Hogyan mondjam el NEKED?
Megmondjuk vagy eltitkoljuk? Mit, mikor, ki, hogyan és kinek? A többi közt ezekre a kérdésekre ad választ az az ajánlás, amely NEKED néven a hazai fekvőbetegellátó intézmények számára készült a súlyos kimenetelű, nemkívánatos események utáni teendőkre.
Furcsa érzése támad sokaknak a 16. alkalommal megrendezett Betegbiztonsági Fórumon, amikor ismert szakemberektől olyan, akár józan paraszti ésszel is alkalmazott ajánlásokat hallanak, hogy halált vagy súlyos nemkívánt kórházi eseményt követően a beteget vagy hozzátartozóját biztosítani kell együttérzésünkről. Tájékoztatni kell őt az ügyében várható vizsgálatról, aztán dokumentálni, kijelelölni valakit vagy valakiket, akik majd jól kommunikálnak vele, s végül, ha mindent feltártunk, kiderítettünk, levéllel lezárni a folyamatot arra is vigyázva persze, hogy mindez ne adjon jogalapot egy esetleges „műhibaperhez”.
Jóleső érzés, hogy egyre több helyütt azt magyarázzák az orvosoknak is, miként kell kerülni az agressziót, egymás minősítgetését; hogy hagyatkozzunk inkább a tényekre, ha közölni akarunk valamit, s lehetőleg úgy tegyük ezt, hogy a beteg is kielégítőnek érezze a közlendőt és az orvos se sérüljön lelkileg – ha lehet.
Furcsa és jóleső, mégis vannak a teremben, akik a folyamatábrákat, algoritmusokat tartalmazó vastag papírhalom láttán – s annak megállapítását követően, hogy az egészségügyi intézményekben ma nemigen van az ilyen eseményeknek jelentési rendszere, nem beszélik meg a történteket, nem vonnak le belőle következtetéseket, s lényegében ad-hoc-szerűen történik az esetleges bajokat követően minden – csak csóválják a fejüket. Fel is áll egy úr közülük, kiderül, hogy mentős, s azt kezdi feszegetni, hogy bizony sok olyasmi történik az egészségügyben, amiből nem lesz „katasztrófa”, ám ez általában a szőnyeg alá kerül... Vajon megvan-e az indíttatás az ágazatban arra, hogy akkor is foglalkozzék a nemkívánt esetekkel, ha mondjuk nem az inzulint, „csak” az antibiotikumot cseréltük el? – kérdezi.
Más hozzászólásokból kiderül, van, ahol – ma már tudjuk, hogy – az egészségügy minőségbiztosítására alkalmatlan ISO-rendszer előírásai alapján kivizsgálják ugyan a panaszt, s azt követi is valamiféle „helyesbítő szabályozás”, ám e folyamatban a beteggel nemigen törődik senki. Ha pedig esetleg a károsodott személy jogi útra terelné az ügyet, általában már nem térnek vissza a problémára.
Hallgatnak inkább. Pedig valaha nem véletlenül voltak az egészségügyben klinikopathológiai esetmegbeszélések. Mini konferenciák, ahol kitárgyalták, mi is volt a baj, mit lehetett volna másképpen csinálni. Az épeszű vezető akkor is az okot kereste, nem a felelőst – idézi egy másik úr. Csak éppen a műhibaperektől való félelem miatt a kilencvenes évek elején leszoktak ezekről – jut eszembe, mit is mesélt Papp Zoltán szülész-nőgyógyász professzor. Manapság inkább eltussolnak, mert el akarják kerülni a bűnbakkeresést, az egészségügyi személyzet (további) lelki sérülését, az egymásra mutogatást. Hiszen lehet az intézményben még egy olyan osztály, mint a hibázó, s nehéz bemérni, mi lesz az ő reakciójuk... Nem véletlenül sorolja újfent a már idézett mentős, hogy a hazai 160 kórházból talán 40-ből jelentenek az egyébként kötelezően jelentendő véráramfertőzéseket, miközben alig hihető, hogy másutt ne történne ilyen...
A furcsa érzés fokozódik, amikor feláll egy ősz úr, s meséli, hogy 2001-ig volt gyakorló orvos, aztán igazságügyi szakértő lett, ma magánszakért. Orvosok elleni perekkel foglalkozik, de bizony nem érti, vajon a már lezárt műhibaperek tanulságait miért nem elemzik alaposan az intézmények? Hol az őszinteség? – teszi fel a kérdést ő is, s utal rá, hogy ma két dolog miatt lehet életveszélyben a beteg: a saját betegsége, vagy a kórházban uralkodó állapotok miatt, s szerinte ezt is el kell neki mondani. El kell neki mondani, hogy kevés egyetlen nővér harminc ágyra, s hogy mindannyian tehetünk róla, hogy mára így alakult...
Csakhogy az úr továbbmegy. Azt mondja, mindmáig szégyelli magát azért, mert nem írt cikket, nem tartott előadást akkor, amikor egyik betege megkérdezni kényszerült tőle: „Doktor úr, a fenekemen keresztül operálja a sérvemet?”. Számára időben megelőzhetővé vált a műhiba, magyarázza, nem operálta meg aranyérrel a sérvműtétre váró beteget, mégis azt mondja: osztályvezető főorvosként is tudott bocsánatot kérni, és mivel világ életében emberszámba vette a beteget, nem is lett következménye a tévedésnek.
Ma azonban az egyéni felelősségkeresés hangsúlyos része az intézményi kultúrának, holott ez nem feltétlenül segít elkerülni a hasonló eseteket. Bár a hazai minőségügyi szakemberek hosszú évek óta magyarázzák, hogy az egészségügyi intézményekben bekövetkező nemkívánatos események mintegy 90 százaléka valamilyen rendszerhiba, nem pedig egyéni mulasztás miatt következik be, mindmáig alig-alig terjedt el a felelősség helyett az okokat kutató, a hasonló esetek elkerülésére törekvő szemlélet.
Pedig a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központja (SE EMK) Belicza Éva vezetésével már az Egészségügyi Világszervezet 2005-ös ajánlását követő évben itthon is terjeszteni kezdte a NEVES néven ismert programot, amelyben a kórházak anonim módon gyűjtik az adatokat, hogy azokból később következtetéseket vonhassanak le, és kialakíthatssák a helyes gyakorlatot. Mára a NEVES-ben részt vevők a betegek esése, a felfekvések, az elmaradt műtétek mellett a sebfertőzések, a gyógyszerelési hibák és a tűszúrásos balesetek körében is egyre több adattal rendelkeznek, amit egyebek között az is indokol, hogy egy amerikai kutatók által készített veszélyességi skálán az egészségügyi ellátás nemcsak a hegymászást előzi meg, de az autóvezetést, a légszennyezést, a repülést, sőt még az atomerőművek működését is.
Adatok tehát vannak, azonban a helyes gyakorlatra vonatkozó ajánlást most készítettek első alkalommal. A Gyógyszerészeti, Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet (GYEMSZI) és az SE EMK koordinálásával abban kívánnak segítséget nyújtani az egészségügyi intézményeknek, mit és hogyan tegyenek azt követően, ha egyik betegük súlyos, akár maradandó károsodást szenvedett, netán meghalt. Mert ahogyan Kárpáti Edit, a GYEMSZI minőségügyi főosztályának vezetője fejtegeti: ha hibázik egy orvos, azt is meg kell vizsgálni, nincs-e a rendszerben hiba. Vajon ismerte az orvos az adott betegség kezelésére szolgáló irányelvet? Egyáltalán: van ilyen? És az intézmény menedzsmentje nyomon követte, mennyire képzettek a szakemberei?
Kárpáti Edit gyakorta elmondja: Angliában a kockázatmenedzsment alkalmazását honorálja a kórháznak a biztosító. Most már nálunk is lesz képzés, tanfolyam, s véglegesítése után ki lehet próbálni a beteggel vagy hozzátartozójával a nemkívánatos eseményeket követő ajánlás szerinti kommunikációt.
Egyszer el kell kezdeni.
