Miért alakulhatott ki az emberi tudat?

Amióta Alfred Russel Wallace és Charles Darwin megfejtette az evolúció mechanizmusát – természetes szelekció –, az evolúciót a biológia tényeire egységes magyarázattal szolgáló rendezőelvnek tartjuk. Azonban az egyik legfontosabb biológiai sajátosságunkat, a tudatosságot ritkán tanulmányozzuk az evolúció kontextusában, írja a tudatkialakulás egy új elméletét ismertető cikkében Michael Graziano, a Princeton University pszichológia és idegkutató professzora. Mint hozzáteszi, valószínűleg ez az oka annak, hogy csak kevés elmélet teszi fel az alapvető kérdéseket: Mi a tudatosság adaptív értéke? Mikor alakult ki, és mely állatfajok rendelkeznek vele?

Az elmúlt öt évben kifejlesztett figyelmi séma teória (Attention Schema Theory; AST) Graziano reményei szerint képes lehet megválaszolni ezeket az alapvető kérdéseket. Az AST szerint a tudatosság azért jött létre, hogy a segítségével az élőlény megoldja az egyik legalapvetőbb problémát, amivel bármelyik idegrendszernek meg kell küzdenie: folyamatosan túl sok információ áramlik be ahhoz, hogy teljes mértékben fel lehessen dolgozni. Ezért az agy egyre szofisztikáltabb mechanizmusokat alakított ki, amelyekkel a többi jel kárára alaposan feldolgoz néhány kiválasztott jelet, majd ennek a folyamatnak az eredményeképp jelenik meg a tudat.

Mint Graziano kifejti, a neuronok már a központi idegrendszer kialakulása előtt alkalmaztak egy egyszerű eszközt, a versenyt, aminek során igyekeztek saját hangjukat hallatni, míg mások jelzéseit elnyomni. A versenyben bármelyik időpillanatban csak néhány idegsejt állhat nyerésre, és ezek jelei aztán, elnyomva a többi neuron zaját, képesek lesznek az állat viselkedésének befolyásolására – a szignálok szelektív hangsúlyozása (selective signal enhancement) nélkül az idegrendszer tehetetlen lenne.

Az evolúciós biológia bevett eszköze, a különböző állatfajok összehasonlítása révén meg tudjuk tippelni, hogy mikor alakulhatott ki ez a szelektív jelfeldolgozás, magyarázza az idegkutató. A legegyszerűbb idegrendszere a medúza-rokon hidrának van: ha ezt az állatot bárhol megdöfjük, generalizált választ ad, és még nem képes arra, hogy egyes döféseket szelektíven kezeljen, míg másokat szándékosan figyelmen kívül hagyjon; a szelektív jelfeldolgozás csak a hidrák 700 millió évvel ezelőtti kialakulása után fejlődött ki.

Az ízeltlábúak szeme ezzel szemben mestere a szelektív jelfeldolgozásnak: felerősíti az élekkel kapcsolatos vizuális jeleket, míg másokat elnyom, és a külvilág használható modelljét nyújtja. A szelektív jelfeldolgozásnak ezek szerint az ízeltlábúak 600 millió évvel ezelőtti létrejötte előtt kellett kialakulnia, nem sokkal a komplex, soksejtes élet megszületése után. A szelektív jelfeldolgozás valójában olyan egyszerű, fejtegeti Graziano, hogy még csak központi idegrendszerre sincs szükség a működéséhez; a szem, a tapintásérzékelők hálózata vagy a hallórendszer mind rendelkezhet a figyelem néhány kiválasztott jelre való fókuszálásának saját helyi módszerével.

A következő evolúciós lépcső a figyelem centralizált kontrollmechanizmusának kialakulása lehetett, ami képes volt az érzékek közötti koordinációra. Ezt a központi kontrollt valamennyi gerinces esetén az agy tectum nevű része látja el, azonban a tectum a gerinctelenekben még nem fejlődött ki, így kialakulását 520 millió évvel ezelőttre, a kambriumi robbanás időszakára teszik, amikor a gerinctelenekből kialakultak az első gerincesek.

A tectum mérnöki csoda, írja Graziano. Annak érdekében, hogy kontrollálni tudja a fejet és a szemeket, létrehoz valami olyasmit, amit a mérnökök belső modellnek neveznének, egy olyan szimulációt, ami képes nyomon követni a történéseket, és lehetővé teszi az események megjóslását és a tervezést, a mozgáskoordinációt. A halaknál a tectum még az agy legnagyobb részét képezi, és már egy béka is kiválóan képes szimulálni saját mozgását.

A hüllők 300-350 millió évvel ezelőtti megjelenésekor egy új agyi struktúra is elkezdett kialakulni – a wulst (hyperpallium). Ezt örökölték a madarak és az emlősök is, azonban ez utóbbiaknál a wulst hatalmasra nőtt, és a nagyagykérget alkotja. A hüllőagyra tehát tévesen szoktak úgy utalni, hogy az a cortex alatt lévő, állatias, automatikus működésekért felelős agyi rész, hiszen a cortex maga a hüllőagy wulst részéből fejlődött ki. A hüllők egyébként minden bizonnyal sokkal okosabbak, mint amilyennek az emberek szokták gondolni őket, teszi hozzá Graziano.

Az agykéreg tehát olyan, mint egy magasabb kategóriájú tectum, folytatja az idegtudós. Mi emberek is rendelkezünk tectummal az agykérgünk alatt, aminek nálunk is ugyanaz a funkciója, mint a halaknál: ha hirtelen hangot hallunk, a tectum irányítja a figyelmünket gyorsan és automatikusan a hangforrás irányába (nyílt, közvetlen figyelem). A cortex és a tectum működése közötti legfontosabb különbség az, hogy a cortexben felépülő belső modell sokkal absztraktabb. A cortex is foglalkozik a szenzoros jelekkel és a motoros koordinációval, azonban a tectumnál sokkal flexibilisebb: a kontextustól függően képesek vagyunk túlnézni a jelforráson, elfordulni tőle vagy látszólag nem reagálni rá, csak elraktározni a memóriában (rejtett, közvetett figyelem).

A Graziano által propagált figyelmi séma teória szerint ez a rejtett figyelem az öntudat alapja, majd saját rejtett figyelmünk modellezése révén jutottunk arra, hogy valószínűleg mások is rendelkeznek különböző figyelmi állapotokkal, így másoknak is tudatot tulajdonítunk, és megjósolhatjuk, hogyan fognak viselkedni mások. A többi embert azáltal értjük meg, hogy saját magunkat beléjük vetítjük. Magunkat pedig azáltal is jobban megértjük, teszi hozzá a pszichológus, hogy azt fontolgatjuk, hogyan láthat minket a többi ember. Azonban erre a krokodilok is képesek lehetnek. Ami igazán fejlettebbé tette az emberek tudatát a többi gerincesétől, az a 70.000 évvel ezelőtt már létrejött nyelv, aminek segítségével beszélgethettünk pl. a tudatosságról.

Így alakulhatott ki az az emberekre jellemző tendencia, hogy mindennek előszeretettel tulajdonítunk tudatot, még bábuknak, folyóknak vagy isteneknek is. A tudattulajdonítás, ami eredetileg a fák között elbújó támadó felfedezését szolgálhatta, hiperszociális természetünkké vált.

Az evolúció kialakította azt a képességünket, hogy másokat modellezni tudjunk, és különösen érzékenyek lettünk mások tudatállapotai iránt, ami adaptív előnyt biztosít a számunkra, magyarázza Graziano. Mindez mellékhatással is jár azonban: gyakran előfordul a fals pozitív eredmény is, aminek révén szellemekkel népesítjük be világunkat.