Egy kormányzat sem nyúlt rendszerszinten az egészségügyhöz

– Húszezer felett van az aláírók száma. Örülnek, vagy aggódnak emiatt a szám miatt?

– Nagyon örömteli, hogy ilyen gyorsan és elsősorban az aktív, fiatal kollégák, önként csatlakoztak. Ennyi orvos már nem tekinthető kisebbségnek! Látok esélyt a sikerre. Ugyanakkor a MOK nagyon nehéz helyzetbe került, a tagság jelentős részének és így a bevételeinek elvesztésével. A közhiedelemmel ellentétben, ez nem a MOK választott tisztviselőit érinti, mert mi minimális tiszteletdíjat kapunk, és arról is sokszor lemondunk. Ez a helyzet a MOK működését biztosító adminisztratív munkatársainkat, az alkalmazásunkban álló jogászainkat veszélyezteti. Az a gyanúm, hogy még sokan belépnének a MOK-ba, de nem jutott el hozzájuk a történtek híre. Sokan tájékozatlanok a kollégák között, jószerivel csak dolgoznak. Fiatal koromban én azt sem vettem észre, hogy Magyarországon rendszerváltás volt, mert minden nap este 8-ig dolgoztam egy gyerek onkológiai osztályon. Szinte utólag értesültem, hogy mi történt az országban.

– Hogyan jutottunk ide?

– Az egész miatt nagyon el vagyunk keseredve, nem ezt vártuk. Mi nem veszekedni akartunk a kormányzattal, a hatalommal, hanem az aggodalmunkat fejeztük ki. Lehet ezt sokféleképpen értelmezni, vitatni is lehet, azonban ha valaki a követeléseinket elolvassa, az biztosan láthatja, hogy az orvostársadalom döntő többsége aggódik az állapotokért, amelyek kialakultak. Továbbá erősen aggódunk a kilátásba helyezett intézkedések miatt is, mert nem bízunk benne, hogy ezek segítenének. A betegágy mellett dolgozóként világosan látjuk, ami magasabb szinteken nem észlelhető, hogy nem segítenek, vagy még rontanak is a helyzeten. Osztályok zártak be az én kórházamban is. Most már hétvégeken nincs szülészeti ellátás.

Gyermek sürgősségi ellátás sincsen. Ezt a lakosság nagy része észre sem veszi, ahogy azt sem ha a sürgősségi ellátást visszaminősítik. Több kórházban szűntek meg sürgősségi osztályok, melyek helyébe sürgősségi ellátóhely került, még mi orvosok sem tudjuk sokszor, hogy ez pontosan mit jelent, a lakosság pedig végképp nem tudja, mert a tájékoztatásokból ez nem derül ki. De egy ilyen változtatás sok súlyosabb betegség ellátásának megszűnését jelenti, és a kórház egész működőképességét sodorja veszélybe. Azt szeretnénk, hogy érdemi tárgyalások kezdődjenek a kormányzattal, és a tisztán szakmai szempontok erősen érvényesüljenek, hogy olyan egészségügyi átalakítás induljon, ami a lakosság hozzáférését, minőségi, folyamatosan javuló ellátását eredményezi a valóságban is, nemcsak a híradásokban. A mi jelzéseinket nem veszik komolyan, cenzúra van, azaz ha felszólal az egészségügyi dolgozó, azért büntetést kaphat. A kórházvezetők sem szólnak nyíltan manapság, már leváltották a teljes kórházvezetői garnitúra nagy részét a járvány után. Tehát el van némítva az orvostársadalom, nem tudjuk a betegeinket tájékoztatni, mert meg van tiltva. Ha meg mégis szólunk, akkor meg azt kapjuk, amit most kaptunk. Még a kamarát is megpróbálják beszántani.

(...)

– Soha nem volt koncepció a változtatásra?

– Egy kormányzat sem nyúlt rendszerszinten az egészségügyhöz. Most leszámoltunk a hálapénzzel, legalábbis megkezdtük a leszámolást, de megint csak egy lyukat tömtünk be, azt sem megfelelően. Mert már látjuk a mutyis kompenzációit. De ha van egy hajó a tenger közepén, ami száz léket kapott, nem egyet, ott minden léken dől be a víz, és süllyed a hajó. Hiába fogok a százból huszat profin betömni, főleg úgy, hogy az egyik lékből kihúzom a dugót, és azt dugom a másikba, a süllyedést nem tudom megállítani. Csak úgy lehet megmenteni a hajót, ha végiggondolom, hogy mi az a megoldás, amivel a süllyedést megállíthatom. Ehhez előbb szembe kell néznem nyíltan a helyzet tragikusságával és részleteivel. Akkor van csak esély egy átgondolt, mindenre kiterjedő, a siker esélyével kecsegtető megoldási tervre.

– Hogyan kellene elkezdeni?

– Először is számba kell venni, hány lék van, ebből mennyi van a víz szintje alatt, mennyi a víz szintje felett. Fel kell tárni őszintén a problémákat. Ez csak akkor sikerülhet, ha az orvostársadalom kinyithatja a száját, ha nincs rajta szájkosár. Folyamatosan jeleznie kellene a kollégáknak, hogy mi a probléma. És a szemlélet is fontos. Nekem például külföldi tapasztalat kellett, hogy rálássak. Ezt látom nagyon jól felkészült egészségpolitikusokon, egészségügyi közgazdászokon, rendszerfejlesztőkön, hogy gyakran nem tudnak kilépni a saját körükből. Muszáj lenne, hogy olyan szakértők jöjjenek az egészségügyünket áttekinteni, akiknek nagyon nagy tapasztalata van, valódi komoly rálátása van, és nem a könyvekből tanulták, hogy hogy működik az angliai rendszer, vagy a holland, vagy az ausztrál, vagy a kanadai rendszer.

Talán nehéz elhinni, amit mondok, hiszen én nem vagyok szakértő. Gyermekgyógyász vagyok. De van 27 év hollandiai tapasztalatom, annak a rendszernek részese voltam, vagyok, tevékenyen részt vettem az alakításában, fejlesztésében is helyi szinten. Átéltem, megtapasztaltam, és enélkül a tudás nélkül valószínűleg én sem látnám azt, amit itt most Magyarországon látok, és ami miatt mélységesen el vagyok keseredve.

– Kívülről ránézve könnyebb ezek szerint?

– Hiányzik a megfelelő szemlélet az orvos kollégák nagy részéből, a vezető orvos kollégák jelentős részéből, és egyetlen olyan kormányzatot nem tudok mondani, amelyben egy ilyenfajta szemléletet lehetett volna látni az elmúlt 40 évben. Rendszerszintű változás azonban azzal kezdődik, hogy szembe kell nézni a problémákkal, kőkeményen, őszintén, nem a szankcionálás, hanem a megismerés szándékával, hol milyen problémák vannak, milyen gondjaim vannak. Jó párat tudunk: ápolóhiány, orvoshiány, a képzések, továbbképzések, a finanszírozás, a különböző motivációk, érdekeknek összefésülhetetlensége, a magán és az állami ellátás közötti egyre növekvő szakadék, az egyre bonyolultabb érdekszférák, melyek nem segítik a fejlődést. És még sorolhatnám tovább.

– Tegyük fel, nekiállnánk betömni a lékeket. Mennyi pénzbe kerülne, ha belevágnának végül?

– Gilly Gyula kollégánk angol kutatások alapján írt erről, az írás a MOK honlapján megtalálható. Ebben benne van, hogy egy bizonyos szintig fontos csak a pénz. Az, hogy mennyire lesz eredményes, fejlett egy egészségügyi rendszer, mennyire tud jó minőséget nyújtani, az természetesen pénz kérdése is. De egy bizonyos szint után már nem. Onnantól kezdve hiába tesznek bele sokkal több pénzt, már nem lesz lényegesen jobb a minőség. Tehát, bár muszáj pénzt beletenni, de ha a szemléletváltás elmarad, akkor önthetik bele a pénzt, nem fogunk előrébb menni.

Ezt másképp is tudom mondani: sok helyen pazarló a magyar egészségügy. Rengeteg olyan rendszerszintű hiba van benne, ami miatt bármennyi pénzt is ölünk bele, akkor sem lesz jobb. A politikusok persze azt hitték, hogy ha megemelik az orvosok bérét, akkor hirtelen kiváló egészségügy lesz, hát jól megfizették az orvosokat, mert a jól honorált orvos az jó munkát fog végezni. Ugyanez igaz a pedagógusokra is, persze ott még a béreket sem emelték meg. De természetesen meg kell emelni a béreket, mert ha nem emelem meg, akkor biztosan nem lesz eredmény. Fontos, hogy az ember képes legyen minőségi munkára koncentrálni. De itt kell jöjjenek a rendszerszintű változtatások is. Például, nem elég kivezetni a hálapénzt, de az összes többi lyukat is tömködni kell. Általában a politikusok zöme azt gondolja, és az átlagemberek is, hogy ha több pénzt adtam az orvosnak, akkor jobb ellátást fogok kapni. De ez egyáltalán nem igaz.

A teljes interjút a Szeretlek Magyarország közli.