Ne hűljön ki a leves, vagy meggyógyítsák a hozzátartozót?
Értem, hogy a betegnek az a kényelmes, ha kevesebbet kell utaznia, ám ha a problémája megoldására nincs kellő tapasztalat helyben, ha nincs kellő számú eset, amely mellett összerázódik a gyógyító team, akkor a kimenetel rosszabb lesz: a beteg összességében mégiscsak többet utazik majd messzebbre, hogy végül meggyógyítsák – mondja a Medical Tribune-nek adott interjúban Belicza Éva, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központjának igazgatóhelyettese, a GYEMSZI tanácsadója.
– A szaktárca egyik leggyakrabban hangoztatott álláspontja szerint az egészségügy átalakítása nemcsak a fenntarthatóságot szolgálja, hanem a betegek biztonságát is. De vajon tényleg így van ez, amikor a hírek szerint a helyi politikai lobbik gyakorta felülírják egy-egy térségben a szakmai érveket?
– Magam az elvekről tudok beszélni, hiszen az átalakítás lebonyolításában nem veszek részt, és azt mondhatom: az elvek rendjénvalók. Ha bezárják azokat az osztályokat, ahol kevés a szakember, nincs kellő tapasztalat, akkor az a betegek érdekeit is szolgálja. Nyilvánvaló, amikor az egészségpolitika, a kormány dönt ezekben a kérdésekben, azt is vizsgálja, vajon hatékonyabb lesz-e a rendszer, lehet-e ezzel spórolni. Ha ilyenfajta fiskális szemléletet akarunk a történetbe vinni, akkor is érdemes azon elgondolkodnunk, kinek jó, ha javítjuk a betegbiztonságot. A beteg szempontjából ez ugyanis azt jelenti, hogy kevesebb lesz a szövődmény, kevesebb gyógyszert kell szednie, rövidebb idő alatt meggyógyulhat. Csakhogy ez az ellátóknak is jó, hiszen mindez összességében kevesebbe kerül majd a kórháznak. Értem, hogy a betegnek az a kényelmes, ha kevesebbet kell utaznia, ám ha a problémája megoldására nincs kellő tapasztalat helyben, ha nincs kellő számú eset, amely mellett összerázódik a gyógyító team, akkor a kimenetel rosszabb lesz: a beteg összességében mégiscsak többet utazik majd messzebbre, hogy végül meggyógyítsák.
– Varga Piroska, már nyugdíjas minőségügyi vezető gyakran mondogatta: el kellene dönteni, az-e a fontos, hogy odaérjünk a kórházba, mielőtt kihűl a forró leves, vagy hogy meg is gyógyítsák a hozzátartozót. De nyíltan eddig csupán arról hallhattunk, hogy a szülészeti ellátásnál évente legalább 500 szülés, illetve a gyermekgyógyászat jelenléte az elvárás annak érdekében, hogy anya és gyermeke egyaránt biztonságban legyen. Mi az, amire igyekeznek még figyelni?
– Nem tudom, milyen ajánlások mentén dolgoznak a kollégák, de azt mondhatom: több erre vonatkozó kutatás ismert. Magam is számos elemzést végeztem, amelyekben azt vizsgáltam, miként alakul az ápolási idő hossza, vagy milyen a szövődmények aránya a különféle műtétek után. Egyértelműen kimutatható: ahol kevesebb esetet láttak el egy évben, ott mindkettő többnek mutatkozott. Kutatási adatok támasztják alá azt is, hogy azokon a sebészeti osztályokon, amelyeken nővérhiány van, magasabb a húgyúti vagy az egyéb nosocomiális fertőzések aránya.
– Mert rögtön megkatéterezik a beteget, ami önmagában fertőzésforrás?
– Nem csak ezért. Tavaly indult el hazánkban is egy kézhigiénés kampány, mert a kézmosás gyakorisága jelentősen befolyásolja a kórházi fertőzéseket. Előfordul, hogy azokon az osztályokon, amelyeken a műtétet követően rengeteg testnedvvel érintkezik a nővér, hiába megy ezt követően betegtől betegig, egyszerűen nincs ideje arra, hogy minden alkalommal kezet mosson... Azt remélem, a struktúra átalakításával kicsit segíthetünk az ápolóhiányon is. Összetett kérdésről van szó, és jó lenne, ha a más minisztériumokban ülő döntéshozók is felismernék, hogy a szakemberhiány jelentősen megnövelheti a költségeket, ami hatékonyságcsökkenéshez vezet.
– Bár az államosítás részben már megtörtént, egyelőre nem világos, mi lesz a sorsa a korábban jól működő, az ellátás minőségét, a minimumfeltételek meglétét is ellenőrző szakfelügyeleti rendszernek. Nem tudni, lesz-e elegendő pénz a szaktekintélyek megfizetésére, és hogy nem okoz-e gondot, ha ugyanaz lesz az intézmények fenntartója, mint amely ellenőrzi a kórházakban folyó munka minőségét.
– Az ezzel kapcsolatos rendeletek készülőben vannak; amíg nem küldik őket tárcaközi egyeztetésre, nem beszélhetek a részletekről. Annyi azonban elmondható, hogy kettéválik a szakfelügyelet: lesz egy hatósági jogkörökkel rendelkező hálózat és egy kifejezetten a szakmai munka minőségének fejlesztésére koncentráló szakembergárda. Ez utóbbi kerül a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézethez (GYEMSZI), így tehát elkerülhetők az összeférhetetlenséggel kapcsolatos aggodalmak. A célzott adatgyűjtések kritériumrendszere már elkészült; ez abban segít majd, hogy ha egy szakember adatgyűjtést kíván indítani, akkor a továbbiakban ez egységes szempontok szerint, célorientáltan történjen az országban. Azt várjuk, hogy ez lehetővé teszi az ellátás megismerését segítő, a következtetések levonására alkalmas, korábban a felügyeletnél gyűjtött, de azoknál sokkal jobban értelmezhető indikátorok kialakítását is. Szeretnénk megújítani a klinikai auditok rendszerét is, ami az intézményekben folyó szakmai munka szisztematikus felülvizsgálatát jelenti.
– Szeretnék, vagy ez a nemzetközi elvárás?
– Nem, ez saját indíttatás. A klinikai auditok végzése a szakmai irányelvek szerinti működés ellenőrzését jelenti. Az irányelvek fejlesztésének megújítására ugyancsak elindítottunk egy programot, ami azt is igényli, hogy az irányelvekkel kapcsolatos rendeletet átírjuk.
– Miért van erre szükség? A korábbi 485 irányelv közül mintegy 400 érvényét veszítette az év végén, de a szaktárca újfent meghosszabbította azok érvényességét.
– Valóban ez történt; automatikusan megújították az összes korábbi irányelvet. Abban egyeztünk meg a szakmával és a tárcával, hogy áttekintetjük a tagozatokkal a hozzájuk tartozó irányelveket, és a tagozatok meghatározzák, melyek azok, amelyeket azonnal hatályon kívül kell helyezni. Az történt ugyanis, hogy a karácsony előtti kapkodásban véletlenül olyan irányelveket is megújítottak, amelyek már évekkel ezelőtt lejártak, s azóta új született helyettük. Ezen túlmenően a tagozatok azt is meghatározzák, hogy az aktuális irányelvek közül melyiket kívánják megújítani, illetve a következő években milyen új irányelvek elkészítése indokolt.
– Lehet, hogy szélsőséges, de talán jogos a kérdés: van értelmük egyáltalán a kezelési irányelveknek és a helyi szakmai protokolloknak, amikor gazdasági okból ma ezek betarthatatlanok?
– A gond az, hogy a jelenleg érvényben lévő irányelvek jó része nem valódi irányelv, hanem inkább kimásolt tankönyvfejezet. Most dolgozunk az irányelvfejlesztés módszertanán. Megkértük a tanácsokat, hogy mindenütt jelöljenek ki egy személyt, aki ennek a felelőse lesz. Jelenleg a fogalmak szintjén igyekszünk tiszta képet kialakítani, és velük együttműködve az irányelv szerkezetét és tartalmát koncepcionálisan összeállítani. Az irányelveket a tanácsok írják meg, a tagozatok fogadják el és végül a tárca kihirdeti. Az a véleményünk, hogy a jelenlegi négyszázból legyen inkább hetven, de azok legyenek jók, algoritmizálhatók; olyan ajánlások, amelyek az adott társadalmi, gazdasági, kulturális környezetben megvalósíthatók. Ott lesznek az irányelvben az evidenciák, és ha ezek közül nem a legjobbnak tekinthetőt ajánlja majd a szakma, akkor meg is magyarázza, hogy miért. Nem muszáj a legdrágább eljárásokat bevezetnünk; az a cél, hogy a megfinanszírozható, de mégis hatásos terápiák kerüljenek be az ajánlásokba, amelyek szemben a mai gyakorlattal, összhangban vannak az egészségbiztosítónál alkalmazott finanszírozási protokollokkal is. A finanszírozásinál magasabb rendű szakmai irányelveknek ugyanakkor nem csak az a céljuk, hogy a legjobb gyakorlatra tegyenek ajánlást. Segítségükkel az is elérhető, és ez talán a fontosabb, hogy országszerte egységesen lássák el a betegeket. Mindez hatékonyabbá teszi az ellátást, hiszen ki lehet védeni az indokolatlan, párhuzamos kezeléseket, és jót tesz a betegbiztonságnak is, hiszen világossá válik, hogy egyik terápiás lépés után minek kell(ene) következnie... (...)
