Mégis, kinek a halála?

(...) Magyarországon – sajátos módon – két olyan büntető ügy kapcsán lángolt fel a „kegyes halálról” szóló vita, melyek egyike sem tekinthető valójában eutanáziának. 1993-ban B. Györgyi a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő 11 éves kislányát, a gyerek kérésére „halálba segítette”. A kislány rettenetes fájdalmakkal küzdött, talán még 2-3 hónap lett volna hátra az életéből. Az anya először egy működő hajszárítót dobott a gyerek fürdővízébe, majd miután a kislány ettől nem halt meg, a víz alá nyomta a fejét. A bíróság előtt az anya eutanáziára hivatkozott. A Fővárosi Bíróság azonban emberölésben mondta ki bűnösnek az anyát, és három évre felfüggesztett két évi börtönbüntetésre ítélte. Az ügyész fellebbezése folytán a Legfelsőbb Bíróság úgy döntött, hogy az emberölés miatt kiszabott szabadságvesztést a vádlottnak ténylegesen le kell töltenie. Utóbb Göncz Árpád köztársasági elnöki kegyelmet gyakorolt: négy évi próbaidőre felfüggesztette az ítélet végrehajtását.

A másik, nagy port kavaró ügy vádlottja a Nyírő Gyula Kórház ápolónője, F. Tímea – ahogyan a sajtó emlegette: a Fekete Angyal – volt. Az egyébként kitűnő munkát végző nővér végállapotban lévő betegeknek adott be kálium, morfium, seduxen, illetve dolargan injekciókat, állítása szerint azért, hogy megkönnyítse a halálukat. Az intravénásan beadott kálium a beteg azonnali halálát okozta, az ugyanígy beadott morfium nagy valószínűséggel néhány órán belül vezetett halálhoz. A seduxen és dolargan beadása és a halál bekövetkezése között az oksági kapcsolat nem volt bizonyítható. Ennek alapján a Fővárosi Bíróság a vádlottat emberölés bűntettében (kálium), több emberen elkövetett emberölés kísérletében (morfium) és foglalkozás körében elkövetett szándékos veszélyeztetésben (seduxen és dolargan) mondta ki bűnösnek. Ezért kilenc évi fegyházra ítélte és végleg eltiltotta ápolónői foglalkozásától. A másodfokú bíróság a büntetést 11 évre súlyosította.

Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában hangsúlyozta, hogy miközben az ügy kapcsán a nyilvánosság előtt számtalanszor szóba került az eutanázia kifejezés, „határozottan és egyértelműen le kell szögezni, hogy szó sincs eutanáziáról. Az eutanázia fogalmán mindenütt a világon azt értik, hogy egy gyógyíthatatlan beteget úgy segítenek a halálba, hogy az illető nem akar tovább élni. Az eutanázia egyéb feltételeinek (orvosok, bizottságok, törvényi engedély stb.) felsorolása már azért is teljesen fölösleges, mert ebben az ügyben az alapfeltétel hiányzik: soha senki, egyetlen beteg sem kérte, hogy vessenek véget az életének.”

Ez az ítéleti indokolás már utal a két ügy közötti időben, 1997-ben hatályba lépett egészségügyi törvényre, amely – bár nagyon nehézkes eljárást követően – lehetővé teszi Magyarországon a passzív eutanáziát. A törvény leszögezi, hogy a „beteget megilleti az önrendelkezéshez való jog”, vagyis szabadon eldöntheti, hogy kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni, illetve milyen beavatkozásokba egyezik bele, vagy melyeket utasít vissza. Csak csendben jegyzem meg, hogy az oly szépen csengő önrendelkezési jog korlátozását érzem abban a rendelkezésben, amely szerint ugyan a beavatkozás elvégzéséhez adott beleegyezését a beteg bármikor visszavonhatja, de ha ezt „alapos ok nélkül” teszi, akkor „kötelezhető az ennek következtében felmerült és indokolt költségek megtérítésére”. Vagyis azért kvázi „büntetlenül” nem gondolhatja meg magát. És vajon ki dönti el, hogy mit kell „alapos oknak” tekinteni?

(...) a passzív eutanázia igencsak körülményes, az aktív eutanázia viszont bűncselekmény. Nem is akármilyen súlyú. (...)

A teljes írás