És ad nekik még: érzelmeket, a másikra való figyelem képességét, és főleg magukkal szembeni kíméletlen őszinteséget. Egy fiatal lánynak rajztehetséget adományoz, egy fiúnak a főzés tudományát plusz egy motort és főleg egy csodás nagymamát, aki kap egy gyönyörű kertet is, egy másik fiúnak pedig fantasztikus arisztokrata múltat és hozzá történelmi tudást. És ad nekik humort – mert ez a túlélés fontos eszköze. Jól megírt regény ez, tele logikus ellentmondásokkal. Olyan embereket sodor egy furcsa párizsi lakásba, akik semmiben sem hasonlítanak, legfeljebb múltjuk és magányuk miatt, tehát mindenképpen egymásnak vannak teremtve, ezt azonban semmiképpen sem akarják felismerni. Mert a hitet rég elvették tőlük, még születésük pillanatában.
Hát ennek a hitnek a visszahódítása a regény tétje. Nem pusztán az, hogy találkoznak-e azok, akiknek muszáj, hanem hogy tudnak-e hinni benne. Hogy lesz-e belőlük modern együgyű szent egy kibírhatatlan, zajos és sietős nagyvárosban.
Együtt lehetnénk – szól a többértelmű magyar cím. A regény hiteles választ ad rá, úgy véli, a világnak van olyan pontja, ahol az összes szabálytalan lény együtt lehet; a feltételes mód így mintha nem is rájuk, a regénybeli tudatlan tündérekre vonatkozna, hanem kifele üzen, az olvasóhoz beszél, vagy inkább kérdez: hogy vajon mi együtt vagyunk-e? Meg hogy hiszünk-e abban, hogy mi.
 (Fordította Tótfalusi Ágnes. Magvető, 2006, 627 oldal, 2990 forint.)

Számosan vannak, akik úgy gondolják – körülöttünk, Európában, szép hazánkban is –, hogy magyarul nem kell, nem is érdemes tudni, luxus ez, mint a tejszínhabos kávé vasárnap délután, meg nagymamám korában a vaníliás kuglóf. Hogy elég az a kétezres szókincs, ami a tévéből jön. Hogy luxus a több; a szépek és gazdagok kiváltsága. Pedig az ember, az emberállat máris annak is érzi magát – gazdagnak, szépnek, állatnak –, ha kezébe veszi a magyar Szép Róza legújabb remekét, azazhogy Parti Nagy Lajos új novelláskönyvét. Örül a szív, hogy tud magyarul a nyelv. Olvasom a könyvet, araszolok benne, és lassan foglyul ejt, behálóz, mint alattomos pók, bár én magamtól is belehullanék halálos hálójába, és ahogy olvasgatom, lassan kihúzom magam, és megköszönöm édesanyámnak, hogy éppen ezt választotta anyanyelvemül. Ezt a bámulatos magyar nyelvet, amelyen Pázmány Péter ír, meg a Krisztina téri kopaszra nyírt zöldséges beszél. Amely bámulatos nyelv bizonyos Parti-hősök szájában „kissé balra deviál”, mint a könyv első lapján olvashatjuk. Ez a kissé balra deviálás itt a költészet.
Mert ez a Szép Róza – olvasd gyorsan, nem a könyvet, azt nem érdemes, legyél jó lassú, ráérős olvasója, hanem ezt a nevet, akkor árulja el magát –, szóval ez a Szép Próza úgy szólal meg, mesél, csicsereg, brekeg és suttog füledbe ebben a könyvben, mint egy valóságos ember, akinek foglalkozása van, története, mindennapjai, saját (magán) élete. Meg mint egy nyelv, akinek szintén van magánélete. A nép barokk gyermekei nyitják szóra ajkukat e könyvben. Mondják szépprózai monológjukat. Mert a beszéd, a szép (csúnya, rontott) magyar beszéd, az Parti Nagy specialitása.
Hogy aztán ezek a beszélő emberek az állathoz hasonlítanak, az más kérdés. És hogy az állatok emberszerűek, az ugyanaz a kérdés. Foglalkozásra nézve halandók ők: villamosvezető, nyakkendőárus, pénzbehajtó, lókonzervgyári dolgozó, bányamosodás meg testaranyozó. Vagy: kitömött cirkuszi bálna, levágandó disznó, kenyai strucc. Egy nőről azt írják, hogy olyan, mint egy porcelánfóka. Egy villamosvezető utasállatnak nevezi szállítmányát. A pénzbehajtót Lazacnak hívják. A brassói testaranyozó nem elég, hogy belülről aranyozza be a nőket, apró hangyákkal hordatva be nyílásaikon az aranyat, de egy itallal hangyányivá is változtatja ügyfeleit. A nyúlszájú baka pedig mennyeien ejakulál egy kád húsban – csak éppen azt nem tudni, hogy kié a hús: levágott disznóé vagy a hatalmas századosnéé. Aki nem mellesleg úgy vakartatja magát, mint a disznó. A néma ikerlányokat pedig kiskecskéknek szólítják, mint az Énekek énekében.
Ki-be járunk emberben, állatban, ki-be jár a jó magyar katona, akinek a csúnyája olyan, mint a fagyott kutya lába. Meg ki-be jár az író és vele az olvasó. Egymás foglyai vagyunk.
A strucc beszél és tegez, az ember vartyog, egy férfit (a mosodást!) Ágnes asszony elvtársnak szólítják, s nem érti, miért. Az ember–állat határok, férfi–nő határok összemosódnak, minden átjárható, mint a valóság–álom– képzelet–mámor–vágy, meg az is, hogy mi az enyém és mi a másé, Arany Jánosé, Parti Nagyé, tar fejű verőlegényé. Csak a hús közös bennünk, az élő hús, még ha fagyott is, amiben a nyelv, ez a feltartóztathatatlan, csodákra képes magyar prózai nyelv nyomakodik előre.
Ugyanis hol a valóságban szemlélődünk, hol felröppenünk belőle, mint a lószerű strucc, ami tehát éppen olyan, mint a Pegazus, állapítja meg a szerző, de bárhogy lenne is, a történetek olyan terepasztalon játszódnak, ami ugyan nagyon emlékeztet a valóságra, mégsem egészen az, csak kicsinyített, sűrített, költő által összebabrált mása. A bányamosodás című nagyszerű elbeszélés is a valóság hasonmása – na, meg egy jókora Thomas Bernhard-szellemidézés, A mészégető című regényé. Nagyszerű parabolája ez a közelmúltnak, amelyben hazánk börtönőrei és foglyai – a sápleszedők meg a bányamosodás – együtt törekszenek az ezeréves, biztonságos börtönrendszer fenntartására. „Hát nem egymás túszai vagyunk mindannyian?” – kérdezik egymást. Ők, a szochaza fiai. Mint a történet a nyelvé. Szép Róza a szépprózáé. Olvasó az íróé. (Magvető, 2006, 226 oldal, 2490 Ft)

Dovlatov: A zóna – A bőrönd

Ha a hetvenes években valaki cárnak öltözik és nekivág Leningrád utcáinak, valószínűleg senkinek fel sem tűnik. Még ha a városalapítónak, Nagy Péternek álcázza is magát. Sőt, a legkevésbé akkor, ha a kocsmában beáll a sorba és rendel – nem egy felest, mert ott egy decit szokás. S ha végül még valami vita is kialakul, hogy ki következik ki után, valaki bizonyára így szól hátra: „A cár jön utánam. Te pedig a cár után következelimages/”
A történet igaz: egy szegény, ismeretlen orosz (pardon, szovjet) író, aki újságírásból tengeti szürke életét a „Turbinagyártó” című örökbecsű lapnál, és akinek novellái megjelentetésére nagyjából semmi esélye, elvállalja Nagy Péter cár szerepét egy, a szovjethatalmat kritizáló amatőr filmben, amelyben a jó városalapító elindul Leningrád utcáin, hogy szemügyre vegye szellemi örökségét. Amit a cár tapasztal: részegeskedés és kupleráj. És elborzadva így kiált fel: „Mit tettem?! Miért alapítottam meg ezt a kurva várost?!” Egy másik szerepben Dovlatov Télapót alakít. Amikor a fenyőfaünnepen a gyerekeknek felteszi a kérdést, hogy „na, ki vagyok én?”, a művelt szovjet palánták kórusban kiáltják, hogy „Lenin! Lenin!”
A címszerepet az abszurd filmben Szergej Dovlatov író alakítja. Pontosabban nem a film abszurd, hanem a világ, amelyben minden és bármi megtörténhet. Hogy valaki álszakállban és cári sityakban támasztja a kocsmapultot. Vagy hogy Nagy Péter vagy Lenin kikel a sírjából és visszatér körülnézni. Legyen színész vagy igazi cár, egyre megy.

Andrzej Stasiuk: Útban Babadagba

A nagy utazás, a nagy cél, a nagy veszély és a nagy hős: ez mind elveszett a kortárs (posztmodern) irodalomban, állítja az elmélet. Andrzej Stasiuk könyve éppen ezt hódítja vissza – ami veszendő.
Nagy utazása – hiszen nem regényt ír, hanem véletlenszerű, lazán összefűzött, rendszertelen kilométereiről számol be bizonyos értelemben iránytűként is használható útikönyvében – Kelet-Európába vezet. Olyan világrészbe, amelynek megkérdőjelezett létjogosultságát – ha nem is történelmileg, de földrajzilag mindenképp – visszaperli. Kopott, lassan olvashatatlanná váló térképe segítségével a szerző hét éven át szeli keresztülkasul mindazokat a helyeket, ahol ő az egyetlen turista. Nem történelmi emlékek, építészeti remekművek, kulturális örökségek vagy akár földrajzi-természeti csodák után kutat, hanem olyan helyeken fordul meg, ahol semmi látnivaló sincs, ahol senkinek nem lenne oka akár egyetlen pillanatra is megállni, kitekinteni a vonatablakon vagy kiszállni autójából. Erre a világra – falvakra, tanyákra, poros kisvárosokra – senkinek sincs szüksége azokon kívül, akik lakják. Ahol a múlt valami zavaros törmelék, a jövő egyáltalán el sem tud kezdődni, a jelen pedig önmagáért való: saját létének nem tesz fel kérdéseket és nem töpreng küldetésén. A létezés pereme ez, a periféria, félbemaradt vagy alig elkezdődött világok, éppen csak vázlat. A bomlás és a széthullás színterei. Valami állandó ideiglenesség, örök bizonytalanság. Fülledt nyomor, balkáni idő és balkáni kupleráj. Ahol a világ még nincs tökéletesre berendezve: Moldovától Albániáig, Lengyelországtól Magyarországon át Románia legdélibb csücskéig, Babadagig.

Bódis Kriszta: Artista

Az artista: légtornász, aki legyőzi a gravitációt, a mutatványos, aki lélegzetelállító számával ámulatba ejti a tátott szájú nézőt, nem földi halandó, hanem a lég irracionális és végső soron értelmetlen – vagy értelmét önmagában hordozó – művésze. Játékos, a tiszta és öncélú művészet bajnoka.
A bohóc, a légtornász, a műlovarnő vagy a bűvész főleg a 20. században válik a művész metaforájává irodalomban, filmben, festészetben: az élettel, így a nehézkedéssel és tehetetlenségi erőkkel dacoló alkotó hasonmása, aki biztonsági háló nélkül dolgozik. Az ember a légben elveszíti nemét, történetét, múltját, kiszakad térből és időből: lerázza mindazokat a terheket, amelyek megkötik, hozzászegezik a földhöz: ez a súlytalanság záloga. A művész múlt nélküli, nemtelen lénnyé lényegül – androgün lesz.

Tóth Krisztina: Vonalkód

„Húzni kell egy vonalat, húzni kell egy vonalat és kész” – mondogatja a főhősnő anyja, a sziklaszilárd anya, akiből semmit sem lehet fakasztani – szeretetet, megértést, együttérzést –, legfeljebb annyit, hogy „szedd össze magad, lányom”. Szerinte csak húzni kell egy vonalat és kész, ennyi a gyász. Tóth Krisztina új könyvében azonban mindenfajta vonalakat kell húzni: egy vizsgán egy vaktérképen folyókat és városokat kell bejelölni, határvonalakat kell meghúzni élet és halál közt, bikinivonalakat húz egy kozmetikus, vonaljegyeket gyűjt egy kamasz, egy telefonvonal foglaltat jelez, s a többi. Tizenöt, törésvonalak mentén összefüggő történet ez, amiből halvány mintázatok, a lét furcsa alakzatai rajzolódnak ki.
A főhősnő kézen fogja az olvasót és személyes életének zegzugos, ismeretlen kastélyába vezeti. Nem ad útikönyvet, térképet sem – legfeljebb vaktérképet, ahol a lét széleit jelöli be (születés, halál). Sétára invitál: hol a gyerekkor szobáiba nyitunk be, hol egy felnőtt nő kétségbeesésének sivár színtereit vesszük szemügyre, kinyitunk egy ablakot és rálátunk egy tóra, valaki Japánba utazik, valaki más pedig lassan haldoklik. Nem önéletrajz ez, de személyes töredékek egy (valamikor talán regénnyé formálódó) létezésből, egy nagy történet színpompás cserepei. Gomolygás térben és időben.

 

lág másik végére való utazásból pedig kényszerű gyászszertartás lesz. A múlt temetetlen hordalékával, egy holt szerelem élő, tárgyi bizonyítékaival kell okosan és egyenként leszámolni: a benne megfogalmazott, örökre beteljesületlen vágyakat hófehér, vágy nélküli papírrá változtatni. Csodás hóhérmunka ez: múlttá változtatni a még-jelent. Mert a vágyaktól, ismeri fel a szerző, a legnehezebb megszabadulni. Nemcsak az az öröklét nincs, amelyet ezek a szerelmi üzenetek kínáltak fel vagy kértek a másiktól, de a pillanat sincs. És az a Másik sincs persze. Csak a nehéz munka van: végső nyugalmat találni egy szerelmi játék felborzolt vágyainak. Becsempészni egy cetlit egy bronzoroszlán szájába vagy elásni, mint a legfájdalmasabb beteljesületlen üzenetet, a „Gyereket akarok tőled” feliratot.
Hiszen az a gyerek végül is nem születik meg.
Egy másik viszont igen.
Egy harmadik, egy ikerpár szintén nem.
Mert az elbeszélő hiába tanulmányozza életvonalát a tenyerén, nem lehet kifürkészni belőle semmit. Nem tudható, hogy mi történik majd egy tökéletes ország repterén (megszégyenítő és magyarázat nélküli várakozás). Hogy mi hull ki egy borítékból (súlyos múlt). Hogy mivé változik a szerelmi gyászmunka (játék az élettel, séta az emlékezet kelléktárában). Hogy a kusza vonalakból végül is milyen alakzatok rajzolódnak ki egy könyvben (valaki más létezése, amelyben a sajátunkra ismerünk).

Anonyma: Egy nő Berlinben

„A nőknek a névtelenség a vérükben van.” Anonyma is írhatta volna ezt a mondatot, az a névtelen nő, aki 1945 késő tavaszán naplót vezetett Berlinben. A nőknek a névtelenség – ami egyébként a (férfi) hírnév ellentéte – történelmileg van a vérükben: a 19. századig jóformán nem törekedhettek arra, hogy egy-egy alkotásra ráírják a nevüket, s ha mégis, gyakran inkább férfinevet választottak. A nyilvánosság a nők számára fertő volt; mint ahogy az ókori bölcsesség tanította: a nő legfőbb dicsősége az, ha nem beszélnek róla. Névtelen alkotók persze mindig voltak és vannak: a mű iránti örök alázat jele, vagy a művek öröklétét hangsúlyozandó az ember halandóságával szemben. Szerzetesek, történetírók, tudósok vagy manapság a reklámok storylinerei – mindannyian névtelenek. Mint a női napló- és levélírók.

Merz–Qualtinger–Parti Nagy: Karl úr

A kisember: volt-van-lesz. Azért nem ismerhető föl könnyen, mert folyton változtatja alakját, hol kedélyesen kövér, hol aszkétamód sovány; ruhája is mindig más, hol öltönyt visel, hol lódent, hol meg foltos köpönyeget, hol pedig bőrkabátot, hol kikeményített otthonkát; fején pörgekalap vagy simléderes sapka vagy szőke bodrok; arca is mindig más, hol simára borotválja és orra alatt kicsiny tömegbajuszt hagy, vagy éppen borostás, mint egy forradalmár. Nincs semmi állandó benne, csak a tudata. Egyébként tragikus vagy komikus figura, netán mindkettő egyszerre, koronként, kultúránként más és más. A 19. században az orosz irodalom démonizálja a kisembert, aki egyfolytában elemzi magát és a világot, ezért nem tud élni; a szerző megfosztja józan eszétől hősét, és őrülten kergeti a téli éjszakában Pétervár utcáin. A 60-as évek amerikai reklámjaiban hősünk női alakban jelenik meg ragyogóra sikált lakása hátterében, fiatalon, üdén és mosolyogva, a legújabb háztartási csodaherkentyű birtokosaként. Az osztrák kisember pedig, egy bizonyos Karl úr kedélyes figura, a kövérkés, kalapos, bajuszos fajtából. Carl Merz és Helmut Qualtinger és Parti Nagy Lajos irodalmi teremtménye ő: az előbbi megírta, a középső eljátszotta a színpadon, az utóbbi pedig kisütötte belőle nekünk a magyar változatot. És mi mind megettük, hamm-hammimages/

Ljudmila Ulickaja: Vidám temetés

„Az élet csodálatos, nem látom be tehát, hogy a halál miért ne lehetne még ennél is csodálatosabb” – írja egy (ma már halott) orosz emigráns, Vlagyimir Nabokov. A Vidám temetés szerzője nem emigráns, sőt, Moszkvában él. E két téma azonban, az emigráció és a halál – amely valami rejtélyes, de megfejthető módon az orosz emigráns irodalomban mindig összefügg – számára is meghatározó. Mindkettő eszköz arra, hogy szűkülő körökben – vagy éppen: szűkölő körökben – vizsgálja felül a halál felé araszoló, menetelő, siető életet. Az emigráció, különösen az orosz emigráció pedig olyan zárt helyszín, mint színdarabokban a szoba, ahol a szereplők összezárt foglyok.
Az orosz emigráció hatalmas regényirodalmat hozott létre a 20. században, akár Európában, akár Amerikában telepedett meg: a 20-as években Berlin, a 30-as években Párizs, a 60-as évektől fogva Amerika volt a meghatározó helyszíne. Ez az emigráció azonban, sok mással ellentétben, mindig is a különállás útját járta: nem olvadt be a befogadó kultúrába, hanem ellenkezőleg: az orosz kolóniák létrehozása révén minden szempontból gettósodott. Így aztán kettős, hasadt léte és tudata volt. Egyik oka ennek, hogy ez az emigráció mindig is tömegesen és hullámszerűen zajlott, tehát rendszerint egy-egy adott országot, várost vett célba, másrészt, mivel szinte soha sem a távozók saját akaratából, hanem külső kényszer hatására történt – azaz menni kellett –, identitását, a nyelvet és a kultúrát nem adta fel. A fent idézett (magyarra is fordított) Nabokov, valamint Brodszkij, Dovlatov művei példák erre.

Háborús gyerekek nem babáznak

  1989 decemberében Kolozsváron láttam egy gyereket az utcán, aki banánt evett. A román forradalom napjaiban történt, amikor már megérkeztek a külföldi segélyek. A gyerek tízéves lehetett. Héjastól ette a banánt, valószínűleg életében először. „Én azelőtt sose láttam olyat, hogy valaki a nyílt utcán banánt egyen” – írja Dragomán György. Mert ízléstelen mutatvány lett volna, ott és akkor.
   A fehér király című regény a fehér királyról szól. Arról, aki nincs: az apáról, akit valamikor a nyolcvanas években Erdély egyik nagyvárosából elvisznek – megépíteni a Duna-csatornát. A kortárs irodalom nagy témája az apa, az elveszett, imádott, megismert, majd félreismert apa. Azok az apák, akik nincsenek, elhagytak minket, megszöktek a világból, erőszakosan elhurcolták őket, vagy jelen vannak és szeretnek, de nem tudunk róluk semmit, s csak utólag fogjuk fel, hogy becsaptak. Ez az apa a fehér király: a legértékesebb figura a sakkban, minden játszmában, még abban is, amelyet már eleve a vesztes oldalról, feketével kell indítani.