Építkeznünk kell, nem bontanunk
Török Krisztina nem számít nagy ellenállásra az átalakításkor
Bár sokan úgy érzik, nagyon lassú a változás az egészségügyben, a háttérben megállás nélkül folyik a szakmai munka. Török Krisztina, a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet (GYEMSZI) főigazgatója szerint az intézmények 80 százaléka már most tudja, melyik progresszivitási szinthez tartozik, azaz mivé kell átalakulnia, mire érdemes pályáznia. Az új háttérintézményi vezető nem számít nagy ellenállásra az átalakítás során, s mint mondja: minden kommunikációs eszközt igénybe vesznek annak érdekében, hogy az új rendszer mindenki számára kristálytiszta legyen.
– Ritka, hogy egy háttéremberből az egészségügyben rövid idő alatt országos ismertségű csúcsvezető váljék. Önnek fogorvosi, egészségügyi jogi és szakmenedzseri végzettsége van és pillanatnyilag az egyik legnagyobb hatalommal bíró ember az ágazatban a GYEMSZI élén. Mit jelent ez az életében? Sokan keresik a kegyeit az egészségügyből?
– Hogy keresik a kegyeimet? Nem tudom. Amióta 2002-ben a menedzserképzőt elvégeztem, szakértőként is dolgoztam, így nagyon sok embert megismertem. Sokáig nem köteleztem el magam egyetlen munkakörben sem, mert saját praxisomat, hivatásomat is folytatni akartam. A hangsúly most persze áttevődött a közéletre, aminek alapvetően a csapat az oka...
– Közismerten régi az ismerettségük Szócska Miklós államtitkárral; egészen az egyetemig datálható.
– Így igaz, 23–24 éve ismerjük egymást. Körülbelül akkor végzett a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen, amikor én elkezdtem. Ő az általános orvosi, én a fogorvosi karon voltam aktív.
– És a kezdetektől készültek arra, hogy közös csapatban igyekeznek majd megváltást hozni az egészségügynek? Réthelyi miniszter úr meghallgatásán utalt rá az egészségügyi bizottság előtt, hogy a menedzserképzőben már évekkel az Orbán-kormány hatalomra kerülése előtt készültek a feladatra.
– Így van, a csapat évek óta változásokat hozó programokon dolgozott. Magam e két-három év alatt főként fejlesztéspolitikával foglalkoztam.
– Az uniós források elosztásával, amelynek felügyelete sok egyéb mellett
ugyancsak a GYEMSZI-hez került.
– Igen, de akkor a tárcával átellenes oldalon, az irányító hatóságban ültem egészségügyi szakértőként. Ott húztam a vészharangot, és néha úgy tűnt: hiába. Amikor realizálódott, hogy az államtitkár úr elvállalja a pozíciót, felmerült, hogy nekem is változtatnom kellene, aztán mindezt meg kellett beszélni a családdal is...
–... amit Szócska úr szerint gyakorlatilag beáldoztak az egészségügyért...
– A magam részéről ezt tettem a hivatásommal is, hiszen ma nem tudom vinni a fogorvosi praxist. Mindez nagyon furcsa számomra, hiszen a hivatásom segített hozzá, hogy megtanuljak bánni az emberekkel. A fogászatban, miután az ember kijön az egyetemről, megtanulja, hogy nem beszélhet latinul, mert nem értik meg. Megtanulja, hogy nem működik ugyanaz a feszültségoldás egy tizenévesnél, mint egy hatvanéves esetén. Nálunk van idő a kommunikációra – ha valaki jól csinálja, nagy gyakorlatra tesz szert. Sok problémám, konfliktusom nem volt. Azt gondolom, jól kommunikálok az emberekkel. Megtalálom a hangot, és tudok váltani, ha kell.
– Váltott hát, és egy óriási gigaintézmény élére került, amelyben egy helyütt koncentrálódik tudás, információ, hatalom és persze felelősség. Kezdettől fogva ekkora óriásban gondolkodtak?
– Azt, hogy a Semmelweis Terv megvalósításához szükség van egy olyan háttérintézményre, amely koncentrálja az erőforrásokat, nagyon régen tervbe vettük. Az anyagi lehetőségek koncentrálása alapvető, hiszen a mai nagyon szűkös gazdasági helyzetben minden erőforrást meg kell ragadni.
– De nem akkor lenne ez igazi forráskoncentrálás, ha mondjuk közös épületbe költöznének a GYEMSZI-t alkotó intézmények és kevesebb embert alkalmaznának?
– A koncentrációnak nem az a lényege, hogy elbocsássunk embereket, hiszen a feladatunk az összeolvadással egyidejűleg több lett. Az integrálódott intézmények körében vannak szervezeti átalakulások, az Egészségügyi Stratégiai Kutatóintézetből például informatikai és rendszerelemzési főigazgatóság lett, de a minőségügy területén is hihetetlen humánerőforrás fejlesztésre lesz szükség. Külön feladat az állami és térségi egészségszervezési központok felállítása, valamint a betegbiztonság; a cél az, hogy mindezeket egy (telep)helyen valósítsuk meg. Május óta folyamatosan tárgyalunk is a nemzeti vagyonkezelővel arról, hogy hol tudnának nekünk megfelelő ingatlant biztosítani. Inkább építkeznünk kell tehát, mint bontanunk.
– Az egyik legvitatottabb pont a szakmai szervezetek körében az ellátásszervezési központok felállítása. A kormányhatározat szerint november végéig állnak fel, de nem tudjuk, mi fog ott történni, hol tart a munka, kik vesznek részt benne, hogyan választják ki őket, s egyáltalán: honnan lesz forrás a működtetésükre?
– Amikor végiglátogattuk az összes fekvőbeteg-ellátó intézményt és személyes interjúkat készítettünk, kértük, hogy ajánljanak menedzsment-szemlélettel gondolkodó, gyakorlati tapasztalattal is rendelkező kollégákat, akik persze el is jönnének dolgozni az Állami Egészségszervezési Központba. Jelenleg tehát toborzunk. Budapesten viszonylag egyszerű a helyzetünk, és a többi területen is helyben kell megoldani a központok működtetését. Kihelyezett intézeti „lábakként” lehet ezeket elképzelni. Olyan menedzsment-szervezetben gondolkodunk, amely a szükségletek alapján tervezi a kapacitást, a betegutakat; a funkcionális integráció jegyében az adott térségben lévő közfinanszírozott egészségügyi intézmények között a háttértevékenységek és a humánerőforrás-gazdálkodás szintjén is szervezi a munkát.
– Átcsoportosítja mondjuk az orvosokat oda, ahol hiányoznak?
– Igen. És ha szükséges, megnézi, mely intézmény tudná sikerrel korrigálni az ellátás hiányosságát, de lesz gazdasági funkciója is, mivel a térségi szintű beszerzéseket is az ellátászervezési központok vezénylik majd le.
– Térségenként hány emberben gondolkodnak?
– Az államtitkár úrral folyamatosan egyeztetünk, de azt szoktuk mondani: nyolc térség, térségenként 10–15 személy. A kabinet erre még nem bólintott, de személyes véleményem az, hogy Budapesten nem érdemes a három térségnek külön-külön központot felállítani, hiszen a cél a takarékos működtetés.
– Munkabér? Működési költség?
– Erre a GYEMSZI-nek van forrása; éppen ezért volt fontos az erőforrások koncentrálása. Érdemes teljesen nyílt lapokkal játszani: jelenleg a korábbi Országos Gyógyszerészeti Intézeté a legnagyobb bevétel, amit korábban az Egészségügyi Minisztériumban osztottak el, most azonban a GYEMSZI-ben jelenik meg ez a pénz. Uniós forráshoz is jut a GYEMSZI az Állami Egészségszervezési Központ létrehozására, de ez csak egyszeri fejlesztési forrás, működtetésre szolgáló keret nincs.
– Önhöz milyen jelzések érkeztek az ellátásszervezés bevezetésének tervéről?
– Mielőtt elindultunk az intézményekbe a személyes beszélgetésekre, úgy hívtak bennünket, hogy „az államtitkári kommandó”. Aztán rájöttek, hogy beszélgetünk, és már nem hívtak így. Azt gondolom, amíg nem látják a fenntartók és az intézményvezetők, hogy mindez pontosan milyen feladatokat ró rájuk, jogosan van körükben egyfajta bizonytalanság. Az érdekviszonyok ugyanis bizonyosan változnak, de az csak később derül ki, hogy egy adott intézmény számára ez jó lesz vagy sem. Sokan tartanak attól például, hogy a gyógyszerek közbeszerzésével majd kevésbé járhatnak jól, mint amikor ajándékokat fogadnak el. Én viszont azt mondom: olyan rendszert kell kidolgozni, amely mindenkinek kedvező, még ha nem is egyenlő mértékben.
– Voltak ennél azért markánsabb kifogások is, hogy például ezekben a központokban hihetetlen mennyiségű információ halmozódik majd fel, s rajtuk kívül esetleg ezekhez más majd nem fér hozzá. Voltak, akik a háttérben előkészített privatizáció gondolatát is felvetették, igaz, ezt az államtitkár azóta cáfolta, s jelezte, hogy a központok nem kezelnek majd pénzt.
– A privatizáció felvetésén mosolyogtam, hiszen ezidáig inkább a full-államosítástól tartottak... Amit eddig kommunikáltunk, továbbra is igaz: a Katéter Mónikának nevezett programmal és az informatikai fejlesztéssel el kell jutnunk odáig, hogy ne csak az intézetek kapják vissza saját adataikat, hanem az információk tisztított, hiteles változata az állampolgároknak is rendelkezésre álljon – azok, amelyek számukra fontosak és hasznosak. Az információk kutatásra is közhitelesen állnak majd rendelkezésre. Az információgazdák ugyanazok lesznek, mint eddig, nem csorbul az adatállomány, csak éppen valid lesz, és nem lesz duplikálódás. Ugyanezt mondhatom a betegbiztonság és a minőségügy témakörében: a volt minőségügyi intézet egyik legfontosabb feladata a tisztított, valid adatbázisok, indikátorrendszerek kialakítása, amire lesz uniós forrás is. Időben ez azonban később realizálódik majd, mint a progresszivitási piramis felépítése, először ugyanis a rendszert kell összerakni ahhoz, hogy a minőséget javíthassuk. Jelenleg több munkacsoport dolgozik ezeken a kérdéseken is, hiszen a fogászatban például a gyógyturizmus miatt jóval hamarabb el kell indítanunk az indikátorrendszer kifejlesztését, hogy a nemzetközi piaccal összehasonlítható módon tudjuk kiajánlani magunkat.
Az interjú folytatását ezen az oldalon találja.
