Egymás túszai
2006. december 01. 00:00
Számosan vannak, akik úgy gondolják – körülöttünk, Európában, szép hazánkban is –, hogy magyarul nem kell, nem is érdemes tudni, luxus ez, mint a tejszínhabos kávé vasárnap délután, meg nagymamám korában a vaníliás kuglóf. Hogy elég az a kétezres szókincs, ami a tévéből jön. Hogy luxus a több; a szépek és gazdagok kiváltsága. Pedig az ember, az emberállat máris annak is érzi magát – gazdagnak, szépnek, állatnak –, ha kezébe veszi a magyar Szép Róza legújabb remekét, azazhogy Parti Nagy Lajos új novelláskönyvét. Örül a szív, hogy tud magyarul a nyelv. Olvasom a könyvet, araszolok benne, és lassan foglyul ejt, behálóz, mint alattomos pók, bár én magamtól is belehullanék halálos hálójába, és ahogy olvasgatom, lassan kihúzom magam, és megköszönöm édesanyámnak, hogy éppen ezt választotta anyanyelvemül. Ezt a bámulatos magyar nyelvet, amelyen Pázmány Péter ír, meg a Krisztina téri kopaszra nyírt zöldséges beszél. Amely bámulatos nyelv bizonyos Parti-hősök szájában „kissé balra deviál”, mint a könyv első lapján olvashatjuk. Ez a kissé balra deviálás itt a költészet.
Mert ez a Szép Róza – olvasd gyorsan, nem a könyvet, azt nem érdemes, legyél jó lassú, ráérős olvasója, hanem ezt a nevet, akkor árulja el magát –, szóval ez a Szép Próza úgy szólal meg, mesél, csicsereg, brekeg és suttog füledbe ebben a könyvben, mint egy valóságos ember, akinek foglalkozása van, története, mindennapjai, saját (magán) élete. Meg mint egy nyelv, akinek szintén van magánélete. A nép barokk gyermekei nyitják szóra ajkukat e könyvben. Mondják szépprózai monológjukat. Mert a beszéd, a szép (csúnya, rontott) magyar beszéd, az Parti Nagy specialitása.
Hogy aztán ezek a beszélő emberek az állathoz hasonlítanak, az más kérdés. És hogy az állatok emberszerűek, az ugyanaz a kérdés. Foglalkozásra nézve halandók ők: villamosvezető, nyakkendőárus, pénzbehajtó, lókonzervgyári dolgozó, bányamosodás meg testaranyozó. Vagy: kitömött cirkuszi bálna, levágandó disznó, kenyai strucc. Egy nőről azt írják, hogy olyan, mint egy porcelánfóka. Egy villamosvezető utasállatnak nevezi szállítmányát. A pénzbehajtót Lazacnak hívják. A brassói testaranyozó nem elég, hogy belülről aranyozza be a nőket, apró hangyákkal hordatva be nyílásaikon az aranyat, de egy itallal hangyányivá is változtatja ügyfeleit. A nyúlszájú baka pedig mennyeien ejakulál egy kád húsban – csak éppen azt nem tudni, hogy kié a hús: levágott disznóé vagy a hatalmas századosnéé. Aki nem mellesleg úgy vakartatja magát, mint a disznó. A néma ikerlányokat pedig kiskecskéknek szólítják, mint az Énekek énekében.
Ki-be járunk emberben, állatban, ki-be jár a jó magyar katona, akinek a csúnyája olyan, mint a fagyott kutya lába. Meg ki-be jár az író és vele az olvasó. Egymás foglyai vagyunk.
A strucc beszél és tegez, az ember vartyog, egy férfit (a mosodást!) Ágnes asszony elvtársnak szólítják, s nem érti, miért. Az ember–állat határok, férfi–nő határok összemosódnak, minden átjárható, mint a valóság–álom– képzelet–mámor–vágy, meg az is, hogy mi az enyém és mi a másé, Arany Jánosé, Parti Nagyé, tar fejű verőlegényé. Csak a hús közös bennünk, az élő hús, még ha fagyott is, amiben a nyelv, ez a feltartóztathatatlan, csodákra képes magyar prózai nyelv nyomakodik előre.
Ugyanis hol a valóságban szemlélődünk, hol felröppenünk belőle, mint a lószerű strucc, ami tehát éppen olyan, mint a Pegazus, állapítja meg a szerző, de bárhogy lenne is, a történetek olyan terepasztalon játszódnak, ami ugyan nagyon emlékeztet a valóságra, mégsem egészen az, csak kicsinyített, sűrített, költő által összebabrált mása. A bányamosodás című nagyszerű elbeszélés is a valóság hasonmása – na, meg egy jókora Thomas Bernhard-szellemidézés, A mészégető című regényé. Nagyszerű parabolája ez a közelmúltnak, amelyben hazánk börtönőrei és foglyai – a sápleszedők meg a bányamosodás – együtt törekszenek az ezeréves, biztonságos börtönrendszer fenntartására. „Hát nem egymás túszai vagyunk mindannyian?” – kérdezik egymást. Ők, a szochaza fiai. Mint a történet a nyelvé. Szép Róza a szépprózáé. Olvasó az íróé. (Magvető, 2006, 226 oldal, 2490 Ft)
Mert ez a Szép Róza – olvasd gyorsan, nem a könyvet, azt nem érdemes, legyél jó lassú, ráérős olvasója, hanem ezt a nevet, akkor árulja el magát –, szóval ez a Szép Próza úgy szólal meg, mesél, csicsereg, brekeg és suttog füledbe ebben a könyvben, mint egy valóságos ember, akinek foglalkozása van, története, mindennapjai, saját (magán) élete. Meg mint egy nyelv, akinek szintén van magánélete. A nép barokk gyermekei nyitják szóra ajkukat e könyvben. Mondják szépprózai monológjukat. Mert a beszéd, a szép (csúnya, rontott) magyar beszéd, az Parti Nagy specialitása.
Hogy aztán ezek a beszélő emberek az állathoz hasonlítanak, az más kérdés. És hogy az állatok emberszerűek, az ugyanaz a kérdés. Foglalkozásra nézve halandók ők: villamosvezető, nyakkendőárus, pénzbehajtó, lókonzervgyári dolgozó, bányamosodás meg testaranyozó. Vagy: kitömött cirkuszi bálna, levágandó disznó, kenyai strucc. Egy nőről azt írják, hogy olyan, mint egy porcelánfóka. Egy villamosvezető utasállatnak nevezi szállítmányát. A pénzbehajtót Lazacnak hívják. A brassói testaranyozó nem elég, hogy belülről aranyozza be a nőket, apró hangyákkal hordatva be nyílásaikon az aranyat, de egy itallal hangyányivá is változtatja ügyfeleit. A nyúlszájú baka pedig mennyeien ejakulál egy kád húsban – csak éppen azt nem tudni, hogy kié a hús: levágott disznóé vagy a hatalmas századosnéé. Aki nem mellesleg úgy vakartatja magát, mint a disznó. A néma ikerlányokat pedig kiskecskéknek szólítják, mint az Énekek énekében.
Ki-be járunk emberben, állatban, ki-be jár a jó magyar katona, akinek a csúnyája olyan, mint a fagyott kutya lába. Meg ki-be jár az író és vele az olvasó. Egymás foglyai vagyunk.
A strucc beszél és tegez, az ember vartyog, egy férfit (a mosodást!) Ágnes asszony elvtársnak szólítják, s nem érti, miért. Az ember–állat határok, férfi–nő határok összemosódnak, minden átjárható, mint a valóság–álom– képzelet–mámor–vágy, meg az is, hogy mi az enyém és mi a másé, Arany Jánosé, Parti Nagyé, tar fejű verőlegényé. Csak a hús közös bennünk, az élő hús, még ha fagyott is, amiben a nyelv, ez a feltartóztathatatlan, csodákra képes magyar prózai nyelv nyomakodik előre.
Ugyanis hol a valóságban szemlélődünk, hol felröppenünk belőle, mint a lószerű strucc, ami tehát éppen olyan, mint a Pegazus, állapítja meg a szerző, de bárhogy lenne is, a történetek olyan terepasztalon játszódnak, ami ugyan nagyon emlékeztet a valóságra, mégsem egészen az, csak kicsinyített, sűrített, költő által összebabrált mása. A bányamosodás című nagyszerű elbeszélés is a valóság hasonmása – na, meg egy jókora Thomas Bernhard-szellemidézés, A mészégető című regényé. Nagyszerű parabolája ez a közelmúltnak, amelyben hazánk börtönőrei és foglyai – a sápleszedők meg a bányamosodás – együtt törekszenek az ezeréves, biztonságos börtönrendszer fenntartására. „Hát nem egymás túszai vagyunk mindannyian?” – kérdezik egymást. Ők, a szochaza fiai. Mint a történet a nyelvé. Szép Róza a szépprózáé. Olvasó az íróé. (Magvető, 2006, 226 oldal, 2490 Ft)
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
