Elvan a gyerek?

  Mármint ha játszik – szoktuk mondaniimages/ A Katona József Színház idei első bemutatóján mindenki játszik, méghozzá játszótéren, noha a játszótér ezúttal szinte fölismerhetetlen – és a színpadon van.
  Bozsik Yvette rendező és koreográfus etűdök sorozatát vitte színre, táncból, mozgásból, gesztusból, mimikából – csak éppen nyelvből, szövegből nem. Van egy fura, túlméretes kisfiú, Elek Ferenc, aki kapcsolatépítést játszik, vannak neki fura, de méretarányos szülei, Nagy Ervin és Rezes Judit – és ennél többet szavakkal nemigen lehet elmesélni az előadásról. Amely ihletői közé sorolja Nyizsinszkij egyik művét, a Debussy zenéjére keletkezett Játékok címűt, és hasonlóan ahhoz, a játékok itt sem vidámak. A kövér „kisfiú” egyre megaláztatások alanyává válik, szinte kizárólag áldozati szerepkörben lehet a közösség része. A gyerekjátékok – a tollaslabda, a távirányítós kisautó – baljós árnyalatú eszközei a versengésnek, míg a vízipisztoly már magát a tömeggyilkos fegyvert imitálja. Aztán a közösség, melyet az erőszak, a közönségesség, a pőre versenyszellem tart össze, szépen lassan elmegyógyintézeti „hadsereggé” válik.
   A táncosok fantasztikusak: Bozsik „saját” táncosai mellett a Katona fiataljai is azok. Rezes Judit és Keresztes Tamás kivált flott bármely mozgásos helyzetben; másodpercek alatt nemcsak jelmezt, de ritmust, hangulatot is váltanak. És Nagy Ervin és Hajduk Károly, valamint a most odaszerződött Pálmai Anna is méltó partnere a hivatásos táncosoknak.
   Fantázia, tehetség és fegyelmezett összjáték ragadja magával a nézőt – ha hajlandó követni a táncosokat a szabad asszociációk mozgással kifejezett világában, ha elfogadja, hogy e furcsa játszótér alapszabályával, a merevséggel szemben neki nyitottnak kell lennie. Érdemes: a végén egyszer csak felbukkan egy groteszk alak – Vati Tamás –, hosszú fehér ingben, kopasz fején borotvahabból koszorú. Esetleg töviskoszorú. Katona József Színház; októberi előadások: 13. és 26.

 Látványopera
 1981-ben Jean-Pierre Ponnelle vitte színre Bayreuthban Wagner egyik főművét, a díszleteket és a jelmezeket ugyancsak ő tervezte. Ennek alapján forgatott színházi filmet 1983-ban, mely most DVD-n is elérhető.
 Már e puszta tényekből is feltételezhető, hogy az 1948-ban született és 1988-ban, egy színházi balesetben meghalt Ponnelle elsősorban látványként, pontosabban afféle képekké vált pszichogramként értelmezte Wagner operáját. A díszlet sokkal több, mint pusztán az énekeseknek szolgáló keret, ennek a dekorációnak története van, amely szimbolikusan jeleníti meg az egész dráma lefolyását: az első felvonásban látható hatalmas hajófedélzetből csodálatos lombú fa lesz a másodikban, hogy aztán a harmadikra teljesen kopáran, halott lombokkal szimbolizálja a szerelmesek és velük együtt a világ szükségszerű pusztulását. A hatást tökéletesen átgondolt és kivitelezett világítási effektusok mélyítik el és viszik a nézőt a lélek barlangjainak olykor tiszta, olykor félhomályos, olykor pedig koromsötét birodalmába. Ez a látványos pszichologizálás a maga korában felkavaróan és bizonyos fokig felháborítóan hatott, mára csak egyszerűen lenyűgözően szépnek látjuk Ponnelle rendezését, mely mégsem áraszt semmiféle rossz értelemben vett múzeumi hangulatot.
  Az énekesek – az akkoriban még művészi ereje teljében levő karmester, Daniel Barenboim vezetésével – szinte megszállottan szolgálják a rendező elképzeléseit. Trisztán szerepében René Kollo kissé tapasztalatlan ifjúként indul, hogy aztán a harmadik felvonást valóságos eksztázisban énekelje-játssza végig, Johanna Meier Izoldaként telivér nőként kezdi, és megrendült asszonyként fejezi be, míg Marke király Matti Salminen felfogásában maga a hanggá vált mélységes rezignáció. (Universal/ Deutsche Grammophon, 2007, 2 DVD) – CSONT –