A központosítás lehetséges következményei az egészségügyben
Az önkormányzati törvény módosításával a hazai egészségpolitika is új irányt vehet, mivel a jogszabálytervezet nem tekinti önkormányzati feladatnak a fekvőbeteg-ellátást, így azt kifejezetten központi állami hatáskörbe utalná. Az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA) legújabb elemzésében a többi közt azt értékeli, milyen érvek és ellenérvek sorakoztathatók fel a kórházak központi irányításával kapcsolatban.
A központosítás melletti érvek
Az önkormányzatok ellentmondásos és egyben kiszolgáltatott helyzetét egyrészt az okozza, hogy a kórházi üzem rendkívül költséges, másrészt a fenntartói státus kötele-zettségeket jelent a működtetés fenntartása kapcsán. Ilyen szempontból a kórházzal rendelkező önkormányzatok számára megkönnyebbülést jelenthet e feladat megszűnése, megszabadulhatnak az adósságokkal terhelt egészségügyi szolgáltatóktól. A financiális teher megszűnésével párhuzamosan azonban a kórház stratégiáját sem alakíthatják majd helyben, holott gyakran hangoztatott érv, hogy a helyi viszonyok alapos ismerete nélkül a napi irányítási feladatok megoldása is kérdésessé válhat. A vertikálisan integrált egészségügyi rendszerben az ellátási szintek – a háziorvostól a kórházig – szoros együttműködésben funkcionálnak hatékonyan. Az erre alapuló ellátásszervezést a Sem-melweis Terv új, nagytérségi szintű irányításként valósítaná meg, egy országos központ menedzselése mellett. Ennek megvalósulásával a fekvőbeteg-ellátás központi irányítása lomhábbá tenné a helyi igényekre adott reakciókat, így a betegutak vertikális leképezését is.
A jelenlegi rendszer fenntartó önkormányzatokkal szembeni igazságtalanságára világítanak rá azok az érvek, amelyek szerint egy-egy kórház ellátási területe jóval túlmutat a finanszírozó önkormányzat közigazgatási határain, más települések lakosai azonban az ellátás fejében nem vállalnak terheket a kórház működtetésében.
Az állami átvétel mellett szól az egészségügyi ellátórendszer vegyes tulajdonlási struktúrája, ami miatt rendkívül nehézkesen foganatosítható egységes, országos szintű stratégia és átalakítási terv. A kórházigazgatók gyakran az önkormányzati képviselőtestületek ellenállása miatt sem tudják megtenni a szükséges lépéseket intézményeik hatékony működtetése érdekében.
A fekvőbeteg-ellátó rendszer átalakításához, racionalizálásához és reformjához tehát olyan országos szintű, hatékony irányításra van szükség, amely képes felülírni, mederbe terelni és kompromisszumra bírni a helyi erőket. Ezzel lehetségessé válna a legrosszabbul és párhuzamosságokkal működő intézmények bezárása, valamint a megmaradó egységek profiltisztítása és reorganizációja.
A Semmelweis Terv tárgyalásos arany középútja
A kórházak helyi szintű irányítására alapvetően szükség van, ez ugyanis hatékonyabb megoldást jelent, és jobban szolgálja a helyi igényeket. Mindezt azonban úgy kell felépíteni, hogy kormányzati szinten lehetőség legyen egy országos, horizontális és vertikális stratégia megvalósítására. Az érdekellentétek konszolidálásának egyik jó példája a rehabilitációs szolgáltatások fejlesztését célzó uniós pályázat kiírása és a pályáztatás folyamata.
A Semmelweis Terv szakmai koncepciója alapján a cél egy olyan nagytérségi irányítási hálózat kialakítása, amely helyi szintről (is) delegált tagokból szerveződik, a struktúra újragondolása során pedig a helyi viszonyokat szem előtt tartva, decentralizáltan működik együtt az országos központtal. A megközelítés tehát alapvetően puha, és érdekegyeztetésen alapul – bár nyilvánvaló módon az érintettek annak lehetőségétől is tartanak, hogy bármiféle változtatás történjen, egyeztetéssel vagy anélkül, hiszen a módosítások nem minden eleme érinti pozitívan az egyes szolgáltatókat. Az új régióhatárokkal (régiónként 1–1,1 millió lakos), és új intézményekkel eddig nem látott érdekkörök jelennek meg a rendszerben, amelyek elaprózhatják és elodázhatják az egészségügyi átalakítás folyamatát. Mindennek ellenére a megközelítés ötvözi a döntési szintek kompetenciáit, illetve nem veszi el az egyes intézmények és működtetőik eddigi autonómiáját. A központosított, erős állami beavatkozásnak létezik tehát olyan alternatívája, amely idő- és energiaigényes ugyan, de hosszú távon a jelenlegi rendszer hatékony elemeit is megtart-ja.
Érvek a központosítás ellen
Az előzőekben ismertetett gyakorlattal és megközelítéssel élesen szembeállítható a köz-pontosított, minisztériumi irányítás, ami az önkormányzati törvény módosításával átveheti az önkormányzati felügyelet eddigi gyakorlatát.
A tárca ezzel egyszerre válna az egészségügyet szabályozó, illetve a tulajdonosi és a napi irányítási feladatköröket ellátó mamutintézménnyé. Akármennyire is hatékonynak tűnik a központosított irányítás, az átadás-átvétel korántsem feltétlenül zökkenőmentes, ahogy az a budapesti intézményeknél is bebizonyosodott. A központi irányítás ráadásul nem pusztán a struktúraalakítás, illetve a racionalizálás igényét fejezi ki, hanem hosszú távú, a napi irányítási feladatok centralizált ellátását is jelenti.
Racionális eszköz a kormány részéről, hogy az önkormányzatokat a kórházakban felhalmozott adósságok rendezésével próbálja érdekeltté tenni az intézmények átadásában. Több szempontból is nehezen tartható azonban ez az ösztönzési forma. Egyrészt a jelenlegi forráshiányos helyzetben, amikor „tisztességes” orvosi bérekre sincs pénz, vajon hogyan sikerülhetne valóban konszolidálni az ország összes fekvőbeteg-ellátó in-tézményét? Másrészt az egészségügy puha költségvetési korláttal működik, az intézményeket eddig is kimentették, önmagában tehát az adósságrendezés nem feltétlenül fogja meggyőzni az önkormányzatokat, amelyek egyébként eddig befektettek intézményeikbe, így szinte magától értetődő, hogy nem szívesen mondanak le a politikailag kulcsfontosságú egészségügyi szolgáltatókról.
Államosítás: esély az egészségügy racionalizálására
Az államosítás eszközt adhat a minisztérium kezébe, hogy az elmaradt racionalizálást rövid idő alatt végezze el, azonban Szócska Miklós, egészségügyért felelős államtitkár eddigi munkájára korántsem az erőből irányítás volt jellemző: országjárása és a fekvő-beteg-ellátók körében elvégzett széles körű adatgyűjtés egyaránt azt bizonyítja, az államtitkár a kompromisszumos megoldások híve. Utóbbi a kinevezése óta folyamatosan hangsúlyozza, hogy kórházbezárásra nem kerül sor. Mindezek kétségessé teszik, hogy az államosítás gyors racionalizálást szolgáló eszközével él-e majd a jelenlegi egészségügyi vezetés. A hosszú távú központi irányítás sem ígér zökkenőmentes jövőt, hiszen a Fideszen belüli önkormányzati lobbicsoport nem feltétlenül támogat egy, a települési közszolgáltatások feletti jogát csorbító lépést.
Rövid távon tehát az erős közű központi irányítással nyerhet az egészségügyi szektor, amennyiben ez a racionalizálást jelenti, hosszabb távon azonban meg kell maradnia a helyi hatásköröknek, minisztériumi szinten pedig erős szabályozói szerepnek kell ér-vényre jutnia.
