Dragomán György: A fehér király

Háborús gyerekek nem babáznak

  1989 decemberében Kolozsváron láttam egy gyereket az utcán, aki banánt evett. A román forradalom napjaiban történt, amikor már megérkeztek a külföldi segélyek. A gyerek tízéves lehetett. Héjastól ette a banánt, valószínűleg életében először. „Én azelőtt sose láttam olyat, hogy valaki a nyílt utcán banánt egyen” – írja Dragomán György. Mert ízléstelen mutatvány lett volna, ott és akkor.
   A fehér király című regény a fehér királyról szól. Arról, aki nincs: az apáról, akit valamikor a nyolcvanas években Erdély egyik nagyvárosából elvisznek – megépíteni a Duna-csatornát. A kortárs irodalom nagy témája az apa, az elveszett, imádott, megismert, majd félreismert apa. Azok az apák, akik nincsenek, elhagytak minket, megszöktek a világból, erőszakosan elhurcolták őket, vagy jelen vannak és szeretnek, de nem tudunk róluk semmit, s csak utólag fogjuk fel, hogy becsaptak. Ez az apa a fehér király: a legértékesebb figura a sakkban, minden játszmában, még abban is, amelyet már eleve a vesztes oldalról, feketével kell indítani.