CSÁKI JUDIT cikkei

   Ha az ember sok-sok éve színikritikát ír, rendszerint elhalványul a kezdet: homályba vész az a pillanat, amikor megjegyzi egy színész nevét. Nálam Mácsai Pál az egyik kivétel: nem felejtem el, amikor Dürrenmatt János király című előadásának végén a királyhű famulus, a szervilis alattvaló a közönségnek háttal a színpad mélyére gyalogol, majd hirtelen felénk fordul: a jövendő zsarnok, a győztes intrikus néz velünk farkasszemet, pokoli vigyorral az arcán. Mácsai Pál Pembroke-ot játszotta a Kerényi Imre rendezte híres vizsgaelőadásban.

   Gondoltam, a legjobbkor beszélgetünk, így karácsony előtt: éppen egy sikeresnek ígérkező bemutató után van az Örkény Színház, közeledik a Vígben Moliére Úrhatnám polgárjának a bemutatója, amelyet ön rendez – ehhez képest már egy ideje azt taglaljuk, mennyit bír még ki az Örkény Színház abból a nagyon kevés pénzből, amiből dolgozni kénytelen.
 – Igen, ennek a problémának így karácsony előtt nyilván különleges akusztikája van; kétségtelen, hogy az amúgy számos bokros teendő közepette ez foglalkoztat a leginkább. A hasonló méretű és hasonló repertoárral bíró színházakhoz képest alig feleannyi pénzből működünk. Ha nem kapunk pillanatokon belül legalább ötvenmillió forintot, le kell állnunk. Ez nem fenyegetés, nem zsarolás – csak higgadt helyzetfelmérés: 145 millió forintból nem megy. A sorban előttünk álló, ugyancsak alulfinanszírozott Radnóti színháznak kétszázhetvenmilliója van.
  
   A színház-finanszírozás koncepciótlansága régtől változatlan és egyre súlyosbodó anomáliái ezek szerint már nemcsak az éves költségvetés körüli időket, hanem az egész évadot alaposan megnyomják. Egyre nehezebb az előadásokról, a művészi munkáról beszélni – most mégis próbáljuk meg. Az év végi bemutató, az ünnepek alatti főpróbahét a színháziak lidérces álma, gondolom én, kívülről. Így van?
 – Nagyjából. December 23-án délután még próbálunk, december 26-án délelőtt folytatjuk. De lidérces álomnak azért nem mondanám: minden színházi ember tudja, hogy az ünnepek néha így zajlanak. Az év vége ugyanis nagyon jó színházi időpont – a szilveszteri bemutató pláne. És Moliére Úrhatnám polgár című művével most erre készülünk a Vígszínházban.

   Akkor ez a karácsony erről fog szólni?
– Nagyjából. De ez nem baj.

   Most nem a saját társulatával dolgozik. Jelent ez problémát?
– Nem. Kiváló és nagyon kíváncsi színészekkel próbálunk: Hegedűs D. Géza, Börcsök Enikő, Lukács Sándor és a többiek mind teljes erőbedobással dolgoznak, és a Víg vezetésétől is ideális körülményeket kaptam. Semmivel nem kell foglalkoznom, ami nem tartozik szorosan a produkció létrehozásához. Akkor próbálok, amikor akarok. Ez az ideális. n Az Örkényben is számos vendégrendező szerepel. Ők is így dolgoznak? – Igen. Ez mindenkinek közös érdeke.

   Miközben a Vígben dolgozik, az Örkényben is zajlik az életimages/ Megkettőzi magát?
– Nincs rá szükség. Összefért a kettő: az Örkényben nemrég mutattuk be Csehov Apátlanul című darabját – Platonov címen közismert –, amelyet Jurij Kordonszkij rendezett.

   Jurij Kordonszkijt a magyar közönség néhány vendégjátékból ismerheti: A valahai Dogyin-színész Európa-szerte híres előadásokkal jött ide, ráadásul ma már Amerikában él; nem lehetett sem könnyű, sem olcsó megszerezni.
– Én is ezekből a vendégjátékokból ismertem meg. Amikor megkerestem, hoszszasan tárgyaltunk, időt is nehéz egyeztetni vele, mert nagyon elfoglalt; az addigi előadásainkról adtam neki dvd-ket, hogy megismerje a társulatot, és utána igent mondott. A romániai Bulandra Színházban dolgozik rendszeresen – és annak a gázsinak a harmadáért jött el hozzánk. Igaz, csak nyáron tudott próbálni – és most, a bemutató előtt még tíz napot dolgoztunk. A társulatnak alapvető élmény volt, Csehovon át sok mindent megtudtunk önmagunkról is. Ritka jó munka volt. Szerintem az elmúlt hat évben – amióta együtt dolgozunk – ez a legérettebb előadásunk.

    Ezzel ki is jelölte a helyét a színház fejlődésében?
 – Nem én jelöltem ki, az előadás jelölte ki magát. Ha hosszabb folyamatok szemszögéből nézem, akkor is így van. Én egyébként naponta többször is végigfuttatom magamban az elmúlt hét évadot, hogy tisztán lássam, mi van most. Föl kell menni a Kékestetőre, és onnan venni szemügyre, hol is tartunk.

    Ez az igazgató szemszöge, nem?
 – A színészé is. Ha nem így csinálja, hanem belezárkózik a szövegébe, a szerepébe, akkor „dűt és borít, mint a Gálék kocája”images/ Ezt a módszert, a távolabbról való ránézést én tudatosan használom. És ha innen tekintek az Örkényre, akkor azt kell mondanom, hogy centire ott tartunk, ahol hét évvel ezelőtt, az első pályázatomban terveztem. Nem én vagyok vátesz: ez a színház biológiája. Az utóbbi négy évben a kialakult társulattal kezdett beérni a munka. Normális esetben így van. Akár a gyereknél: kilenc hónapra születik, és ugyan lehetnek ettől apróbb eltérések, de ez a normális ritmusaimages/ És semmilyen fázist nem lehet kihagyni – ahogy a gyerek kamaszkorát sem, pedig biztos sok szülő megtenné szívesenimages/

   Szóval nem is érte meglepetés az elmúlt hat évben?
– Ilyen típusú meglepetés nem ért. Na jó, némi szerencse kell hozzá, például az, hogy az a társulat, amelyről szerződtetéskor az ember csak reméli, hogy tud együtt dolgozni, tényleg tud együtt dolgozni. Ebben van némi lutri. Voltak bukásaink, persze, de ebben nincs semmi meglepő, ez is normális, sőt hasznos, szerves része a színházi működésnek.

   Az igazgatói szerepkörben sem érte meglepetés? Nem bizonyult nehéznek olykor nemet mondani?
– Nem, inkább az ért váratlanul, hogy akadtak komoly ellenzői annak a törekvésünknek, hogy egy bulvárszínházat fokozatosan, de markánsan másik vágányra állítsunk. Mára elhallgattak. A szakma, a kritikusok jó része azonban azonnal mellénk állt. Meglepett az is, hogy a szakmai siker milyen keveset ér az anyagi hátrányok leküzdésénél. Rengeteg pénzt kellett és kellene összeszednem ahhoz, hogy dolgozni tudjunk.

   Ehhez nyilván jól jött az az ismertség és művészi tőke, amit addig felhalmozottimages/
– Persze, ezzel szedtem össze. De ezzel semmi baj, színigazgató használja a renoméját a színháza érdekében. Csak az visel meg, hogy ennek a küzdelemnek határozott sziszifusz jellege van.

   Kicsi társulata van, sok főszereplő színésszel. Nem lehet könnyű mindenkit boldoggá tenni – mégis elég kevés mozgás volt az elmúlt években.
– Tényleg kevesen mentek el, és most ketten jöttek a főiskoláról – tizenhatan vagyunk.

    A társulat szerkezetével elégedett? Mi vagy ki hiányzik?
 – Durvát kell mondanom: a pénz hiányzik. Egy társulat ugyanis akkor elégedett, ha mindenki dolgozik.

   És nyilván nem a második ajtónálló szerepére vágyikimages/
– Nem, bár mindenki szívesen játszik kis szerepeket – persze csak akkor, ha van mellette nagyobb is. Én is szívesen játszom az epizódokat. És most Trileckijt is a Platonovban – igaz, ez főszerepnek számít. Ráadásul – nálunk nincs fizetés. Csak akkor kap pénzt a színész, ha játszik.

   Na, ez sem mindenütt van ígyimages/ Visszatérve a profilra: a váltással kiszorult egy közönségréteg, nem?
– De igen. Viszont nem akkora, mint első látásra gondolnánk. Alapos kutatásokat végeztünk, négy évig kérdőíveztünk, és kiderült, hogy a régi Madách Kamara közönségének a hatvan százaléka itt maradt velünk.

   És jött negyvenszázaléknyi új?
– Huszonöt. Nyolcvanöt százalékos látogatottsággal dolgozunk. Ez nagyon jónak számít – bár a régi, hetvenes-nyolcvanas évekbeli csúcsokat nem éri el. Nem itt – sehol.

   A kultúra és a kulturális fogyasztás szerkezete átalakult – a színház nincs már azon a magas polcon, ahol azelőtt.
– És ez a pozíció fokozatosan romlik – ez bonyolult társadalmi, szociológiai kérdéskör része, de annyi tény, hogy ebben a romlásban alapvető szerepet játszik a média, a maga megkapóan alacsonyra állított mércéjével.

   Ehhez képest az egyik legsikeresebb előadásuk, a Finito egy teljes felvonáson át kegyetlen görbe tükröt tart azoknak, akik a televíziós valóságshowk- ban a szélsőségre, az alpárira, a közönségesre „buknak”. És – ahogy mondani szokás – visítva örül ennek a közönség.
  – Mert akik itt ülnek, természetesen mind úgy gondolják, hogy nem róluk szól. Csak nekik.

   Tudja, hogy kik járnak ide?
– A régi közönségünkön kívül azok, akik a budapesti művészszínházak előadásait nézik; körbejárják azt a néhány színházat, ahol olyasmit játszanak, amit ők szeretnek nézni.

   A személyes pályájára vajon milyen hatással van az Örkény és az igazgatás?
 – Egyik oldalról nagyon jót tesz – úgy érzem, az igazgatással nagyjából sikerrel birkózom. A másik oldalról – az én színészi pályám most nagyjából áll. Nem játszom sokat. Ez voltaképpen három állás: színész vagyok, rendező és igazgató.

  Kettő is elég lenne, nem? Akkor még mozogni is lehetne.
 – Hát igen. Vagy például lenne magánéletem. n Most nincs? – Hát nemigen. Ha nem lenne ennyire jó a házasságom, akkor rég nagy bajban lennék. És nagyon hiányzik a magánélet. Mennek az évek; a fiam mindjárt ötéves, nagyon jóban vagyunk, imádjuk egymást, de szoros és mély kapcsolatom most nincsen vele. Én vagyok az az apuka, aki nincs otthon.

   A szilveszteri bemutató – említettük már – Moliére Úrhatnám polgár című darabja, amelynek a szövegét átírta Parti Nagy Lajos. Miért kérte föl erre?
– Mészöly Dezső fordítása nagyon jó. A drámát sem akartam átíratni – ez tényleg Moliére műve. Az történt, hogy elolvastam Parti Nagy Lajos Testaranyozó című novelláját, amely csodálatos régi magyar nyelven van írva. És az jutott eszembe, hogy kellene ehhez is egy olyan szöveg, amely olyanná teszi, mintha régi magyar darab lenne, és úgy szól, ahogy a franciáknak szólhat Moliére eredeti szövege. És Parti Nagy valahol Csokonai környékén megtalálta azt a magyar nyelvet, amit már értünk, és csodálatosan szól. Tehát egy régi magyar szöveg keletkezett – és ez izgalmas színházi helyzetet eredményez.

    A színészek nem voltak kibukva?
 – Eleinte meg voltak ijedve, mert a szöveg nem könnyű. De aztán nagyon megszerették.

   Komédiát fogunk látni? Vagy feketére hangolt szatírát, mai áthallásokkal?
 – Komédiát, persze. Az Úrhatnám polgár Moliére „könnyebb” darabjai közül való, villámgyorsan írta, rendelésre, „fél kézzel”. De mivel zseniről van szó, hát ennek a darabnak a közepén is ott van az a nagy téboly, amit minden darabjában föllelhetünk. A mi előadásunk tétje az, hogy ezt a tébolyt, az úrhatnámságot sikerüljön megfogalmazni. De erről hadd ne mondjak többet – el kell jönni megnézni.

    Ezt fogjuk tenniimages/ Mitől függ, hogy saját színházában, az Örkényben mit rendez? Azt, amit muszáj, és más nem akar, vagy vannak rendezői álmai?
 – Az első eset előfordul olykor. Rendezői álmaim? A társulattól független rendezői álmaim nincsenek. Vagyis nincs olyan, hogy, mondjuk, most a Faustot szeretném megrendezni. Olyasmik jutnak eszembe, amit a társulat „előhív” belőlem.

    Mire büszke a mostani repertoárból?
 – Az Apátlanul című Csehovra – és nem csak azért, mert ez a legfrissebb. Aztánimages/ nagyon szeretem a két Szép Ernő-egyfelvonásost, a Kávécsarnok és a Tűzoltó címűt. A Vízkeresztet is szeretem; nagyon büszke vagyok A sötétben látó tündérre, igazán gyönyörű előadásimages/ Ja, és az Üvegcipőre is kifejezetten büszke vagyokimages/ és végül a Finito, is rengeteg díjat nyertünk vele, és elsőnek fogynak el a jegyeiimages/

  Ez egész szép lista.
– De csak akkor számít, ha visszafelé nézek. Ha előre nézek, akkor csak arra tudok gondolni, leszünk-e egyáltalánimages/

    Hátha besegít a csekély ötvenmillióval egy gazdag olvasóimages/ Hogyan zajlik majd a karácsony?
 – Hozzánk jönnek, mert nálunk van a legkisebb gyerek. Jön majd a teljes anyai család, meg a teljes Mácsai-család – leszünk vagy harmincan. A konyhában a feleségem áll majd helyt, persze besegítenek mások is. Ez mindig jó szokott lenni – most is jó lesz, biztosan. Lesz karácsonyfa, persze – nem túl nagy, de azért méretes. Az ajándékra nem lesz sok időm, de az utolsó napon elmegyek majd egy nagy könyvesboltba, és mindenki könyvet és cd-t kap majd – ez évek óta így van nálunk.

   Nálam a hangoskönyv is játszik – és ebben maga derekas részt vállal. Melyik a kedvence?
– A három CD-re fölvett Maszathegy, Varró Dániel műve. Ezt nagyon szeretem.

  Mármint ha játszik – szoktuk mondaniimages/ A Katona József Színház idei első bemutatóján mindenki játszik, méghozzá játszótéren, noha a játszótér ezúttal szinte fölismerhetetlen – és a színpadon van.
  Bozsik Yvette rendező és koreográfus etűdök sorozatát vitte színre, táncból, mozgásból, gesztusból, mimikából – csak éppen nyelvből, szövegből nem. Van egy fura, túlméretes kisfiú, Elek Ferenc, aki kapcsolatépítést játszik, vannak neki fura, de méretarányos szülei, Nagy Ervin és Rezes Judit – és ennél többet szavakkal nemigen lehet elmesélni az előadásról. Amely ihletői közé sorolja Nyizsinszkij egyik művét, a Debussy zenéjére keletkezett Játékok címűt, és hasonlóan ahhoz, a játékok itt sem vidámak. A kövér „kisfiú” egyre megaláztatások alanyává válik, szinte kizárólag áldozati szerepkörben lehet a közösség része. A gyerekjátékok – a tollaslabda, a távirányítós kisautó – baljós árnyalatú eszközei a versengésnek, míg a vízipisztoly már magát a tömeggyilkos fegyvert imitálja. Aztán a közösség, melyet az erőszak, a közönségesség, a pőre versenyszellem tart össze, szépen lassan elmegyógyintézeti „hadsereggé” válik.
   A táncosok fantasztikusak: Bozsik „saját” táncosai mellett a Katona fiataljai is azok. Rezes Judit és Keresztes Tamás kivált flott bármely mozgásos helyzetben; másodpercek alatt nemcsak jelmezt, de ritmust, hangulatot is váltanak. És Nagy Ervin és Hajduk Károly, valamint a most odaszerződött Pálmai Anna is méltó partnere a hivatásos táncosoknak.
   Fantázia, tehetség és fegyelmezett összjáték ragadja magával a nézőt – ha hajlandó követni a táncosokat a szabad asszociációk mozgással kifejezett világában, ha elfogadja, hogy e furcsa játszótér alapszabályával, a merevséggel szemben neki nyitottnak kell lennie. Érdemes: a végén egyszer csak felbukkan egy groteszk alak – Vati Tamás –, hosszú fehér ingben, kopasz fején borotvahabból koszorú. Esetleg töviskoszorú. Katona József Színház; októberi előadások: 13. és 26.

 Látványopera
 1981-ben Jean-Pierre Ponnelle vitte színre Bayreuthban Wagner egyik főművét, a díszleteket és a jelmezeket ugyancsak ő tervezte. Ennek alapján forgatott színházi filmet 1983-ban, mely most DVD-n is elérhető.
 Már e puszta tényekből is feltételezhető, hogy az 1948-ban született és 1988-ban, egy színházi balesetben meghalt Ponnelle elsősorban látványként, pontosabban afféle képekké vált pszichogramként értelmezte Wagner operáját. A díszlet sokkal több, mint pusztán az énekeseknek szolgáló keret, ennek a dekorációnak története van, amely szimbolikusan jeleníti meg az egész dráma lefolyását: az első felvonásban látható hatalmas hajófedélzetből csodálatos lombú fa lesz a másodikban, hogy aztán a harmadikra teljesen kopáran, halott lombokkal szimbolizálja a szerelmesek és velük együtt a világ szükségszerű pusztulását. A hatást tökéletesen átgondolt és kivitelezett világítási effektusok mélyítik el és viszik a nézőt a lélek barlangjainak olykor tiszta, olykor félhomályos, olykor pedig koromsötét birodalmába. Ez a látványos pszichologizálás a maga korában felkavaróan és bizonyos fokig felháborítóan hatott, mára csak egyszerűen lenyűgözően szépnek látjuk Ponnelle rendezését, mely mégsem áraszt semmiféle rossz értelemben vett múzeumi hangulatot.
  Az énekesek – az akkoriban még művészi ereje teljében levő karmester, Daniel Barenboim vezetésével – szinte megszállottan szolgálják a rendező elképzeléseit. Trisztán szerepében René Kollo kissé tapasztalatlan ifjúként indul, hogy aztán a harmadik felvonást valóságos eksztázisban énekelje-játssza végig, Johanna Meier Izoldaként telivér nőként kezdi, és megrendült asszonyként fejezi be, míg Marke király Matti Salminen felfogásában maga a hanggá vált mélységes rezignáció. (Universal/ Deutsche Grammophon, 2007, 2 DVD) – CSONT –

  Nem gondoltam volna. Sem azt, hogy Magyarországon az első igazi hangoskönyv csak 2002-ben jelent meg (korábban is lehetett azért kazettára mondott szövegeket kapni); sem azt, hogy egyszer hallgatni fogom az irodalmat. Megrögzött olvasó lévén úgy gondoltam, hogy számomra a betű, a kép, vagyis a nyomtatott oldal látványa is hozzátartozik – méghozzá nélkülözhetetlenül – az olvasás élményéhez.
  Először talán akkor hallgattam könyvet, amikor egy végeérhetetlen főzési nap a konyhába parancsolt. Emlékszem, Bodor Ádám Sinistra körzet című regénye volt, Balkay Géza és Szakácsi Sándor előadásában (jaj, hogy mindketten halottak már). Másképp mondták, mint ahogy én olvastam még korábban – és éppen ez, a másság volt a legérdekesebb benne. Hogy amit én például olvasva lírai szigorúságnak éreztem, az hallva drámai rettenetté lett. De ekkor még nem váltam hangoskönyvhallgatóvá.
   Hanem csak nemrégiben – mert a velejéig eluntam a rádiót a hosszú autóutakon, a rendszeressé vált félnapnyi utazások alatt. És föltérképeztem a piacot, mármint a hangoskönyvek piacát: meglepően széles a választék. Elsőre azokból válogattam, amelyeket maga a szerző készített, vagyishogy ő olvassa fel saját művét.
  Esterházy Pétertől a Fancsikó és Pinta című novellafüzér – úgy emlékszem, a legelső műve – régi kedvencem; a kisgyerek képzeletében született két kis mókás fickó, a frakkos-komoly Fancsikó, és a klottgatyás-trikós Pinta társul szegődik a felnőttek szomorkás világát tétova aggodalommal szemlélő gyereknek. Esterházy előadásában rezignált, szürkés tónust kapnak a novellák – és hát ki vitatná el tőle a legautentikusabb értelmezést? Ugyancsak ő mondja CD-re az Egy nő című kötetet: a nőportrék sorozata hallgatva ironikusabb és könnyedebb, mint olvasva volt annak idején. A játékosság ezúttal hallható isimages/ És megjelent már az egyik fő mű, a Harmonia Caelestis is – ennek három és fél órája nálam még várat magára.
  Parti Nagy Lajostól a Grafitnesz kapható; a verseskötet auditív formája valójában intim műélvezet: a szobában (autóban) csak az író meg én. Rekedtes hangon, a formára ügyelve és azt jól kiemelve sorakoznak a versek, a rövidebb futamok, és a súlyos ciklusok, például az Őszológiai gyakorlatok, ez a megrendítő, mély verssorozat.
   Illyés Gyula hangoskönyvben kiadott versei a költő jellegzetes, eltéveszthetetlenül egyéni, kissé magas és kissé elnyújtott hangján előadva igazi időutazás. Próbálja ki, aki a hatvanas-hetvenes évek levegőjét szeretné ismét beszippantaniimages/

CSÁKI JUDIT

 Callas mindenekfelett

  Sok zenetudós A trubadúr és mondjuk a Tosca közti hídnak tekinti ezt az 1876-ban Milánóban bemutatott, később többször átdolgozott és népszerűségét mind a mai napig megőrző olasz bel canto operát. Verdit és Puccinit legkivált a szövegíró, Arrigo Boito neve köti össze, még akkor is, ha olyannyira elégedetlen volt a saját librettójával, hogy csak a nevéből alkotott anagrammával, azaz Tobia Gorrio álnéven volt hajlandó megjelenni a színlapon. Boito egyrészt Verdi késői műveinek (Othello, Falstaff) fontos alkotótársa, másrészt modernebb ízlésével kétségtelenül előfutára volt a Puccini-féle naturalista-verista művészetfelfogásnak. Természetesen mindenekelőtt a zene miatt szeretjük ma is ezt a darabot, noha meglelhetők benne az elengedhetetlen operai rekvizitumok: a szerelem és a szerelemféltés, az álruha, a valódi és színlelt öngyilkosság, tőr és méreg; mindehhez Velence, a maszkok városa ad festői díszletet. De a legfontosabb a szenvedély, a latin vér hullámzása, melyben Maria Callas ezúttal is felülmúlhatatlannak bizonyul.
   Callas voltaképpen az opera újrafelfedezőjének számít, a címszerepet két lemezfelvételen is megörökítette, ezúttal a második, eredetileg 1959-ben készültet ajánljuk, mely most olcsó kiadásban ismét elérhető. Az első tercettben még nyugodt és méltóságteljes, aki fenséges erővel utasítja el Barnaba (Piero Cappuccilli) udvarlását, de a következő jelenetben már a szenvedély legfensőbb fokára jut. A harmadik felvonás első jelenetében, amikor anyja iránti szeretete miatt úgy dönt, hogy feláldozza szerelmét, az „O madre mia” felkiáltás szívbemarkoló. De a csúcspont természetesen az öngyilkossági jelenet („Suicidio!”), melyben Callas az operai jellemfestés utolérhetetlen ormán jár.
   Nagyszerű partnerei a már említett Cappuccilli, Enzo szerepében Pier Miranda Ferraro, valamint Lauraként Fiorenza Cossotto; az olasz operakultúra egyik leghivatottabb karmestere, Antonino Votto tökéletes stílusismerettel vezeti a Milánói Scala zenekarát. (EMI/Virgin Classics, 2007)
  CSONT

Nyáron egyebek mellett azért jó színházba menni, mert kicsit olyan, mintha nyaralna az ember. Na, legalábbis előadás előtt meg után. Közben ugyanis – legalábbis bizonyos előadások alatt – bőven van időnk azon tépelődni, vajon osztódással vagy más szaporodási technikával nő-e a nyári színházak száma; és hogy vajon hány vár vagy várfal, kastély vagy rom vár még alkalmi társulatra szerte az országban.

  Éppen ezért jó, ha válogat a nyári színház nézője (is); keres valamiféle referenciát: rendezőt, színészt, darabot, esetleg helyszínt. Akkor még jól is járhatunk. Alább némi előválogatással segítek dönteni – ezek persze szigorúan az én szempontjaim; s hogy ne érhessen az elfogultság vádja, jelzem mindig, hogy hol található, hogy mi látható mégimages/
  Esztergomban július 13–14-én a Szabadkai Népszínház társulata lép fel: a Záróra című produkció zenés játék, a művészek pedig híresen jó muzsikusokimages/ Augusztus 3-án a már előre elhíresült Macskabaj látható, Martin McDonagh darabja; a gengsztervígjátékot a Révkomáromi Jókai Színház mutatja be. (www.esztergomivarszinhaz.hu)
  Zsámbékon júliusban két saját bemutatót tartanak: a Bad Time Story című táncos produkciót Ivo Dimcsev rendezte (július 12–15.), a Libiomfit pedig Kálmánchelyi Zoltán írta és rendezte (július 26–29.). Ezt követi augusztus 17-én az „igazi” Liliomfi; Vidnyánszky Attila rendezése a beregszásziakkal és Gyulával közös produkció. Színházi csemegének ígérkezik a valahai Máté Gábor- osztály szokásos nyári összegyűléseinek idei darabja, a produkció címe Járó Zsuzsa (aki egyébként az osztály egyik tagja volt, és jelenleg Egerben színész); ezt az előadást augusztus 9–12. között játsszák. (www.zsambekiszinhazibazis. hu)
   Gyulán július 2–15. között rendezik a szokásos Shakespeare-fesztivált, melynek (és talán az egész nyári szezonnak) a legeslegnagyobb „durranása” a litván Meno Fortas színház vendégszereplése: a Nekrosius rendezte Othellóval jönnek július 15-én; aki különleges élményre vágyik, annak kihagyhatatlanimages/ Előtte, július 3–7. között játsszák Szász János rendezésében a Lear királyt, Derzsi János, Molnár Erika, Vasvári Emese, Mertz Tibor, Gazsó György, Tóth József és mások szereplésével. Július 12- én látható itt az Alföldi Róbert rendezte Szentivánéji álom a Bárka előadásában, 14-én pedig beszélgetés lesz Shakespeare-ről Esterházy Péterrel.
   A fesztivál mellett is bőséges nyári évadot kínál a fantasztikus élményfürdővel és stranddal felszerelt város: augusztus 2–4. között Makk Károly rendezésében Hubay– Vas–Ránki örökzöld opuszát, az Egy szerelem három éjszakáját mutatják be. Augusztus 10–11-én pedig Kálmán Imre Bajadér című operettjét játsszák a Tószínpadon. (www.gyulaivarszinhaz.hu)
  Kőszegen, a Várszínházban július 7-én Pitti Katalin és Teleki Miklós lép fel. Július 13-án mutatják be, és 22-ig (nem mindennap!) játsszák Csokonai: A méla Tempefői című művét, Jordán Tamás rendezésében, parádés szereposztással: fellép Bezerédi Zoltán, Fekete Ernő, Spindler Béla, Epres Attila, Hollósi Frigyes, Sipos Vera és Botos Éva. Július 17-én a Sebő együttes ad koncertet, 24-én pedig a Benkó Dixieland. Július 31-én fiatal színészek Molnár Ferenc és Szép Ernő műveiből adnak zenés estet, Keserű krémes címmel, augusztus 3–4-én pedig a Csárdáskirálynő láthatóhallható. (www.koszeg.hu)
   Szentendrén július 6–7-én vendégszerepel az Örkény Színház, Tasnádi István Finito című komédiájával. Ezt követően 11–13. között mutatják be itt a gyulaiakkal közösen a Lear királyt. Augusztus 4-én a beregszásziak Csehovegyfelvonásosokat játszanak a Városháza udvarán, 7-én és 8-án pedig a Krétakör mutatja be Tasnádi István Nézőművészeti Főiskola című produkcióját a Művészet- Malomban; 9–10-én pedig a Vidnyánszky Attila rendezte Csokonai: Karnyónét láthatják, ugyancsak a Városháza udvarán. (www.szentendreprogram. hu)
   Kapolcs és környéke, azaz a Művészetek völgye című rendezvénysorozat programja ezekben a napokban is alakul; aki tehát nem hosszabb időre, csak egy-egy konkrét előadásra látogatna el a Balaton- felvidéki falvakba, okosabban teszi, ha az interneten tájékozódik: www.kapolcs.szinhaz.hu.
   A július 24. és augusztus 5. között rendezett programsorozat egyik biztos pontja idén is Pula lesz, ahol a műsort a Bárka Színház „üzemelteti”, saját előadásaik mellett sok vendéget is hívnak: idelátogat többek között Gergye Krisztián és Társulata, lesz Kiss Erzsi Zene, Besh o Drom, Másik János, Kispál és a borz, Makám, és beszélgetés írókkal: Spiró György, Parti Nagy Lajos, Garaczi László, Tóth Krisztina és mások részvételével.
  Szegeden az idei „nagybemutató” Kálmán Imre Marica grófnő című operettje lesz. Az előadást Eszenyi Enikő rendezi, esténként ötezer néző láthatja majd, július 27–28–29-én. Főbb szereplők: Lukács Gyöngyi, Tordy Géza, Nagy Ervin, Pindroch Csaba. Előtte, július 6. és 15. között hatszor megy majd Webber musicalje, a Macskák; Szirtes Tamás rendezésében fellép Gálvölgyi János, Malek Andrea, Oroszlán Szonja is. Augusztus elején a Rudolf című musicalben (9–12.) többek között Dolhai Attila, Bereczki Zoltán, Szabó P. Szilveszter lép fel, 18-án és 20-án pedig Erkel Ferenc Bánk bán című operája lesz műsoron, Kiss B. Attila, Keszei Bori és Wiedemann Bernadett főszereplésével.

  Noha hagyományosan a POSZT – a pécsi találkozó a nyári színházi fesztiválok királynője, egyre nagyobb figyelem irányul a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiváljára, idén immár a 19.-re.
   A Kisvárdán tartott rendezvény ugyanis egyre kevésbé számít kuriózumnak: a határon túli magyar színházak sűrűbb (vendég-) szereplői a magyarországi (főként a budapesti) színházi életnek, az alkotók körében pedig még egyszerűbb és gyakoribb az „átjárás” és az átjárás. A határon túli színház bizonyos értelemben egyre közelebb van. A kisvárdai fesztiválra válogatott előadások versenyeznek: zsűri dönt majd a díjakról. De a tizenöt nevezett produkció mellett számos versenyen kívüli előadás, köztük sok gyerekeknek szóló is szerepel majd. Nagyváradról Nell Dunn: Gőzben című (annak idején itthon is nagy sikert aratott) drámája mellett jön bábjáték is; Kolozsvárról Levin Jákobi és Lajdentál című darabja versenyez, mellette a Puck Bábszínház és a Keljfeljancsi Komédiás Kompánia szórakoztatja a gyerekeket.
   Az ünnepélyes megnyitót követő első versenyelőadás a marosvásárhelyiek produkciója, Gombrowitz Yvonne, burgundi hercegnő című műve. A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának vendégszerepléseit mindig nagy érdeklődés kíséri: versenyben Goldoni Különös történetével, versenyen kívül pedig az Indul a bakterház című előadással lépnek fel. Az újvidékiek Hamvai Kornél Hóhérok hava című darabjával, a szabadkaiak két színháza pedig Bulgakov Moliére-jével, illetve Slawomir Mrozek Tangójával jön. A beregszászi Illyés Gyula Színház – melynek művészei gyakran vesznek részt hazai előadásokban is – Nyekraszov: Unalmas őszi este című produkciójával versenyez.
   Népszerű és sikert ígérő művet, a Hegedűs a háztetőnt hozzák Csíkszeredáról, Kassáról pedig A fösvényt. Zalán Tibor Katonák, katonák című darabjával versenyez a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Sínház, a komáromiak pedig egy McDonagh-darabbal, melynek címe: Macskabaj.
   A bensőséges hangulatú, nagyjából az egész várost „beterítő” színházi találkozón napilap jelenik meg, szakmai beszélgetések zajlanak – valamint számos informális, de a közös színházi jövőt erősen meghatározó beszélgetés. Minden jelszónál, hangzatos célkitűzésnél eredményesebb színházi eszmecsere várható – amely egyébként nemcsak a környékről vonz egyre nagyobb létszámú közönséget. Az infrastruktúra adott – lehet próbálkozni.

A Pécsi Országos Színházi Találkozó a színházak rendes évi seregszemléje – mármint a kiválasztott színházak kiválasztott előadásaié. Ezért aztán örömök és sértődések kísérik a szervezést a tavaszi hónapokban: aki ott lesz, örül, aki nem, annak hirtelen ezernyi kifogása támad a rendezvénnyel kapcsolatban. És – mint általában – mindenkinek igaza van.
   Idén hetedik alkalommal rendezik Pécsen a találkozót; a város megszokta már a júniusi felfordulást, azt, hogy ismert színészek sétálnak a Király utcában vagy üldögélnek a kávéházak teraszain. Valójában egyetlen hatalmas (szabadtéri) produkció az egész, még a Könyvhét is ehhez igazodik; a város kellős közepén, a Széchenyi téren ilyenkor állítják föl a sátrakat és a nagyszínpadot – nem mintha óriási nyüzsgés lenne arrafelé is, kivált kánikula vagy rossz idő esetén, márpedig vagy egyik van, vagy másik.
   Az idei programot Dömölky János filmrendező válogatta – magát a válogatási szisztémát is kételyek kísérik, de még senki nem állt elő jobb ötlettel annál, hogy egy ember állítsa össze a programot, aki aztán ott Pécsen még egyszer végignézi az egészet, és arcával, érveivel áll a program mögött. Nem mindig hálás feladatimages/
   Mindazonáltal a pécsi fesztivál mégiscsak a szakma önünnepe, és mostanság, amikor a színházi világ legkevésbé az előadásoktól, sokkal inkább a finanszírozási és igazgatóválasztási botrányoktól hangos, ennek lehet némi terápiás hatása. Különös tekintettel arra, hogy Dömölky válogatása – e sorok írója szerint legalábbis – túlnyomó részében valóban jó produkciókat tartalmaz.
   Ott lesz például a kaposváriak 56-os előadása, Mohácsi János rendezése, amely nagyjából egyöntetű szakmai siker mellett erőteljes cirkuszokat is kavart tavaszszal. Miskolc Lev Tolsztoj Legenda a lóról című lírai előadását hozza; Nyíregyháza pedig az ugyancsak költői Weöres-művet, A kétfejű fenevadat. A vendéglátó Pécsről egy kamara-előadás, Háy János A Senák című darabja érkezik – és magyar drámával szerepel az Örkény Színház is: Tasnádi István Finito című drámájával.
   A határon túli magyar színházak közül a kolozsvári és a beregszászi jön; utóbbi az egyik legjobb nyári színházi műhellyel, a Zsámbéki Színházi Bázissal közös produkcióval, Halál-álom a címe. Klasszikust mutat be a Bárka – Shakespeare Szentivánéji álom című darabját –, a miskolci színház – Georg Büchner Danton halálát –; színházi örökzöldet az egriek – Mrozek Tangóját, ráadásul a mostanában nagyon népszerű ír szerző, Martin McDonagh Párnaember című művét is –, és az évad egyik legszebb előadását hozza az amúgy nagyon erős szezont záró budapesti Katona: Goldoni A karnevál utolsó éjszakája című művét. A debreceniek ugyancsak 56- os előadással kerülnek a zsűri elé, Szőcs Géza Liberté ’56 című darabjával, a Pesti Színház pedig az „ütős” Thomas Vinterberg-átiratot, Az ünnepet játssza majd Eszenyi Enikő rendezésében.
   És ez csak a versenyprogram – márpedig a színházi belvilág, de az edzett pécsi törzsközönség is jól tudja, hogy ilyenkor az off-programokra is érdemes „nyomulni”. A végleges műsort egyelőre még egyeztetik, de az biztos, hogy az országszerte sikeres, könnyű, szórakoztató és nagyon profi produkció, Vári Éva és Kulka János főszereplésével a Hat hét, hat tánc című előadás ott lesz a műsorban. Akárcsak a különböző főiskolák legsikeresebb vizsgaelőadásai – Budapestről és Kaposvárról, valamint a legizgalmasabb alternatív produkciók, táncos és bábelőadások.
   A kísérő programok közt szerepel például Varnus Xavér koncertje – és koncertből rendesen több mint elég jut Pécsre a tíz nap alatt. A város legkülönbözőbb helyszínein – gyakorlatilag egész Pécset beterítve – mindenki megtalálhatja a fülének legkellemesebbetimages/ A versenyprogram előadásait másnap szakmai beszélgetés követi, ahol olykor igazi viták, összecsapások is előfordulnak. A beszélgetések szövege rendszerint még aznap felkerül a világhálóra.
   Hangsúlyos, de programba szedhetetlen részét képezik a találkozónak azok az informális – kávéházi, utcai – beszélgetések, találkozások, együttlétek, amelyek a szakma és a közönség számára a gondtalan együttlétről szólnak; előfordulhat, hogy idén erre is ráborul majd a színházat felbolygató konfliktushalmaz árnyékaimages/

A Magvető azzal ajánlja Závada Pál legújabb könyvét, hogy általa az olvasók történelmi hátteret kaphatnak az író regényeihez. Értem a célzást, mégis úgy módosítanám: egy újabb regényt vehetnek a kezükbe; olyant, amelyben a szokásosnál kisebb teret kapott az írói fantázia, és nagyobbat az a valóság, amelyet – igen helytelenül – akkor nevezünk „szomorúnak”, ha száraz, szikár, illúziók nélküli.
Mert igaz, hogy a szigorú műfaji besorolást tekintve a Kulákprés szociográfia, falu- és családtörténet; és igaz az is, hogy a történelmi idősáv, amelyet lefed – 1945-től 1956-ig –, le van fedve a regények által is. De még az is igaz, hogy e lefedések számos vándormotívumot tartalmaznak: a regényekben felbukkanó nevek, alakok, sőt, események a Kulákprésben mind „igaziak”. (Helyesebb lenne persze fordítva mondani, hiszen így történt: a szociográfia egyes részletei regényszereplőkké lettek.)
A könyvnek ez a legújabb, a harmadik kiadása – a korábbiak: 1986, 1991 –, és nem véletlen, hogy formáját tekintve a regényekre hasonlít; kemény kötésű, nagy alakú, a borítót Pintér József tervezte. A barnás-foltos háttér közepén régi családi fotó: Závada Pál, az író nagyapja, Lehoczky Mária, az író nagyanyja, és – akkor még – ifjabb Závada Pál, az író apja látható rajta. Két börtönviselt felnőtt – ekkor még a börtön előtt –, és egy kiskamasz. Máris a közepébe vágtam. 1950-ben, a parasztnyomorító beszolgáltatások „fénykorában”, a nagyapa nem teljesített: „images/ kijöttek, kukoricát kerestek, keveset találtak, és nem akarták elhinni, hogy csak ennyi van. Persze a végrehajtó is falubeli volt, ismert minket, tudta, hogy a nagymama [az író édesapja emlékezik vissza. – Cs. J.] itt lakik a másik utcában, azt mondja: menjünk csak át az anyóshoz! Átmentek, felmentek a padlásra, és ott találták a nagymama kukoricáját. Azt állították, hogy ez a miénk, csak ide rejtettük el – és lefoglalták.” Hogy férjét a börtöntől, a családot meg a teljes tönkremenéstől megmentse, a feleség „fölajánlotta, hogy van neki zsírja, de tavalyi, ha megfelelimages/ [A férj] becsomagolt belőle egy kanálnyit, hogy bevigye a zsírátvevőnek megmutatni. – Az velem járt iskolába – azt mondja –, az majd megmondja, hogy jó leszeimages/ [images/] – Ugyan, Paló, persze, hogy jó, nincs ennek semmi baja. [images/] De ahogy jött visszafelé a talicskával, itt a sarkon már el is kapta a rendőrimages/” Aki megvádolta azzal, hogy avas zsírt vitt be – a zsír pedig azért lett avas, mert a feleség „gondatlanul kezelte”. A férfit hét-, az asszonyt négyhavi börtönre ítélték. És a következő évben – persze? – ugyanúgy követelték a beszolgáltatást, mintha kiki a földjén dolgozhatott volnaimages/
Mi ez, ha nem regény? Lapjain Tótkomlós, ez a túlnyomórészt szlovákok lakta falu (ma már város) kel életre, a Lehoczkyak, Karkusok, Kutyejék, Závadák; parasztcsaládok, akik kuláknak nyilváníttattak – olyan megbélyegzés volt ez, amelyet nehezen lehetett túlélni. És itt vannak a falu iparosai, kereskedői: Nyíregyházi Mihály és az ő vegyeskereskedése, a Weisz fotográfuscsalád, Herzog Károly gabonakereskedő, Kertész Mihály fodrász. És a szereplőket körülvevő mindennapi élet is gazdag és szemléletes: a különféle egyletek, események, a falu evangélikus temploma csillagának ünnepélyes fölállítása (mely egy másik Závada-regény lapjain tragédiába fordul), az aratóünnepek, amikor még volt mit ünnepelni, a május elsejék, amikor már muszáj volt ünnepelni. A szociografikus jelleg – adatok, kimutatások, bőséges iratillusztráció, térképek, egyebek – ugyancsak az életszerűséget fokozza: hosszas keresgélés, böngészés után azzal a fölfoghatatlan tapasztalattal maradunk magunkra, hogy ugyan miért volt az, hogy egy parasztcsalád tenyérnyi földjei több darabban, egymástól jó messze voltak? (Van erre persze írói magyarázat is.) A szociográfus – akár a regényíró – előre-hátra hosszabbítja a vonalakat; így értesülünk több – köztük zsidó – család máig húzódó történetéről is. Mi ez, ha nem családregény? A felölelt korszak végén az író Závada Pál éppen csak megszületik – onnan egy másik regény, A fényképész utókora egyes fejezetei tudósítanak. A Kulákprés legmegrendítőbb családtörténete a nagyszülők börtönlevelezése, de ebből nem idézek ide, ezt egészében kell elolvasni. (Magvető, 2006. 467 oldal, 2990 Ft.)

Írók, képek

Nem igaz ám, hogy az irodalom határtalan: a nyelv börtön, akárcsak Dánia Hamletnek. Aki író, az nyelven író, és nagyon kevés kivételtől eltekintve egyetlen nyelven az.
A Határtalan irodalom című könyvnek a cím állításán kívül még egy paradoxona van: elsősorban a képek beszélnek benne. Kaiser Ottó ugyanis fényképezőgépével indult neki a világnak, hogy fölkeresse benne azokat az író embereket, akik történetesen magyarok, innen származtakmentek el, és ma is magyarnak vallják magukat (noha nem mindegyikük magyarul ír).
Ebből tehát kiderül, hogy a magyar irodalom világnyi. Jut magyar író nemcsak a határon túli magyar nyelvű területekre, de Zürichbe, Rómába, Párizsba, Berlinbe és még sok más, magyar irodalmi szempontból egzotikusnak tekinthető helyre.

Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére

A labda az labda, nem pedig bőr, pettyes, játékszer; a futball komoly dolog, ne becézzük, ne szinonimázzunk körülötte. Esterházy Péter új és vékonyka könyve – tudósítás a pályáról és környékéről – elsősorban is a labdarúgás nevű sport (ritkán nevezi focinak) súlyát és nagyjából-egészéből mindent átszövő jelentőségét tárgyalja: világbajnokság körüli nyári olvasmány.
Nehéz dolog az ilyesmi, mármint könnyednek és szellemesnek lenni valamivel kapcsolatban, ami életrehalálra, vagy hát leginkább győzelemre megy, de ami az életet és halált illeti, a nemzethalál mindenképpen benne lehet. Kicsi halál vagy nagy halál vajon az, ami 1954-ben Bernben, a Wankdorf Stadionban történt (hogy ugyanis a németek legyőzték a magyarokat)?

Hiltrud Häntzschel: Brecht asszonyai

Kíváncsi lennék én egy pszichiáter szakvéleményére. Nem is a könyvről, hanem Bertolt Brechtről, akinek életét és munkásságát annyi asszony szegélyezte, ahány drámát papírra vetett – legalább. Na jó, csapjuk ide az átdolgozásokat, feldolgozásokat, átiratokat isimages/
A drámákból és Brecht teoretikus munkáiból fölépült a huszadik századi színházművészet egyik – vagy tán a – legnagyobb életműve. Az asszonyok története viszont gigantikus pusztulássorozat: nők be- és föláldozódása, megszületett gyerekek kálváriája és meg nem született gyerekek fájdalmas hiánya. A kettő összefügg, nagyon is, bár ez az összefüggés távolról sem szükségszerű.
 Hiszen ezek az asszonyok – legalábbis az a hét, akiről a könyvben részletesen is szó esik – mind valakik voltak; és nemcsak úgy valakik, ahogy mindenki az, hanem igazi Kőmíves Kelemenné mindahány: ott vannak a „falban”, benne az életműben. Mert például az egyik legnagyobb Brecht-siker, a Koldusopera úgy keletkezett, hogy Elisabeth Hauptmann – aki e női panoptikumban a „valamilyen Bessie” nevet érdemelte ki – Londonban fölfigyelt Gay Háromgarasos operájára, és hosszasan győzködte Brechtet, hogy dolgozza át. Mármint ő, Elizabeth Hauptmann, természetesen Brecht intenzív szellemi vezényletével. Kapott is a honoráriumból mindig pontosan egynyolcad résztimages/

„Egy dívány, egy szék, egy nyelv”

A berlini Zsidó Múzeum Libeskind Galériájában (az állandó kiállítás földszintjén) hatalmas installáció fogadja a látogatót: a százötven éve született Freud születésnapi tortája. Az első szelet tetején mű-marcipán bölcső, benne csecsemő, alatta a dátum: 1856. május 6. A második szeleten egy pucér asszony, mellette egy kisfiú, és a felirat: 1860-ban a kis Sigmund meglesi meztelen anyukáját. Tessék: ilyen a pszichoanalízis atyjának viharos gyermekkora.

 
Folytatás a 22. oldalon

folytatás az 1. oldalról
A látogató mosolyog: ennél már ő is többet hallott „harangozni” a személyiség rejtett bugyrairól – a kiállítás rendezői pedig, úgy tűnik, éppen erre a mosolyra, és a hozzá kapcsolódó játékosságra számítanak. Nem a tudományos alaposság, még csak nem is az ismeretterjesztő furor lebegett célként a szemük előtt, hanem az, hogy a közismertté, helyenként közhelyessé vált freudi alapfogalmakat összekapcsolják a tudós életművével, azaz közérthető, világos formában bemutassák a freudi életmű kontúrjait.