A vezető rezidensi rendszer a képzés minőséget és a tutori rendszer hatékonyságát is növelné
Saját képzésükről gondoskodnának a rezidensek
Az elvándorlás csúcsidőszaka a béremelések és a központi rezidensi rendszer bevezetése nyomán lecsengett, így egyre inkább a képzés minőségének javítására koncentrál a Magyar Rezidens Szövetség – mondta a MedicalOnline-nak Sipka Balázs, a szervezet elnöke.
– Nemrégiben felmérést készített az új, központi rezidensi rendszerben képzés alatt álló fiatal orvosok körében az Állami Egészségügyi Ellátó Központ (ÁEEK) Emberi Erőforrás-fejlesztési Főigazgatósága. Ebből úgy tűnik, a gyakorlati képzésben még mindig vannak meglehetősen markáns hiányosságok.
– Tavaly ősszel, egy vonatkozó kormányrendeletben jelent meg az a passzus, amely január 1-jével az ÁEEK-hoz rendeli a rezidensképzés minőségbiztosítását. Az említett felmérés éppen arra irányult, hogy megtudjuk, akár a rezidensek, akár a tutorok mit várnak a képzéstől. Csak ennek ismeretében valósulhat meg a minőségbiztosítási rendszer, amelynek markáns eleme a visszajelzés, azaz, hogy a rezidensek értékeljék az oktatót, a tutor pedig a gyakornokokat.
– A felmérés eredményeit Páva Hanna, az ÁEEK főigazgató-helyettese ismertette, szerinte komoly minőségi és betegbiztonsági kockázatot jelent, hogy a rezidensek 30 százaléka senkitől, semmilyen visszajelzést nem kap a képzése során végzett munkájáról. Ez Ön szerint is így van?
– Ez valóban kockázatot jelent, ahogyan az is, hogy sokhelyütt nem megfelelő a képzés, azonban ez nem derül ki. Legfeljebb abból lehet következtetni erre, ha egy adott intézményből többen képzőhelyet váltanak menetközben, mert úgy érzik, hogy nem kapnak megfelelő feladatot; ma is általános jelenség, hogy frissen végzett orvosokat éveken keresztül adminisztrátori, vagy kiterjesztett kompetenciájú szakdolgozói feladatkörök ellátására kényszerítenek rezidensképzés címén.
– Ezek a panaszok már jó néhány éve napirenden vannak. Miért nem sikerül változtatni?
– Az elmúlt évek kormányzati intézkedései a struktúrát változtatták meg: központi finanszírozású lett a rezidensképzés, és forrásbevonás történt béremelések és ösztöndíjak formájában. Ezek a lépések változtattak az olyan mutatókon, mint az elvándorlás, de önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy javuljon a képzés minősége. A képzés ugyanis nem ezen, hanem az oktató-oktatott szinten dől el. Megváltozik-e egy oktató képzési attitűdje pusztán azért, mert több a fizetése? Nyilvánvalóan nem. Ezt érzik a jogalkotók, és érezzük mi is.
Viszont nem fogunk belenyugodni abba, hogy ez a rendszer ilyen, hiszen látunk jó külföldi példákat, pontosan szervezett, strukturált rezidensképzési módszereket, ellenőrzött elméleti és gyakorlati előrehaladást, lépcsőzetes kompetenciákat. Ide kell nekünk is eljutnunk és meg fogjuk találni a módját, hogy el is jussunk. A cél az, hogy a rezidens úgy mehessen el a szakvizsgájára, hogy ténylegesen elvégezte az ahhoz szükséges számú beavatkozást, műtétet, megfelelően tud kommunikálni a betegekkel, és képes kezelni a kríziseket és a stresszt.
– Ezzel szemben mi a valóság itthon?
– Vannak pozitív példák, olyan helyek, ahol kiváló a képzés, ahol hetente szerveznek cikkreferálókat, vendégprofesszorok tartanak előadásokat, megtanítják a szakmára a rezidenseket. Sok esetben azonban még mindig „lepapírozzák” az elvégzendő feladatokat, a hálapénz miatt a fiatal kollégák még most sem minden esetben jutnak hozzá a szakvizsgához elengedhetetlen számú beavatkozás, műtét elvégzéséhez, féltik tőlük a beteget és a tudást. Nem változott az a szemlélet sem, hogy ha az osztályon dolgozó 15 szakorvos már végigjárta a szamárlétrát, a rezidensnek sem jár jobb, mint nekik annakidején.
– Van esély arra, hogy ez a szemlélet változzon?
– Ez a legnagyobb kihívás. Lehet jogszabályokat alkotni, ideális rendszereket elképzelni, de ha a fejekben nem történik változás, akkor a régi struktúrától nem várhatjuk el, hogy új módon működjön. Ezért a megoldás felé más irányból indultunk el. A külföldi példa alapján felépített vezető rezidens rendszer egy egyedülálló pilotprojekt, amely a szegedi egyetem klinikáin indult el.
– Van olyan adatbázis, amelyből egy rezidens számára kiderül, hogy hol milyen a képzés?
– Egyelőre csak a szájhagyomány van, pedig egy ilyen adatbázis javítaná a képzés minőségét. Az USA-ban például olyannyira figyelik ezeket a visszacsatolásokat, hogy az intézmény ideiglenesen akár a rezidensi helyeit és képzési akkreditációját is elveszítheti. Egyébként ma már nálunk is sokkal jobban igyekeznek a kórházak megszerezni a gyakornokokat, azok az intézmények, ahol évek óta nem volt rezidens, hajlandóak többet fizetni, vagy különféle pluszjuttatásokat nyújtani annak érdekében, hogy őket válasszák a fiatal orvosok. A rezidensek számára az anyagiaknál fontosabb a képzés minősége. A legjobb reklám egy intézetnek az lenne, ha magas minőségű képzéséről értesülhetnének a fiatalok…
– Akkor igaz, hogy végeredményben a rezidensek határozhatják meg a jövő kórházi struktúráját?
– A kisebb vidéki kórházakban jellemzően alig van utánpótlás, több olyan intézmény van – sajnos zömmel a legszegényebb régiókban –, amelyeknél az utolsó utáni órában vagyunk. Amikor néhány év múlva nyugdíjba mennek a jelenleg még dolgozók nagy hányadát adó idős szakorvosok, utánpótlás hiányában osztályokat, intézeteket, vagy kórházakat fognak bezárni. Ennek kezelésére szükség lenne egy egységes stratégiára.
– Mi az, amiben változtathat a vezető rezidensi rendszer, amelynek bevezetését javasolják?
– Mint korábban említettem, úgy látjuk hogy jelenleg a szakképzés fejlődésének kevésbé anyagi és még kevésbé jogszabályi akadályai vannak, egyszerűen a betegellátással, az egészségügy működtetésével túlterhelt idősebb kollégák nem akarnak, vagy nem tudnak oktatni. A szegedi egyetemi vezetéssel, különösen prof. Bari Ferenc dékánnal közösen gondolkodva megalkotott vezető rezidensi rendszernek így az egyik célja pont az, hogy próbáljuk függetleníteni képzésünket attól, hogy milyen hangulatú vagy szemléletű az adott osztály, vagy annak vezetője. Az egyetemen ismert és elfogadott a demonstrátori rendszer, természetes, hogy az idősebb hallgatók oktatnak fiatalabbakat. A rezidensek között azonban ennek szervezett rendszere nincsen, és ha mi nem, akkor senki nem fogja helyettünk ezt megszervezni. A rendszernek az a célja, hogy önsegítő, saját oktatásukat megszervező fiatal orvos közösségek jöjjenek létre, akik ha kell, cikket referálnak, vendégelőadót hívnak, vagy éppen megszerveznek egy ultrahangos kurzust. Ennek első lépéseként Szegeden szakterületenként egy vezető rezidenst választottak saját rezidenseik, összesen 38-at, jelenleg velük dolgozunk.
Ez helyettesítője nem, de fontos kiegészítője lehet a szakorvosképzésnek, meglátásom szerint egy ilyen, alulról épített szakmai alapon szerveződő közösség kialakítása jelenleg a leginkább reális, és a legjobb ár/érték arányú fejlesztési lehetősége a hazai képzésnek.
– Orvosszakmai segítségről beszélünk?
– A képzésbe való belépésnél valamennyi rezidensnek – legyen az sebész, belgyógyász vagy kardiológus – hasonlóak a problémái. Hogy néhány példát említsek: hogyan kell csökkenteni a magas vérnyomást? Hogyan kell helyesen referálni? Milyen jogszabályok vonatkoznak az ügyeleti tevékenységre, felelősségre? Milyen labort kell kérni ilyen-olyan típusos esetekben? Ezekre a kérdésekre lehet helyes választ adni, lehet egyfajta protokollt készíteni, komplexen, nemcsak egyes szakmákra, hanem arra a helyzetre, amikor az ember az egyetemről kikerülve elkezd orvosként dolgozni. Ha van egy jó módszertan, ami egységes és nyilvános, a kezdő orvos is nagyobb biztonságban érzi magát. A vezető rezidens feladata egyfajta csomópontként összegyűjteni a szakterületén lévő rezidensek problémáit, kérdéseit, azokra megoldást találni, mely lehet egy mindenkit érintő kérdésről tartott referálás, vagy részvétel a grémiumok munkájában...
– Demonstrálni akarják Szegeden, hogy ez egy működőképes modell, ami később országosan is kiterjeszthető?
– Az eredeti koncepciót próbáltuk a realitásokhoz igazítani, de egy rendszer hibái működés közben mutatkoznak meg. A cél az egy éves program során levonni a tanulságokat, felmérni az eredményeket, majd a kialakítás és működtetés módját, tapasztalatainkat összegezve javaslatot tenni a rendszer országos kiterjesztésére. Bizakodók vagyunk, hiszen a képzés fejlesztése mindenkinek érdeke.
– Miért vállalta fel most mindezt az MRSZ?
– A betegek érdekében; hiszen ahol nem tanítanak, ott a jelen és a jövő betegeit veszélyeztetik. Amikor átvettem a Magyar Rezidens Szövetség irányítását, azt hangsúlyoztam, hogy vannak olyan problémák amelyek sok milliárd forintból orvosolhatóak, és vannak olyanok, amik alig kerülnek pénzbe. Fókuszomat ez utóbbiakra helyeztem. Szegeden a rendszer fenntartása minden költséggel együtt néhány millió forintba kerül évente. Hozzá kell tenni, hogy a programban résztvevő vezető rezidensek jelenleg nem kapnak plusz juttatást, amit a későbbiekben szükségesnek tartanék, de ha ez az ára egy olyan közösségnek, ahol a szervező erő a jobb szakképzés iránti vágy, eszköze az önsegítés, célja a jobb hazai betegellátás, akkor ezt meg kell fizetni.
