Mi lesz a többi fővárosi intézmény sorsa?

Mi lesz a többi fővárosi intézmény sorsa? Városi kórházként funkcionálnak majd?

Először is: minden létező kórháznak lesz munkája, szerepe ebben a rendszerben! Ami a kérdését illeti: nem feltétlenül városi kórházakként dolgoznak majd, hiszen jónéhány intézményben működik egyetemi tanszék, illetve végeznek régiós vagy akár országos szinten kiemelkedő feladatokat. Ezek megmaradnak. Szó sincs arról, hogy a jól működő szakmai központokat le akarnánk butítani azért, mert létrejönnek a térségi centrumok. Egy-egy térségen belül azonban harmonizálni kell a kapacitásokat. Az nem normális, hogy míg az egyik helyen a létező szakmai kompetenciánál magasabb szintű ellátást is végeznek, olyasmiket, amik nem odavalók, nincs benne elegendő rutinjuk, nincs hozzá megfelelő szakembergárdájuk és műszerezettségük, addig ott, ahol kifejezetten csak a legszofisztikáltabb beavatkozásoknak lenne helye, apró dolgokkal foglalkoznak nagy számban, mert azt fizeti meg paraszolvenciában a beteg. Mindenki azt kérdezi, hogy mi lesz a Tétényivel, mi lesz az Uzsokival. Mindkettőben jól szervezett, magas színvonalú szakmai műhelyek találhatók. Ezeket természetesen erősíteni kell. Az Uzsokiban például országosan kiemelkedő az ortopédiai ellátás, s remekül működik, mint a térség sugárkezelési központja.

Miként illeszkedik ehhez a rendszerhez az országos intézetek sora?

Országos intézetnek sok mindent nevezünk. Az Országos Sportegészségügyi Intézet például igen sok olyan feladatot is elvégez, ami egyébként a városi kórházakra jellemző. De említhetném az ORFI-t is, amely számos országos feladata mellett szép számmal kezel hétköznapi, igen gyakori reumatológiai betegségeket. Az ORFI továbbra is országos központja marad ennek a szakterületnek, ám kapacitásainak azon része, amelyekkel ma is átlagos eseteket lát el, besorol az adott térség reumatológiai kapacitásai közé. Érdemes tehát a korábbinál reálisabban szemrevételezni az országos intézetek feladatait, munkáját. A kardiológiai, onkológiai és idegtudományi intézetek viszont fontos, népegészségügyi kérdésekkel foglalkozó központi ellátóhelyek maradnak, hiszen számos olyan feladatot látnak el, olyan speciális szaktudással és műszerezettséggel, amelyek máshol nem vagy alig érhetők el az országban. Ilyen például a gyermek szívsebészet.

A Semmelweis Terv – s ezen belül a Budapest Koncepció – egyik kulcsszava a betegútszervezés, ami magyarra lefordítva egy szigorú, remélhetőleg jól megtervezett-megszervezett, alaposan ellenőrzött beutalási rendet jelent. Miért nem így hívjuk, ha erről beszélünk?

Tényleg ilyesmiről van szó, de azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy megpróbálunk egy jól átlátható, jó szervezeti egységekre lebontott rendszert létrehozni a progresszivitási szintek és az alternatívák definiálásával is.

Az idősebbek azonban még jól emlékeznek arra, hogy egy rigid beutalási rend milyen praktikákra kényszeríti a betegeket és az orvosokat, miközben kimondottan nő a hálapénz szerepe és ennek megfelelően mértéke is. Arról már nem is szólva, hogy az ingatlangazdálkodással kapcsolatban már említett támadás mértéke smafu ahhoz képest, amit egy merev beutalási renddel magára húz a politika. Elég bátrak ahhoz, hogy belelépjenek az elmúlt évtizedekben nem éppen területi elven kialakult orvos-beteg bizalmi viszonyokba?

Jelenleg is rengeteg háttértárgyalás zajlik arról, hogy a betegek útjának szervezése és irányítása mennyire legyen szigorú és egyirányú. Az én ízlésem szerint kellene hagyni egyfajta szabadságot, alternatív lehetőséget. Tehát ne azt mondjuk, hogy Z beteg Y baját kizárólag az X kórházban kezeltetheti, ehelyett adott térségen belül két lehetőséget kínáljunk fel. Ez egyrészt versenyhelyzetet teremt a szolgáltatók között – s ez jó, mert a beteg praktikusan a lábával szavaz –, miközben minőségi munkára ösztönzi az intézményeket. Egy ilyen piaci elemet szerencsésnek tartanék. Ehhez viszont vissza kellene állítani, hogy a pénz kövesse a beteg útját. Amennyiben viszont a beteg egy harmadik szolgáltatóhoz ragaszkodik, akkor ezzel a rendszerben szervezetlenséget okoz, aminek ára van. Egyébként én sem szeretném, ha a régi rendszer köszönne vissza, de azt sem, ha nyitva maradnának a kiskapuk. Ez azonban szigorúan a magánvéleményem, szakpolitikai és politikai döntés születik majd, amelynek meghozatalakor sok tényezőt figyelembe vesznek.

Amennyiben van egy korrekt, a lakosság által is elfogadott beutalási rend, egyes központok osztják el a kapacitásokat, s központosítják a beszerzést, a budapestin kívül miért van szükség a megyei kórházak államosítására is?

Ezzel kapcsolatban nem tudok elvonatkoztatni azoktól a tapasztalataimtól, amelyekre egy, a fővárosban található egyházi – ráadásul sok ezer helyi beteget ellátó – intézmény vezetőjeként tettem szert. A különböző kapacitás- és pénzosztásokkor mindig „lepofoztak bennünket az asztaltól”, mert nem az önkormányzat vagy az állam volt a tulajdonosunk. Soha, egyetlen fillért sem kaptunk például a fővárostól. Sajnos nem létezik – s nem csak Budapesten – az a kultúra, amely azt mondaná: az a legfontosabb, hogy a rám bízott lakosságnak a legoptimálisabb egészségügyi ellátást szervezzem meg és biztosítsam, függetlenül attól, hogy az erre szolgáló intézménynek ki a tulajdonosa. A tulajdonosi szemlélet, a saját intézmények iránti protekcionista gondolkodás messze felülírja a lakosság érdekeit. Egyfajta markoló reflex működik, nem a jogos igények szerint terelik a betegeket, s nem azt fejlesztik, amiből a rájuk bízott emberek a legtöbbet profitálhatják, hanem azt, ami pénzt visz be a tulajdonukba. Ez hiba. Egy új tulajdonosi struktúra esetén azonban szerintem megváltozhat, javulhat ez a helyzet.

Lehet, hogy még ennél is egyszerűbb a képlet: a kórház hatalom, s ma már talán az egyetlen nagyüzemi méretű, több milliárddal gazdálkodó vagyontárgy, amiből még pénzt csíphetnek ki az eladósodott önkormányzatok.

Lehet. Ezért is mondom, hogy ennek véget kell vetni. Én jobban hiszek abban az állami tulajdonú rendszerben, amelynek segítségével levethetők a lokális presztizsérdekek, jobban szervezhető az ellátás.

Vagyis államosítsák a megyei kórházakat?

Doktriner azért nem vagyok ebben a kérdésben. A fővárosban sajátos helyzet alakult ki, túl sok, egymással nem együttműködő tulajdonossal, óriási kapacitással – itt szerintem nincs ennél jobb út. Ugyanakkor úgy vélem, hogy sok szempontból sokkal hatékonyabban működtethető egy egységes állami modell. Persze egy túlcentralizált rendszernek is vannak veszélyei.

Például az, hogy bekanyarodva ebbe az utcába, a kormány egyszer csak szembetalálkozik önmagával. Kap sok tízezer alulfizetett dolgozót, miközben deklarálta, hogy milyen szint alá nem mehetnek a havi jövedelmek.

Ezért szerintem a főváros után, a második lépés megtétele előtt a politikusoknak végig kell gondolniuk a továbbiakat. Amit mond, az a dolognak egyébként csak az egyik oldala, a kérdés az, hosszabb távon melyik az olcsóbb megoldás. Az egységes tulajdon birtokában a mainál sokkal rugalmasabban és gyorsabban, igazságosabban oszthatók el az erőforrások, miközben a rizikó is nő, hiszen nagyon torzíthatja a rendszert egy rosszul beállított, nem megfelelően ellenőrzött, protekcionista irányítás. A döntés során mindezekkel számolni kell. Én azonban nem gondolom, hogy az állam csak rossz tulajdonos lehet. Szerintem a jó és hatékonyan ellenőrzött állam inkább jobb és biztonságosabb, mint a profitközpontú privát befektető.

 Az interjú első felét itt olvashatja!