Hektikus, mégis szép szakma a szívsebészé
Harminc éve dolgozik a Városmajori Klinikán ér-, majd szívsebészként. Karizmatikus orvos, aki ért a betegei nyelvén, és akit tisztelnek szakmájában. Dr. Szabolcs Zoltánnal a WeborvosPro készített interjút.
– Professzor úr, milyen egy átlagos napja?
– Mindig van valami sürgősségi, váratlan dolog, ami akár a feje tetejére állíthatja az adott napot. Szeretnénk, ha megtervezett, félkatonai fegyelemmel szervezett tevékenység lenne a szívsebészet, ami persze lehetetlen, hiszen az aktuális problémák felülírják az áhított rendet. Tegnap például vérzések, jelentősebb szövődmények voltak, reggel ezek az esetek vártak rám, ezeket kellett először ellátni. Általában mindig vannak, akik nem érettek a műtétre, akiknek az állapota multidiszciplináris döntéseket igényel. Például van olyan betegünk, akinek sürgősen szívre lenne szüksége, de hiába van fenn az Eurotransplant sürgősségi listáján, a donorszív még nem érkezett meg. Ilyenkor keringéstámogató eszköz beültetésére szorulhatunk, hogy a beteg átvészelje a várakozási időszakot. Az Eurotransplant valóban nagy lehetőség, két felnőtt betegünk kapott így szívet, mindkettőjük rövid ideig volt listán, de ilyen váratlan helyzet mindig előfordulhat.
– Ha már a transzplantációt hozta szóba: a várólista-bizottság elnökeként jól ismeri a hazai helyzetet, amelyről elég lehangoló képet szokott festeni. Változtak-e valamelyest a dolgok?
– Ebben az évben tapasztalható először, hogy több beteget küldenek tovább, akiknek így esélyük van, hogy a szívtranszplantációs várólistára kerüljenek. A legutóbbi bizottsági ülésen megállapíthattuk, hogy míg évek óta három-öt beteg kerül elénk havonta, most tizenöt beteget néztünk meg. Erre a hazai szívtranszplantációs program húsz éve alatt nem volt példa! A betegek közül kilenc rögtön fel is került a listára. A körülmények javulásában a médiának nagy szerepe van, hiszen folyamatosan számol be a különböző eseményekről, gondolok például a hazai transzplantáció húszéves jubileumára, az Eurotransplanttól érkezett új szívekre, és azok sikeres beültetésére, az Egyetem új szívelégtelenségi, szívtranszplantációs osztályának átadására a Városmajori Klinikán. Az állandó híradások minden jel szerint felkeltették a háziorvosok, kardiológusok figyelmét is. Egyelőre a várólistára kerülő betegek száma még mindig kevés, az Eurotransplant elvárása szerint 85 betegnek kellene a listán lennie, ezzel szemben most 27 beteg van rajta. 2011-ben talán 18 beteg került fel a várólistára és mintegy 35 beteg fordult meg a folyamatosan változásban lévő listán (öten haltak meg a várólistáról), tehát még messze vagyunk az elvárt számtól. Fontos, hogy minél több beteg legyen, mert annál nagyobb esély van arra, hogy a donorszerv valamelyiküknek beültethető lesz, és még több életet tudunk megmenteni. Összességében elmondhatom, javul a helyzet – a szakma, az egészségügyi vezetés és a média együtt tudott dolgozni az előrelépés érdekében. (...)
– Mi kell ahhoz, hogy valaki szívsebész legyen? És egyáltalán: vonzó ez a hivatás a mai fiataloknak?
– A szívsebészet is, mint minden más, átalakul. Ha ma megkérdezi a hatodéves medikusokat, nagyon kevesen akarnak sebészek, szívsebészek lenni, még kevesebben traumatológusok. Belépett a pénz és a megélhetés mint szempont. Vannak kurrens szakmák, mint például az aneszteziológia, mert azzal külföldön azonnal el lehet helyezkedni, vagy az intervencionális kardiológia, ahol a legújabb innovációkat tudják kipróbálni. Ha valaki szívsebész akar lenni, és minden rendben megy, akkor 31 évesen szakvizsgázik. Ekkor még nem tud önállóan operálni, kell néhány év, hogy egy idősebb kolléga segítségével megszerezze a rutint. 35–40 éves, mire saját pacientúrája alakul ki. Hektikus szakma, nem bővelkedik sikerélményben, sok az asszisztálás, az adminisztráció. Aki jól akarja csinálni, annak reggeltől estig folyamatosan talpon kell lennie, bírnia kell a többórás műtéteket fizikai erőnléttel is. Minden igyekezete ellenére meghalhat a betege, szövődmények léphetnek fel, ami az embert megviseli lelkileg. És miután hazamegy, nem tudja abbahagyni: én megpróbáltam, de nem sikerült, mert állandóan ezt kell csinálni, ugyanis ha nem folyamatosan ez foglalkoztat bennünket, akkor nem alakulnak megfelelően a dolgok. Erre rámehet a család is. Nekem szerencsém van, a feleségem megértő, elfogadta a helyzetet, a fiam és a lányom pedig ebbe nőtt bele. A lányom állatorvos, a férje is, aki sokat van távol, de a lányomnak nem szokatlan ez az élethelyeztet. A többség azonban nem ebben nőtt fel. Van olyan fiatal kollégám, akit otthagyott a menyasszonya – nem jelentett vonzó perspektívát a számára, hogy reggel korán eljön a párja, este pedig későn érkezik, és még pénzt sem visz haza. Ahogy ez egy csapatmunka a munkahelyen, ugyanúgy otthon is kell egy olyan hátország, amely erőt ad, ahol az ember jól érzi magát. Nem gondolom, hogy megszállott lennék… attól érezném rosszul magam, ha nem tudnék ott lenni, amikor baj van. Időnként felettem is összecsapnak a hullámok, akkor lassúbb életre, kevesebb felelősséggel járó munkára vágyom, aztán lehiggadok, megnyugszom, és csinálom tovább.
