Élet, vonalak

Tóth Krisztina: Vonalkód

„Húzni kell egy vonalat, húzni kell egy vonalat és kész” – mondogatja a főhősnő anyja, a sziklaszilárd anya, akiből semmit sem lehet fakasztani – szeretetet, megértést, együttérzést –, legfeljebb annyit, hogy „szedd össze magad, lányom”. Szerinte csak húzni kell egy vonalat és kész, ennyi a gyász. Tóth Krisztina új könyvében azonban mindenfajta vonalakat kell húzni: egy vizsgán egy vaktérképen folyókat és városokat kell bejelölni, határvonalakat kell meghúzni élet és halál közt, bikinivonalakat húz egy kozmetikus, vonaljegyeket gyűjt egy kamasz, egy telefonvonal foglaltat jelez, s a többi. Tizenöt, törésvonalak mentén összefüggő történet ez, amiből halvány mintázatok, a lét furcsa alakzatai rajzolódnak ki.
A főhősnő kézen fogja az olvasót és személyes életének zegzugos, ismeretlen kastélyába vezeti. Nem ad útikönyvet, térképet sem – legfeljebb vaktérképet, ahol a lét széleit jelöli be (születés, halál). Sétára invitál: hol a gyerekkor szobáiba nyitunk be, hol egy felnőtt nő kétségbeesésének sivár színtereit vesszük szemügyre, kinyitunk egy ablakot és rálátunk egy tóra, valaki Japánba utazik, valaki más pedig lassan haldoklik. Nem önéletrajz ez, de személyes töredékek egy (valamikor talán regénnyé formálódó) létezésből, egy nagy történet színpompás cserepei. Gomolygás térben és időben.