A halál egy csoda

Ljudmila Ulickaja: Vidám temetés

„Az élet csodálatos, nem látom be tehát, hogy a halál miért ne lehetne még ennél is csodálatosabb” – írja egy (ma már halott) orosz emigráns, Vlagyimir Nabokov. A Vidám temetés szerzője nem emigráns, sőt, Moszkvában él. E két téma azonban, az emigráció és a halál – amely valami rejtélyes, de megfejthető módon az orosz emigráns irodalomban mindig összefügg – számára is meghatározó. Mindkettő eszköz arra, hogy szűkülő körökben – vagy éppen: szűkölő körökben – vizsgálja felül a halál felé araszoló, menetelő, siető életet. Az emigráció, különösen az orosz emigráció pedig olyan zárt helyszín, mint színdarabokban a szoba, ahol a szereplők összezárt foglyok.
Az orosz emigráció hatalmas regényirodalmat hozott létre a 20. században, akár Európában, akár Amerikában telepedett meg: a 20-as években Berlin, a 30-as években Párizs, a 60-as évektől fogva Amerika volt a meghatározó helyszíne. Ez az emigráció azonban, sok mással ellentétben, mindig is a különállás útját járta: nem olvadt be a befogadó kultúrába, hanem ellenkezőleg: az orosz kolóniák létrehozása révén minden szempontból gettósodott. Így aztán kettős, hasadt léte és tudata volt. Egyik oka ennek, hogy ez az emigráció mindig is tömegesen és hullámszerűen zajlott, tehát rendszerint egy-egy adott országot, várost vett célba, másrészt, mivel szinte soha sem a távozók saját akaratából, hanem külső kényszer hatására történt – azaz menni kellett –, identitását, a nyelvet és a kultúrát nem adta fel. A fent idézett (magyarra is fordított) Nabokov, valamint Brodszkij, Dovlatov művei példák erre.