DR. MATOS LAJOS cikkei

A prevenció kapta a legnagyobb hangsúlyt, de számos új klinikai vizsgálati eredményt is bejelentettek, továbbá új gyógyszerekről is szó esett a Szív Világszövetség májusi kongresszusán.

Üstdobokat verő, kurjongató, időközönként petárdákat robbantgató tüntetők, valamint a biztonsági erők egységei fogadták a kongresszus színhelyére egyesével beengedett résztvevőket a biztonsági okokból lezárt főkapu melletti kisajtónál. Aki odabenn képes volt több részre szakadni és bejárni a 21 párhuzamos ülésszakot, meghallgathatta mind az 1179 előadást és megvitathatta az 1367 posztert (ez utóbbiak 0,01 százaléka – 13 darab – magyar szakemberek munkáját ismertette). De akkor még mindig nem vett részt a gyógyszer- és műszergyártó világcégek szervezte megbeszéléseken, amelyek külön zajlottak. Ha maradt ideje, a csarnokok közötti, néhol tekintélyes távolságot letudva, meglátogathatta mind a 294 kiállítási standot. A teljes kép befogadására a Világkongresszus 15 000 – köztük 21 magyar – résztvevője közül csak kevesen voltak képesek.

Kulcsszerepben a legkisebbek

A házigazda Argentína 2001-ben indult programjában (EDUCANDO) a kisgyerekekkel foglalkozó pedagógusokat képezik ki arra, hogy tanítványaikkal elsajátíttassák a szívbetegségek megelőzését szolgáló életmódot, étkezést, rendszeres testmozgást, de úgy, hogy a szülők, nagyszülők is tanuljanak belőle. Már 8000 tanítót készítettek fel a feladatra. Az eddigi, ígéretes tapasztalatok szerint a tanítók a gyerekeken keresztül az egész családnak képesek olyan ismereteket átadni, amelyek a társadalom minden szegmensébe eljuttatják az egészséges életmód alapjait. Az argentin kardiológusok szerint ez lehet a kiindulópontja az elsődleges megelőzésnek. A prevenciós erőfeszítések másik fő iránya a nők szívbetegsége (Go red for women – lásd keretes írásunkat), hiszen a leggyakoribb halálok a nők körében is valamelyik kardiovaszkuláris betegség.

Érdekes vizsgálatok

A szívbetegségek megelőzésének kérdései mellett zsúfolt termekben hangzottak el az új gyógyszerekkel végzett legfrissebb vizsgálatok eredményei. Nagy sikere volt a polipill kérdéséről szervezett ülésszaknak, ahol a Szív Világszövetség (World Heart Federation, WHF) előző elnöke, a Barcelonából indult, jelenleg amerikai professzorként tevékenykedő Valentin Fuster elmondta saját, sokat tudó tablettaváltozatának történetét és a vizsgálatával kapcsolatos terveket (lásd Polipillsztori című írásunkat).
  Számos tanulmányt ismerhettünk meg arról, hogy a jelenlegi vérnyomáscsökkentők kombinációja lényegesen hatásosabb, mint bármelyik monoterápia, bármilyen nagy adagban. Egy német munkacsoport több, jól fölépített vizsgálattal azt is bizonyította, hogy 10 mg amlodipin plusz 160 mg valsartan kombinációja azoknak a hipertóniás betegeknek a vérnyomását is biztonságosan csökkenti, akik túlsúlyosak vagy elhízottak és akiknek eredményes kezelésére az ACEgátló és a kalciumcsatorna-blokkoló kombinációja nem volt elégséges.
  Egy török munkacsoport poszterdemonstrációjából megtudtuk, hogy a valsartan a pulmonális hipertenziót is hatásosan csökkenti és valószínűleg kedvezően befolyásolja a remodeling folyamatát, bár a 62 beteg kezeléséről beszámoló, isztambuli kollégák rámutattak: ezzel kapcsolatban szélesebb körű vizsgálatokra volna szükség.
  Az antihipertenzív készítmények területén az aliskiren megjelenése jelentette a valódi eseményt. Amerikai kutatók ismertették 9500 beteg adataira vonatkozó, tíz, megfelelően kontrollált tanulmány anyagát feldolgozó elemzésüket. Az aliskiren napi 150 mg, illetve 300 mg adagja a kontrollhoz képest szignifikánsan csökkentette mind a szisztolés, mind a diasztolés tenziót, sőt, az antihipertenzív hatás azonos módon és mértékben érvényesült cukorbetegség, metabolikus szindróma vagy obezitás esetén is. Hasonlóan fontos, hogy az aliskirenkezelést a betegek ugyanolyan jól tolerálták, mint a placebót.
  Az utóbbi időben élénk vita alakult ki arról, hogy perkután kardiológiai intervenciók után a bevezetett aszpirin- és clopidogrelterápiát mennyi ideig lehet és kell alkalmazni. Ezt a vitát tovább színezte, hogy többféle olyan gyógyszert kibocsátó sztent került forgalomba, amelynek későbbi szövődményrátája nem ismert. Egy houstoni munkacsoport behatóan foglalkozott a kérdéssel; mint beszámolójukból kiderült, tízéves követési idő tapasztalatai arról győzték meg őket, hogy az aszpirin–clopidogrel kombináció akár egy évtizedig is biztonsággal folytatható, a kezelés kitűnően véd a jelentősebb kardiovaszkuláris események ellen, ugyanakkor ritkák a vérzéses szövődmények.
  Nagy figyelem kísérte a pitvarfibrilláció gyógyszeres kezelésének új lehetőségeként a dronedaron adásával nyert tapasztalatokat. Az ATHENA tanulmány eredményei szerint a készítmény – mintegy 21 hónapos követési idő adatai alapján – a jelenleg optimálisnak tartott terápiához képest 30 százalékkal csökkentette a kardiovaszkuláris okú halál kockázatát. A ritmuszavarok okozta mortalitási mutató ugyancsak 45 százalékos javulást mutatott. Imponáló változást értek el a kardiovaszkuláris okból szükségessé váló első kórházi felvétel gyakoriságában is: a dronedaroncsoportnál 25 százalékos volt a csökkenés.
  Szakkönyveinkben rendíthetetlen tényként szerepel, hogy az akut koronáriaesemények, az agyi katasztrófák legvalószínűbben hajnalban vagy a reggeli órákban következnek be. Török kutatók megvizsgálták, hogy országukban milyen időpontban kapnak infarktust a koszorúérbetegek. ST-elevációs infarktus miatt felvett betegeiknél pontosan tisztázták a fájdalom kezdetét: az éjféltől reggel hatig előforduló infarktus gyakorisága Törökországban a nap összes szakához viszonyítva a legalacsonyabb volt (15 százalék). Csúcsidőszaka déltől este hatig tartott (35 százalék). Ez arra utal, hogy ez a kórkép is életritmusunktól, biológiai óránktól függ.

Földrészeket áthidaló hasonlóság

A poszterek között bukkantam a kardiovaszkuláris prevenció céljából 8500 chilei rendőrt vizsgáló tanulmányra. Az átlagosan 35 éves résztvevők (94 százalékban férfiak) 46 százaléka dohányzott, 15 százalékuk bizonyult kövérnek (30 kg/m2 feletti BMI). A kövérek vérnyomásátlaga 130/81 Hgmm, a nem kövéreké 124/78 Hgmm volt, ami statisztikailag ugyan szignifikánsan különbözik, de mindkét csoport esetén a normál határok között van. Megállapították, hogy az obezitás a fiatal rendőrök között sem ritka, aminek jelentős szív-érrendszeri kockázata van.
  Úgy tűnik, hogy a rendőrök nem kis hányada a világ felénk eső végén is elhízott. A magyar poszterek felét Simonyi Gábornak és a vele dolgozó, kiváló hazai szakembereknek köszönhettük. Egyik tanulmányukban több mint húszezer rendőrt (92 százalékban férfiakat) vizsgáltak a kezelés nélkül maradó hipertónia és a súlytöbblet gyakoriságát keresve. A rendőrhölgyeknek 20, a férfiaknak 36 százaléka bizonyult hipertóniásnak. A betegek átlagos testtömegindexe 28±4 kg/m2 volt. A hipertóniások 30 százaléka bizonyult elhízottnak, 45 százalékuk túlsúlyosnak. Mindössze a rendőrök egynegyedének testtömegindexe maradt a normális határon belül.
  Valószínűsíthető tehát, hogy a túlsúlyosság, a magas vérnyomás diagnosztizálatlansága vagy nem megfelelő kezelése a világ számos pontján összefügg a rendfenntartással. Három éve Bangkokban 85 rendőrt szigorú fogyókúrára ítélt a parancsnokság, mert pocakosan nem lehet jól irányítani a forgalmat, ráadásul a dundi rendőr rossz benyomást kelt. A fogyókúra eredményét nem közöltékimages/

Az ACC idei, sokféle témát felölelő, tekintélyesre hízott kardiológiai kongresszusán a leghallgatottabb előadások közé tartozott a STRADIVARIUS tanulmány ismertetése. A vizsgálat jó példa az újszerű gyógyszeres megközelítésre.

Ez a Stradivarius nem a világ legrangosabb húros hangszereinek egyik darabja, hanem multinacionális, multicentrikus, randomizált, placebóval kontrollált, kettős vak, két, párhuzamos csoport összehasonlításával végzett tudományos vizsgálat (a név a Strategy to Reduce Atherosclerosis Development Involving Administration of Rimonabant – The Intravascular Ultrasound Study kiemelt betűiből állt össze). Világunk minden országában, ahol bőséggel van ennivaló, valódi „járvány” az elhízás. Az Egyesült Államokban a felnőttek 66 százaléka túlsúlyos és 34 százaléka kövér, de a helyzet nálunk sem sokkal jobb: a hazai szakértők szerint a túlsúlyos felnőttek aránya 40 százalékra tehető és a lakosság egyötöde elhízott.
  Észak-Amerika, Ausztrália és Európa 112 egészségügyi központjában gyűjtötték össze egy év alatt a tanulmány több mint 800 résztvevőjét. Olyan felnőtteket vizsgáltak, akiknél klinikai indikáció alapján koronarográfiát kellett végezni, haskörfogatuk meghaladta hölgyek esetében a 88, az uraknál a 102 cm-t, a metabolikus szindróma tünetcsoportjából legalább két feltételnek megfeleltek vagy dohányoztak, továbbá akiknél a koszorúér-angiográfia során legalább egy éren 20 százaléknál nagyobb mértékű koronáriaszűkületet észleltek.
  A véletlen besorolás után a közreműködők a vizsgálat 18 hónapja alatt naponta 20 mg rimonabantot, illetve placebót kaptak. A rimonabant az első olyan klinikai gyakorlatba bekerülő készítmény, amely gátolja az 1-es típusú cannabinoid-receptort (CB1). Számos korábbi vizsgálat igazolta, hogy a CB1-receptor gátlásával jelentősen csökkenthető az ételigény, ezáltal a testsúly. Igen kedvező metabolikus hatások is megjelennek: megnő a HDL-koleszterin szintje, a triglicerid-, a C-reaktív protein (hsCRP) szintje csökken, illetve cukorbetegekben a glikemizált hemoglobin (HbA1c) szintje is alacsonyabb lesz.
  A STRADIVARIUS munkacsoport vezetője, Steve Nissen professzor előadásában elmondta: mivel igen meggyőző vizsgálatok igazolták, hogy a hasi elhízás csökkentése kedvezően befolyásolja a lipidprofilt, az inzulinszenzitivitást, a hsCRP-szintet, föltételezték, hogy rimonabant adásával a tanulmányba bevont, abdominális obezitás tüneteit mutató, metabolikus szindrómában szenvedő koszorúérbetegek esetében a koronária-ateroszklerózis előrehaladása mérsékelhető.
  Az alapbetegség progresszióját intravaszkuláris ultrahang (Intra- Vascular Ultrasound = IVUS) technikával mérték a gyógyszer adásának kezdetén és befejezésekor. Két paramétert adtak meg: a százalékos ateromavolument (Percent Atheroma Volume, PAV) – ez lett az elsődleges vizsgálati végpont; illetve a normalizált teljes ateromavolument (Total Atheroma Volume, TAV), ami a másodlagos végpontként szerepelt. A placebóhoz képest a rimonabanttal kezeltek testsúlycsökkenése 4,3 kg-mal több volt, a haskörfogatuk 4,5 cm-rel lett kisebb, lipidprofiljuk jelentősen javult: HDL-koleszterin-értékük 22 százalékkal nőtt, trigliceridszintjük 20,5 százalékkal csökkent, hasonló módon változott CRP- és HbA1c-szintjük is.
  Az elsődleges végpont változása (PAV) a placebóhoz képest nem volt szignifikáns (p=0,22), viszont a másodlagos végpont, a TAV statisztikailag is jelentősen javult. A pszichiátriai nemkívánatos hatások gyakrabban fordultak elő a rimonabantot szedő csoportban, de Nissen professzor előadásában kiemelte, hogy tudatosan mindenkit bevontak a vizsgálatba, akár volt az anamnézisében valamilyen pszichés zavar, akár nem – kiinduláskor a résztvevők egyötöde szedett antidepresszáns készítményeket.
 „Súlyos pszichiátriai nemkívánatos hatás, beleértve a jelentős depressziót, az öngyilkosság gondolatát, az öngyilkossági kísérletet vagy komplett szuicidiumot, aránylag ritka volt, és hasonló (4,7 és 3,8 százalékos) arányban fordult elő az aktív szerrel kezeltek között és a placebocsoportban” – hangsúlyozta az előadó.
  Az FDA tavaly a rimonabant amerikai forgalomba hozatalát éppen a pszichiátriai mellékhatások esélye miatt nem engedélyezte – a téma ott továbbra is nyitott. A súlycsökkenésre vágyó amerikaiak azóta is európai ismerősöktől, rokonoktól hozatják a szert postán, hiszen az Európai Unió számos országában a készítmény patikában kapható, több helyen biztosítási támogatással, mivel a rimonabant nem fogyasztószer, hanem a kardiovaszkuláris primer és szekunder prevenció hatékony, hivatalosan is elfogadott eszköze.

Folytatás a 10. oldalról

ramiprillel kezeltek tenziója 6,4/4,3 Hgmm-rel lett alacsonyabb, telmisartan- terápiára ez 7,4/5,0 Hgmmrel csökkent, a két szer kombinációjára a vérnyomás 9,8/6,3 Hgmm-rel lett kisebb. A telmisartannal és a ramipril–telmisartan kombinációval kezelt betegek vérnyomása a teljes megfigyelési időszak alatt kissé alacsonyabb maradt, mint a ramipril-terápia mellett.
  A követési idő alatt az elsődleges végpont a ramiprilt szedőknél 1412 esetben következett be, telmisartan-kezeléssel 1423 alkalommal és 1386 esetben a kombináció adása mellett. Ebben az esetben a telmisartanra vonatkozó relatív rizikó (RR) 1,01. A másodlagos végpontra vonatkozóan az RR 0,99-nek adódott. A bármely eredetű halálesetek száma a ramiprillel 1014, a telmisartannal 989 volt, ami azt jelentette, hogy az RR a telmisartannal 0,98. A mortalitás a kombinált kezelés mellett a ramiprilhez képest magasabb értéket mutatott (ramipril: 1014 eset, kombináció: 1065 eset), de a különbség nem mondható szignifikánsnak.
  A másodlagos végpontokat tekintve statisztikailag jelentős különbség csak a renális diszfunkcióban következett be a kezelési csoportok között. Ez a ramipril-csoportban 871 betegnél lépett fel, telmisartan-terápia mellett 906- nál, míg a kombinált kezelésben részesülő csoportban 1148-nál. A ramipril-csoport tagjaihoz képest a telmisartant szedő betegek között sokkal ritkábban (a betegek 4,2 és 1,1 százalékánál) fordult elő köhögés és angioödéma, de gyakoribb volt a hipotenzió.
  Az ONTARGET esetében a terápiahűség még jobbnak bizonyult, mint a hasonló besorolási kritériumok szerint végzett HOPE vizsgálatnál. A statisztikai módszerek egyértelműen bizonyították, hogy a vizsgált betegcsoportban a telmisartan teljes értékű alternatívája a ramiprilnek. A gyógyszer szedését sokkal kevesebb beteg hagyta abba a telmisartan-terápiára soroltak közül, mint ahányan azt a ramipril-csoportban tették.
  Az ONTARGET vizsgálatban érdekes eredménnyel zárult annak összemérése, hogy a ramipril és a telmisartan együttes adása hatásosabb- e a ramipril-monoterápiánál. A kombináció az ACE-gátlóhoz képest 2-3 Hgmm-rel kifejezett szisztolés nyomáscsökkenést hozott létre, ami a korábbi adatok szerint kb. 4-5 százalékos kockázatcsökkenést jelent. Ennek ellenére az ACE-ARB kettős RAS-gátlás semmiféle mérhető előnnyel nem járt, viszont fokozta a hipotenzió, a szinkópe, a renális diszfunkció és a hiperkalémia kockázatát.
  Miként válasszunk tehát a két jó gyógyszer közül? Az a szerencsés, ha a gyógyszer kiválasztása aszerint történik, hogy miként alakul a hatás-mellékhatás esélye az adott beteg egyéni tulajdonságai alapján. Az ilyen vizsgálatok mind közelebb vihetnek ahhoz, hogy a jövőben szinte személyre szabott kezeléssel érhessünk el optimális eredményt.

   Nyakunkon az ünnepek. Hetek múlva ezt sokan érzékelik majd a szorító gallér, meg az új lukat igénylő nadrágszíj révén. A jómódú világban évtizedek óta statisztikák igazolják, hogy a karácsonyi- újévi lakmározások után az átlagos testsúly jó néhány kilóval emelkedik gyereknél-felnőttnél egyaránt.
  Az amerikai média, néhány hete egy New York-i tv-csatorna valamelyik műsora után hosszasan foglalkozott azzal a föltételezéssel, hogy a decemberi súlynövekedést – az ajándékokkal együtt – a Mikulás hozza. A pocakosodás oka, hogy a jó öreg hagyományosan dagadt, és a gyerekek – meglehet, tudat alatt – reá szeretnének hasonlítani, ezért tömik magukat szaloncukorral, csokoládéval és minden egyébbel, ami benne van abban a bizonyos zsákban. A túlbuzgó riporterek egy része nem átallotta azt javasolni, hogy a jövőben világszerte csak
  karcsú Télapók jelenhessenek meg a nyilvánosság előtt. Szerencsére valamelyik szakértő is szót kapott és elmondta: nem hiszi, hogy a sovány Mikulás lényegesen javítana a helyzeten. A szülők igyekezzenek egészséges ételeket tenni a karácsonyi asztalra. Nem többet, mint amennyi tényleg kell, aztán a család evés után induljon el mozogni, hogy a bevitt kalóriának legalább egy részét legyalogolják.
    A világsajtó idén is bőven kapott a riogatásból. Az egyik kiváló amerikai munkacsoport az Egyesült Államok 1973 és 2001 közötti statisztikájából 53 millió haláleset időpontját elemezte. A Vanderbilt University ismert kardiológusának, Keith Churchwellnek a nevéhez fűződik a „boldog karácsonyi szívroham” fogalma. Való igaz: az 53 millió halottból az év valamennyi napját is figyelembe véve a legtöbben december 25-én távoztak az élők sorából. A másik két dobogós hely: december 26. és január 1. Szerencsére igen sok okos tanácsot is adott ahhoz, hogy az ünnepi kockázatot a nagyközönség minimálisra csökkenthesse.
    A kövérség gyakoriságának, kiváltképp az igazán veszélyesnek vehető abdominális elhízás prevalenciájának fölmérésére történt az IDEA (International Day for the Evaluation of Abdominal obesity). A nem zetközi munkacsoport 63 ország 168 000 betegének adatait dolgozta fel (Circulation 2007, 116: 1942–1951). A 18–80 éves közreműködők véletlenül kiválasztott családorvosuk előtt jelentek meg, ahol nem csupán a testtömegindex (TTI) meghatározása, hanem a haskörfogat mérése is megtörtént. Az eredmények elgondolkoztatóak: Kelet-Ázsián kívül az egész, iparilag fejlett és fejlődő világ hízik. Általában a felnőtt férfiak 24 százaléka, a hölgyek 27 százaléka kövér (TTI >30 kg/m2), további 40 százaléka a férfiaknak, 30 százaléka a nőknek túlsúlyos (TTI 25–30). A normális felső határánál nagyobb haskörfogatot 29, illetve 48 százalékuknál mértek. Szív- és érrendszeri betegség a férfiak 16, a nők 13 százalékánál állt fenn. A cukorbetegek aránya 13, illetve 11 százaléknak bizonyult.
   Ami a földrajzi helyzetet illeti, Ázsia keleti részén az emberek csak hét százalékának van túlsúlya, míg Kanadában 36 százalék hordott magán fölös kilókat. Dél- Afrikában az elhízott hölgyek aránya még ennél is jelentősebb: 40 százalék volt. Nyugat-Európa országaiban a férfiak testsúlyának átlagos TTI-értéke 27, a nőké 26 kg/m2, ami éppen csak a normál határok fölötti. Magyarország nem vett részt ebben a tanulmányban, Ausztria igen, ahol az obezitás súlyos gond – ami a hazai adatok ismeretében ránk is igaz.
    Kétségtelenül tennünk kellene valamit, hogy a magyarok étrendje, életvitele közelítsen a mediterrán országokéhoz. A karcsúsodás, a ma ideálisnak vett alakformálás nemcsak a hölgyek, de az urak számára is alapvető feladat volna. A hazai gasztronómia hivatásos művelői közül csak igen kevesen érzékelik, hogy a híres magyar konyha ízeit nem a régi, dietetikailag enyhén szólva is kifogásolható módszerekkel kellene megőrizni, hanem kidolgozni azt a korszerűbb konyhatechnikát, amivel a hagyományos íz és zamat megmarad, de a telítettzsír-tartalom és a kalória értékelhetően csökken. Fogyni nem gyerekjáték, de a legújabb kutatások szerint a játék – a sport – sokat segíthetne. A koppenhágai egyetemen Peter Krustrop munkacsoportja 37, egészséges, átlagosan 32 éves férfit vizsgált hónapokon keresztül, akik még amatőr sportolónak sem számítottak, de vállalkoztak a rendszeres testmozgásra. A társaságot véletlen besorolással három csoportra osztották. Az első tagjai hetenként háromszor, átlagosan egy órát futballoztak, a másik csoport egy-egy órát futott mérsékelt sebességgel, a harmadik csoportba randomizált urak pedig élték addigi, sport nélküli életüket. Az utolsó csoport tagjainak sem a testsúlya, sem az állóképessége, sem a laboratóriumi leletei nem változtak. Ez azt jelentette, hogy a vizsgálat előtt végzett, járószalagos dinamikus terhelés, 30 méteres sprintpróba, egyensúlyvizsgálat, vérnyomás, vércukorszint, inzulinérzékenység, a test izomtömege, a testtömegben a zsírok aránya és a vérkoleszterin értékelhetően nem lett sem jobb, sem rosszabb egy negyedév után.
    A focistáknál és a távfutóknál szignifikánsan megnőtt a maximális oxigénfölhasználás és a fizikai terhelhetőség, az állóképesség, csökkent viszont a testtömeg zsírtartalma, a vércukorszint és a vérnyomás. A kedvező változás a labdarúgók csapatában volt a legkifejezettebb: állóképességük, terhelhetőségük és sprintteljesítményük jobban nőtt a futókénál, testük izomtömegében csaknem két kilogramm különbség mutatkozott az izomszövet javára a futókhoz képest.
  A focipályán mozgó önkéntesek zsírszövetmennyisége 3,7 százalékkal lett kevesebb, a futóké csak kettővel. A szívfrekvencia mindkét sportoló csoportban hasonlóan alakult, de meccs közben a pozitív kronotróp hatás gyakran percenként 90 fölé vitte a pulzusszámot, míg a futóknál szinte soha.
   A dán kutatók a British Association of Sport & Exercise Sciences idei kongresszusán, szeptemberben ismertették eredményeiket és igen érdekes volt az a megfigyelésük, hogy a labdarúgók a program során mindvégig élvezték a focit, örültek a meccseknek, a futók viszont a vizsgálat befejezéséig úgy érezték, hogy a futás kimerítő, megterhelő feladat. Az életminőségre vonatkozó kérdésekből világosan kitűnt, hogy a foci szórakoztató társasjáték, a futó meg csak azzal küzd, hogy az izmai bírják a terhelést. Persze, a futball akkor egészséges, ha játsszák, nem akkor, ha csak nézik!

  A látszat hizlal – állapították meg néhány éve a Cornell University munkatársai, akik 85 táplálkozáskutatót hívtak meg fagylaltpartira azzal az ürügygyel, hogy az egyik kollégájukat ünneplik. A társaság fele nagy kehelyben kapta a hideg csemegét, és minden másodikuk nagy kanalat is kapott a kehely mellé. A többiek pedig feleakkora kehelyből kanalaztak, néhányan nagy, mások arányosan kisebb kanállal.
   A vizsgálat igazolta a kutatók feltevését: nem elsősorban a jóllakottság érzése dönti el, hogy menynyit eszünk, hanem az, hogy az edényben lévő ételt mennyinek látjuk. A nagy fagylaltpohárból evők 31 százalékkal több fagyit ettek, anélkül, hogy ezt érzékelték volna, ha aztán még a kanál is nagyobb volt, további 14,5 százalékkal többet fogyasztottak, mint a többiek. A táplálkozástudomány asztalnál ülő szakértői látták ugyan, hogy a kétféle kehely mérete különbözik, de valamenynyien úgy vélték, hogy a tényleges adag azonos volt.
    Az amerikai közegészségügy kutatói mind többet írnak arról, hogy az ételadagméretnövekedés az elhízás egyik tényezője: Lisa R. Young és Marion Nestle meggyőző adatokkal bizonyította, hogy az Egyesült Államokban az éttermi – különösen a gyorséttermi – dózisok 1970-től 1999- ig több mint hatvan százalékkal lettek nagyobbak. Európában ez a folyamat nem ilyen egyértelmű és általános, de helyenként nyomon követhető. A helyzet abszurditása az, hogy ugyanannak a nemzetközi gyorsétteremláncnak a párizsi üzletéhez képest az amerikai éttermében felszolgált adag csaknem egyharmadával több kalóriát tartalmaz.
    Tegyünk kis tányért, tálat, poharat az asztalra. Egy vizsgálatban azt figyelték meg, hogy ha nagy átmérőjű, tág poharakat tesznek a vendégek elé, sokkal többet öntenek az üdítőből vagy ásványvízből, mint akkor, ha a pohár magas és keskeny. Az is kiderült, hogy a reklám ugyancsak sokat jelent. Néhány hete közölték azt a tanulmányt, amiben 518, étkezését éppen befejező amerikait kérdeztek meg arról, mit is evett. Miután gondosan összeadták, hány kalória került a megkérdezettek gyomrába, megkérdezték azokat, akik a köztudatban hizlalóhelynek számító McDonald’s éttermét hagyták el, hogy szerintük hány kalóriát ettek, meg azokat is, akik a reklámokban ételeit egészségesnek, kalóriaszegénynek hirdető Subway ajtaján léptek ki. Az átlagosan, egyformán 911 kalóriás étel után a Subway vendégei úgy gondolták, hogy 205 kalóriával kevesebbet fogyasztottak, mint a McDonald’sból távozók.
   Mit tegyünk magunkért és vendégeinkért, hogy kevesebbet együnk? A kérdés egyik kiváló szakértője, Wansink professzor nemrég bemutatta a fordítottját. Önkéntes vendégeit egy levesre invitálta. A levesestányért az asztalra rögzítették. Mindig négyen ültek le ebédelni, közülük ketten más színű tányérban kapták az ételt. Az ebéd után a kérdések között szerepelt: hogyan ízlett a leves az adott színű tányérból. A vizsgálat résztvevői azt hihették, hogy a kutatók erre kíváncsiak. Azt a vendégek nem vették észre, hogy két mélytányér különleges szerkezet volt: ahogyan a levest kanalazták, tányérjuk alulról egy rejtett tartályból folyamatosan feltöltődött. Azok, akik ilyen tányérból ebédeltek, szignifikánsan több levest ettek, mint a többiek, akik közönséges edényből kanalazták az ételt. Ráadásul, noha 73 százalékkal többet töltöttek magukba, ezt nem érzékelték és nem érezték magukat jóllakottabbnak, mint a másik csoport tagjai.
    Érdemes volna edénykészletünket átszabatni. Ha a Wansinkféle tányérok nem az eredeti változat szerint, hanem fordítva működnének, mindjárt az étkezés elején úgy látnánk, hogy az ennivalót rendkívül gyorsan elpusztítottuk. Ha hihetünk a tudománynak, így kevesebbel is beérnénk. És ha a látszat ellenére úgy éreznénk, hogy még mindig éhesek vagyunk és a gyomrunk üres, vigasztalhatnánk magunkat azzal, hogy a folytatást csak a szemünk kívánjaimages/

  Jót tesz a vérnyomásnak és egyértelműen szívvédő az ebéd utáni rendszeres szunyókálás, amely akár 37 százalékkal is csökkentheti a koszorúér-halálozást. A hatáshoz ráadásul nincs köze a mediterrán diétának – állítja az eredményeket közlő görög munkacsoport. Néhány hete a Liverpooli Egyetem munkatársai a délutáni szundikálás antihipertenzív hatásának mechanizmusát is leírták.

   A hipertónia kezelését valamennyi nemzetközi terápiás irányelv szerint nem gyógyszeres módszerekkel kell kezdeni. A dohányzás abbahagyása, a konyhasóbevitel vagy a testsúly csökkentése, az alkoholfogyasztás mérséklése, a rendszeres mozgás mellett mindig javasolják a stressz minimalizálását is.
  A nem gyógyszeres antihipertenzív terápia a kezelés logikus indítását jelenti: mellékhatástól nem kell tartani, sőt eredményesen mérsékelhető vele az enyhe magas vérnyomás. Ráadásul az egészségbiztosítás szempontjából ez a leginkább költséghatékony kezelés, mivel itt mindent a beteg és családja fizet. Persze, spórolhat is: nem kell cigarettát venni, konyhasót is alig (bár a nátriumszegény só drága), a rendszeres mozgással is jókora összeg takarítható meg, ha valaki begyalogol a munkahelyére. A mérsékelt alkoholfogyasztás is olcsóbb, mint a vedelés.
   Ami a stresszhelyzetek megelőzését illeti, korunk szakirodalma sok adatot és ajánlást fölsorakoztat azon vélemények mellett, hogy a munkáltatók az egészség érdekében igyekezzenek stresszmentes munkahelyeket teremteni, ami extra költséget jelent, és kérdés, hogy hoz-e extra profitot. Ráadásul a „stressz” kifejezés hibás használatát jó volna végre eltüntetni. Selye János írásaiban világosan megfogalmazta, hogy a kedvező hatást jelentő stressz, az „eustressz” nélkülözhetetlen, hogy a gyermek emberré váljon, és az sem kedvezőtlen, hanem eustressz, ha meglátjuk azt, akit szeretünk. Bajt csak a distressz, a káros hatás jelent, azt kellene minél távolabb tartani magunktól és szeretteinktől.
 
 Szieszta eustressz
 A mediterrán országok kedvező kardiovaszkuláris halálozási adatait legtöbbször a mediterrán diéta javára írják, pedig ezen országokban vannak egyéb jótékony tényezők is. Ilyen az ottani életvitelhez hozzátartozó délutáni szunyókálás, a szieszta is. Aki keveset szundikál, de sokat olvas, megtudhatja, hogy Leonardo da Vinci is szeretett időnként lepihenni, hasonlóképp Albert Einstein és Sir Winston Churchill, és kiváltképp az utóbbi kora – 91 évet élt – igazán imponáló.
   Sokat kellett aludni ahhoz, hogy ezek az eredmények megjelenjenek a tudományos szakirodalomban. A korai adatok meglehetősen ellentmondásosak voltak: Jeruzsálemben a szieszta nem sok jóval járt, Costa Rica lakói számára a délutáni pihengetés szignifikánsan növelte az infarktus kockázatát. Szerencsére más vizsgálók szerint a görögök és a kínaiak számára az ebéd utáni lepihenés kifejezetten jót tesz. A Washingtonban dolgozó Tsung O. Cheng néhány éve egy epidemiológiai szaklaphoz írott levelében figyelmeztetett mindenkit, hogy az amerikai fővárosban lévő Kínai Nagykövetségen nem tanácsos bárkit is keresni 12 és 14 óra között, mert szundikálnak.
   Az igazi áttörés idén jelent meg. Februárban Androniki Naska és munkatársai ismertették az EPIC (Greek European Prospective Investigation into Cancer and Nutrition) vizsgálat adataiból azokat, melyeket 23 681, egészséges felnőtt átlagosan hat évnél hoszszabb megfigyelése során nyertek. Az eredmények azt mutatták, hogy a sziesztázás egyértelműen szívvédő.
   A munkacsoport azt találta, hogy azoknak az egészséges vizsgálati alanyoknak, akik délutánonként – bármilyen hosszan és heti gyakorisággal – szundikáltak, 34 százalékkal alacsonyabb volt a koszorúér-mortalitása, mint azoké, akik soha nem dőltek le ebéd után. Akik csak néha szundikáltak, azoknál ez a nyereség 12 százalék volt, míg a rendszeres sziesztázók koszorúér-halálozása 37 százalékkal lett kisebb. A kedvező hatás férfiakban lényegesen kifejezettebbnek mutatkozott, míg a hölgyek tényleges nyereségét azért nem lehetett igazolni, mert az esetszám a statisztikai értékeléshez túlságosan kicsiny volt.
  Tekintve, hogy a vizsgáltak valamennyien görögök voltak, többen fölvetették: nem a mediterrán diétának köszönhető mindez? A tanulmány vezető szerzője, Dimitrios Trichopoulos erre a kérdésre határozott nemmel válaszolt. Ő vezette azokat a korábbi vizsgálatokat is, melyek az olívaolaj és a mediterrán étrend szívet védő hatását bizonyították. Az EPIC tanulmányban a dohányzást, a diétát, a rendszeres mozgást a statisztikai értékelésben figyelembe vették: itt a siker kizárólag a sziesztának köszönhető.

   A heverés vagy az alvás?
   Néhány hete jelent meg a Liverpooli Egyetem munkatársainak dolgozata, amelyben a délutáni szundikálás antihipertenzív hatásának mechanizmusát igyekeztek tisztázni – vagyis azt, hogy a szieszta szívvédő tulajdonsága a relaxált helyzetnek (a heverésnek) vagy az alvás valamelyik fázisának a javára írható-e. Kilenc egészséges, átlagosan 34 éves önkéntest soroltak be a csoportba, akik a vizsgálat előtti éjszaka csak négy órát alhattak, hogy jól essen 14 óra után az egyórányi szieszta.
 Mindegyik önkéntes egyik napon – relaxált körülmények között – egy órát álldogált, hogy kimutassák, van-e valamilyen hatása álló testhelyzetben a nyugalmas körülményeknek. Egy másik napon egy órát feküdtek, de nem alhattak. A harmadik vizsgálati napon egyórányit alhattak délután. Mindannyiszor poliszomnográfiás monitorozás történt a vérnyomás, pulzusszám és a felkar bőrének vaszkuláris konduktanciája (cutaneous vascular conductance, CVC) mérésére.
   Önmagában a relaxáció sem állva, sem fekve nem hozott semmiféle értékelhető változást. A kontrollnapokhoz képest a besötétítés után a mély alvásig tartó, átlagosan 9,7 perc alatt a szisztolés vérnyomás közel 5 Hgmm-rel, a diasztolés érték 3,6 Hgmm-rel csökkent, a CVC 9,5 százalékkal, szignifikáns mértékben emelkedett. A kardiovaszkuláris funkció változása az alvás további időszakában nem volt értékelhető. A kutatók következtetése az volt, hogy a „lámpaoltás” és a tényleges elalvás közötti időszakban mérhető a vérnyomás legnagyobb akut csökkenése a szieszta alatt.

  Aludjunk rá egyet!
  Reménykedhetünk, hiszen az Országos Választási Bizottság éppen most egyhangúlag hitelesítette a szieszta bevezetéséről szóló népszavazási kezdeményezést. Ennek értelmében szavazhatunk arra a kérdésre: „Egyetért-e ön azzal, hogy a Magyar Köztársaság Országgyűlése törvényt alkosson a szieszta bevezetéséről?” Ha a hazai szavazók – várhatóan elsöprő többséggel – igent mondanak és a parlament törvényileg elrendeli a kötelező sziesztát, csak rajtunk múlik, hogy gyakoroljuk ezt a nagyszerű antihipertenzív öngyógyítási módszert.
   A törvény megjelenése persze még sok időt igényel. Addig is élnünk kell a szív- és érbetegségek megelőzésére ismert minden lehetőséggel: tegyük le a cigarettát, naponta gyalogoljunk legalább fél órát, ne sózzuk túl az ételt, táplálkozzunk egészségesen, szabaduljunk meg fölös kilóinktól, és ha választhatunk, keressünk olyan munkahelyet, ahol a délutáni szundikálás feltételeit a distressz kezelése végett a vállalat vezetése biztosítja.
   Ha a szieszta kínálta gyógymódot öntevékenyen mi magunk igyekszünk megtenni és a főnök rajtakap, mondjuk neki, hogy a legújabb orvosi szakirodalom tanácsait igyekszünk érvényesíteni (J Appl Physiol 2007, 103:1332–1338). Ha a főnök olyan, hogy ezt aligha fogadná el, mielőtt az akciót megkísérelnénk, aludjunk rá egyet. Lehetőleg ebéd után.

  Senki sem tudja pontosan, hogy kik és mikor alapították az Európai Kardiológusok Társaságát (ESC), de azt már följegyezték, hogy a múlt század közepe táján összeszerveződő európai szívgyógyászok első kongresszusát 1952-ben, Londonban tartották. Mi, magyarok a negyedik európai összejövetel alkalmával, 1964-ben, Prágában kapcsolódhattunk be a keringéstudománynak ebbe a tudományos vérkeringésébe. Idén megint hozzánk közel, Bécsben, a 29. kongresszuson találkozhattunk szeptember első napjaiban a világ minden szegletéből összesereglő szívgyógyász kollégáinkkal.

  Tudósításunk a 11. oldalon

  Mára igazi világkongresszussá vált az Európai Kardiológusok Társaságának (ESC) éves összejövetele: alig van ország, ahonnan ne érkezett volna az osztrák fővárosba előadás-kivonat vagy előadó. A 3501 előadás, illetve poszter 28 terem 341 tudományos ülésszaka között oszlott meg – volt miből választania 30 047 regisztrált résztvevőnek. Tudósításomban így csak a számomra kiemelkedően érdekes témákról áll módomban beszámolni.

  Kardiovaszkuláris védelem 2007-ben
  A gyógyszergyárak által támogatott hagyományos, neves szakemberek közreműködésével tartott rendezvények közül az egyik legérdekesebb az idén a „Hipertóniás betegek ellátása: kardiovaszkuláris védelem 2007-ben” című megbeszélés volt. Az ülésszak egyik fölkért referálója Farsang Csaba professzor a kardiometabolikus kockázat egyre fontosabbá váló kérdését ismertette – ez a mind gyakoribb tünetegyüttes rendkívüli mértékben megnöveli a szív- és érbetegségek kockázatát. A klinikusok számára a téma azért vált különösen érdekessé, mert tudjuk, hogy a metabolikus szindróma bizonyos elemeinek megjelenésében (pl. obezitás, lipidanyagcsere-eltérések) az endocannabinoid rendszer (EC) működési zavara jelentős szerepet játszik, ami az EC1-receptorok specifikus gátlásával, rimonabant adásával hatékonyan befolyásolható. Ezt a terápiát egy másik programban is tárgyalták, ahol a RIO (Rimonabant In Obesity) vizsgálatok eredményeit C. P. Cannon (Boston, USA) ismertette.

  Előnyös ADVANCE
  A 2-es típusú cukorbetegségben végzett, eddigi legnagyobb vizsgálat, az ADVANCE tanulmány tárgyalása a Hot Line ülésszakon hangzott el. Stefen MacMahon (Sydney, Ausztrália) elmondta, hogy a perindopril plusz indapamid kombinált készítmény adása diabéteszben szignifikánsan csökkenti a súlyos kardiovaszkuláris események gyakoriságát, beleértve a halálozást is. A kedvező gyógyszerhatás a kiindulási vérnyomásértéktől függetlenül érvényesült és a szerzők számítása szerint a gyógyszer-kombináció ötesztendei használatával minden 78, így kezelt cukorbetegből egynek az élete megmenthető lenne.
  Az idei kongresszus kijelölt fő témája a szívelégtelenség és kezelése volt. Ebben a témakörben hangzott el az ALOFT vizsgálat ismertetése, melyben az új, közvetlen reningátló aliskiren hatását figyelték krónikus szívelégtelenségben szenvedő betegek körében. A nemzetközi tanulmányt kilenc ország 73 vizsgálóközpontjában végezték. Az aliskiren biztonságos gyógyszernek bizonyult, hiperkalémia vagy vesekárosodás az aktív szerrel kezelt csoportban nem volt gyakoribb, mint a placebocsoportban, ugyanakkor a készítmény neurohormonális hatása igen kedvező volt: mind a plazma natriuretikus peptidek szintje, a plazmarenin-aktivitás és az aldoszteronszekréció csökkent.

 Indul az ARRIVE
 A kardiovaszkuláris és cerebrovaszkuláris gyógyszeres megelőzés témájához tartozott az ARRIVE vizsgálat indításának bejelentése. Ez a betűszó az „Aspirin to Reduce Risk of Initial Vascular Events” tanulmány címéből ered, melyben kis dózisú aszpirin hatását vizsgálják mérsékelt kockázatú betegcsoportban. Az ARRIVE terv szerint öt évig tart és öt országban vonják be a betegeket, mintegy 12 000 embert.
  Ugyancsak a Hot Line programba került a STEEPLE vizsgálat is, ami azt igazolta, hogy az intravénás enoxaparin az a. femoralis útján végzett elektív PCI (perkután koszorúér-intervenció) esetén ritkábban vezet vérzéses szövődményekhez, mint a standard adagban használt, nem frakcionált heparin. Ismertették az angiotenzin-receptor blokkolóval végzett eddigi legnagyobb tanulmányt, az ONTARGET haladásának jelenlegi adatait. Az eredmények jövő év első felére várhatók és előreláthatólag 150 000 betegév adatait fogják elemezni. A mozaikszó alapja az „ONgoing Telmisartan Alone in combination with Ramipril Global Endpoint trial” és az angiotenzinreceptor-gátló telmisartan és az ACE-gátló ramipril kombinációjának hatását vizsgálja nagy kockázatú betegeken a súlyos szív- és érrendszeri események megelőzése szempontjából.
  Nem tervezett, hanem 30 éves megfigyelés után lezárt vizsgálatról számolt be Gunnar Thor Gunnarsson (Akureyri, Izland). Azt észlelték, hogy a fiatalkori hirtelen szívhalál lényegesen gyakoribb, mint azt korábban hittük. Izlandon a 12–35 éves korosztályokban a nem baleseti, nem erőszakos halálesetek 7,5 százaléka hirtelen szívhalál következménye, ami sűrűbben fordul elő a fiúk, mint a lányok között. Az ilyen tragédiák vizsgálatakor a boncolások eredménye 16 százalékban teljesen normális anatómiai viszonyokat mutatott, hipertrófiás kardiomiopátiát az esetek 13 százalékában találtak és ugyanilyen gyakori volt, amikor bizonyíthatóan ritmuszavar okozta a halált. Az előadó javasolja a már jelenleg is hatásosan működő olaszországi EKG-szűrések kiterjesztését minden európai országra.
  Hogyan lehetne több szív- és érrendszeri betegséget megelőzni? A nálunk is jól ismert és nagyra becsült finn kolléga, Pekka Puska (World Heart Federation) tartotta a Geoffrey Rose emlékének szentelt előadást. A preventív kardiológia kiemelkedő alakjának munkáját folytatva arról beszélt, miképpen lehet egy ország kardiovaszkuláris kockázati profilját befolyásolni. Idézte a finn példát, amikor Észak-Karélia területén a múlt század hetvenes éveiben a dohányzás csökkentésével és kedvező étrendi változtatásokkal meghökkentően rövid idő alatt sikerült a szív-érrendszeri halálozást csökkenteni. Akkor az egész világon Finnországban volt a legnagyobb a kardiovaszkuláris mortalitás, és az eredmény bizonyította Rose professzor elméletének igazságát, aki mindig azt állította, hogy a közegészségügy szempontjából reménytelen dolog az egyének kezelése: csak a teljes közösség kockázati profiljának javítása segíthet. A finn előadó idézte angol mesterének egyik mondatát: „Nincs sok értelme azt várni, hogy az egyén másképp viselkedjen, mint a szülei. Sokkal hatékonyabb, ha a teljes közösség viselkedési normáit igyekszünk megváltoztatni és azokat a körülményeket, melyek elősegíthetik a kedvező változások érvényesülését.”
  Ehhez az kellene, hogy a politikai döntéshozók ezt figyelembe véve hozzák meg döntéseiket. A finn példa igazolta, hogy léteznek ilyen országok és ilyen politikusok.

  Elgondolkodtató, hogy a PCI-k számának exponenciális növekedése ellenére az első, megfelelően végzett követéses vizsgálatot 15 évvel az első beavatkozás után fejezték be. Újabb 15 év elteltével fölmérve a szívgyógyászok véleményét a módszerről az derült ki, hogy alkalmazásával kapcsolatban a tudományos tények és a remélt eredmények között jelentős a különbség a remények javára. A klinikai döntést sok, nem kardiológiai tényező is befolyásolja.
  A nemrég kérdezett kardiológusok szerint az Egyesült Államokban a koronarográfiát azért is követi szinte mindig PCI, mert „ha a vizsgáló doktor nem tesz valamit beavatkozás közben a betegért, könnyen beperelhető”, valamint „ezzel a beteg szorongása is csökken”. Persze, ugyancsak fontos tényező az „oculostenoticus reflex”, ami egyik kiváló szakértő megfogalmazása szerint „az a hamis elképzelés, hogy a beteg jobban lesz attól, ha az angiográfiás képet szebbé tesszük”.
  A koszorúerek tágításának hoszszú távú hatásosságát a pőre (bare) fémsztentek idején a resztenózis kialakulása rontotta, ami a gyógyszerkibocsátó sztentek (DES) megjelenése után jelentősen ritkult. Az utóbbi időben azonban megjelentek azok az adatok, amelyek szerint a sztenttrombózis viszont a DES beültetése után lesz gyakoribb. Ez a gyakoriság a számok tanúsága szerint 0,5–2,0 százalék, de klinikai jelentősége a magas mortalitás, ami egyes vizsgálatokban elérte a 45 százalékot is.
  A DES-trombózis kérdése külön szakirodalmi témává nőtt, és az is kiderült, hogy a gyakoribb szövődmény egyelőre csak a hagyományos gyógyszert kibocsátó sztentekre bizonyítható, a jó technikával behelyezett eszközben ritkán következik be a véralvadás. Akkor nagy a kockázat, ha a beteg terápiahűsége a gyógyszeres utókezeléshez sem igazán jó: nem szedi pontosan az aszpirint és a clopidogrelt, illetve a gyógyszer-kombinációt csak rövid ideig kapja. A gyógyszeres kezelés a kezelőorvos és a beteg közös gondja, a PCI elvégzésével kapcsolatban viszont elismerést érdemelnek az Ér- és Szívsebészeti Klinika Cardiovascularis Centrumának munkatársai, akik idén számoltak be eredményeikről: két évnél hosszabb megfigyelési idő alatt sem a sztenttrombózis, sem a halálozás gyakoriságában nem volt különbség a DES-, illetve fémsztent-implantációval kezeltek között, pedig a gyógyszert kibocsátó fémhálót általában súlyosabb szívbetegek terápiájára használták.
  Bátran mondhatjuk, hogy a PCI alkalmazását a klinikus ettől az évtől kezdve gondosabb, figyelmesebb mérlegelés alapján döntheti el. Idén hangzott el és jelent meg a COURAGE (Clinical Outcomes Utilizing Revascularization and AGgressive drug Evaluation) tanulmány, ami olyan izgalmat keltett, hogy a New England Journal of Medicine kénytelen volt megszüntetni a szöveg ismertetésére vonatkozó embargót, mert egy szakértői vita kicsempészett anyaga alapján a Wall Street Journal korábban bátorkodott közölni az eredményeket, mint a tudományos folyóirat (lásd Medical Tribune 2007/7. szám, 10. oldal – a szerk.).
   A COURAGE szó angolul bátorságot jelent, de a vizsgálat kezdetén a munkacsoport még nem gondolhatta, mekkora vakmerőségnek számít, ha ilyen kényes téma eredményeit ismertetik. A hipotézis az volt, hogy PCI a jelenleg legjobbnak tartott gyógyszeres kezeléssel együtt alkalmazva stabil angina pectorisban csökkenti a mortalitást és a nem halálos infarktus bekövetkezését, ha olyan betegcsoporthoz hasonlítják, amelyik csak az optimális gyógyszeres kezelésben részesül.
  A farmakoterápia hívei utólag azt hangoztatták, hogy az eredmény előre kiszámítható volt, de a kardiológus-közvéleményt mégis megrázta, amikor az adatok azt jelezték, hogy az ötéves követési idő során a csupán gyógyszerrel kezelt stabil koszorúér-betegekhez képest a percutan intervenció nem hozott értékelhető javulást. A COURAGE tervezését, végrehajtását sokan és sok szempontból bírálták, ám az adatok figyelmeztetők: nem szükségszerű, hogy a krónikus, stabil koronáriabetegeket minden körülmények között igyekezzenek revaszkularizálni, akkor is, ha tényleges iszkémia nem bizonyítható.
   A disputa tovább folyik és miközben senki sem vitatta, hogy akut koronáriaszindróma esetén a gyors hemodinamikai vizsgálat és a szükség szerinti beavatkozás életet menthet, jelentősen megváltoztathatja a beteg sorsának alakulását, mert stabil állapotban a korszerű, kombinált gyógyszeres terápia bevezetése, az ismert kockázati tényezők, a metabolikus szindróma erélyes kezelése hasonlóan hatékonynak tűnik. Jelentősen változtathat a helyzeten, ha mindkét terápiás oldalon szignifikánsan jobb, hatásosabb, biztonságosabb újdonságok jelennek meg.
  A PCI oldalán jó esélyt jelent az új, gyógyszert kibocsátó, illetve hónapok alatt fölszívódó sztent. Az ilyen gyógyeszköz az orvoslás egyéb területein is használatos: Pennsylvaniában a Bionx Company 1992-ben hozta forgalomba SpiroFlo néven azt a fölszívódó sztentet, amit transzuretrális beavatkozás után a húgycsőbe helyeztek és amelyet egyébként a gyógyulás után eltávolítanának. A „stenting” szó az angol nyelvben évszázadok óta létező kifejezés és a ruhák keményítését jelenti. Voltak is, akik a „sztent” főnevet erre vezették vissza. A kifejezés története azonban ennél lényegesen érdekesebb.
  A 19. században a fogászati lenyomatok készítéséhez viaszt és egyéb, nehezen kezelhető anyagokat használtak. Aztán jött a guttapercha, de eltávolításkor torzult, lehűléskor zsugorodott. Egy angol fogász, dr. Charles Stent (1807–1885) a guttaperchához ezért egyéb alkotóelemeket – sztearin, talkum – tett és ezt az anyagot 1856-ban forgalomba is hozta. A derék angol nevét – immáron köznévként – Jan F. Esser, holland plasztikai sebész 1916-ban írta le ismét, amikor a rugalmas, de formáját tartó matériát sérültek arcának helyreállításakor használta. Valaki azt mondta, hogy dr. Stent ekkor lett egyike azon halhatatlanoknak, akiknek nevét kisbetűvel, fogalomként használják szerte a világon.
   A COURAGE ebben az évben alaposan megkavarta a PCI, a sztentek és a kardiovaszkuláris terápia világát. Várjuk az új, megnyugtató eredményeket. Bátorság, vagyis KURÁZSI (Kardiológusok Ugyanis Rizikócsökkentésre Áhítoznak – Záródásmentes Sztentet Implantálva).

  Magnéziumsztent

 A koszorúér-elzáródáskor beültetett sztent életet menthet, később azonban beszűkülhet, ritkábban trombotikusan elzáródhat. Az ígéretes megoldásnak tűnő felszívódó sztentekkel mindkét súlyos szövődmény ritkábbá válhat.

  A beültetés után néhány hónap alatt felszívódó magnéziumsztentet próbált ki egy esseni munkacsoport. A 63 beteg összesen 71 implantátumával kedvezően alakultak az egyéves biztonságossági adatok. Egyetlen betegnél sem következett be a sztenten belül vérrögképződés, senki sem halt meg és nem kapott újabb infarktust. A kezelt erek átmérője az esetek egy részében kismértékben
 – mintegy négy hónappal a beavatkozás után – még nőtt is, ahogy a magnézium felszívódott és helyére kalcium és foszfor rakódott le. A kedvező hatás eléréséhez aggregációgátló szerek alkalmazására sem volt szükség. A magnéziumsztent további előnye, hogy MR-rel vagy CT-vel a sztentbeültetést követően is vizsgálható a műtéti terület, amire a jelenleg forgalmazott sztentek mellett nincs lehetőség.
   A magnéziumsztent azonban még távolról sem tökéletes. A verőér a betegek közel felénél újra beszűkült; 27 százalékuknál ismételt értágításra volt szükség. Kritizálói úgy vélik, hogy a magnézium korántsem annyira veszélytelen, mint ahogy azt az esseniek gondolják – szerintük inkább szintetikus „biológiai” anyagot kellene alkalmazni. Azt azonban, hogy pontosan milyet, egyelőre nem árulták el.
  Magyarországon – szívinfarktus vagy stabil angina miatt – évente 15 000 beteg kap sztentet. A felszívódó változatokkal végzett vizsgálatok egyelőre kezdeti fázisuknál tartanak, de dr. Merkely Béla, az Intervenciós Kardiológiai Társaság elnöke szerint a magnéziumsztent alkalmazásakor túl gyakran szűkül be újra az ér, ezért valószínűleg tovább kell keresni a legjobb megoldást. Az „optimális” sztenttel elmondása szerint nem csökken az ér belső átmérője az idő előrehaladtával (ahogy az a hagyományos sztentekkel az esetek körülbelül 15 százalékában előfordul), és nem is záródik el hirtelen (amivel 2 év után a betegek 0,2 százalékánál kell ma számolni). Az akut trombotikus elzáródás elsősorban a gyógyszerkibocsátó eszközökkel fordul elő, amikor a clopidogrel-terápiát abbahagyja a beteg. A főorvos szerint valószínű, hogy a felszívódó gyógyszerkibocsátó sztent lesz a végső megoldás.

  DR. VARGA ZOLTÁN

 

A cukorbetegség és a hipertónia szerte a világon óriási gondot jelent, ennek ellenére szinte nincs megfelelő adat arra, hogy ha a cukorbeteg vérnyomása is magas, akkor az milyen értékre csökkentve tekinthető optimálisnak.

  A címben a kérdőjel nem indokolatlan és az ACCORD vizsgálat talán választ ad a diabetológia és a hipertonológia néhány nagy, közös kérdésére. A teljes nevén Action to Control Cardiovascular Risk in Diabetes vizsgálattal akkor találkoztam először, amikor valamelyik kanadai folyóiratban a tervét közölték. Betegeket toboroztak: ha 2-es típusú cukorbajom van, elmúltam 40 éves, de 80 még nem, és már volt kardiovaszkuláris esemény – szívroham, szélütés, koszorúérműtét vagy egyéb érbeavatkozás – az életemben, vagy ha nem volt, elmúltam 55 éves és rizikófaktoraim alapján nagy kockázatúnak számítok, jelentkezhetem a megadott központok valamelyikében. Bár a bevonási feltételként megjelölt kort már elértem, a vizsgálatra nem jelentkeztem. Nem laktam Vancouver körzetében, ahol nyilvántartásba vettek volna. Viszont igyekeztem figyelni a vizsgálat előrehaladását.
  A tanulmányt azért szervezték, mert szinte egyáltalán nincs megfelelő adat arra, hogy diabéteszben a vércukor erélyes kontrollálása milyen mértékben csökkenti a szív- és érrendszeri események gyakoriságát, és azt sem tudjuk, hogy ha a vérnyomása is magas a cukorbetegnek, milyen értékre csökkentve tekinthető optimálisnak. Hozzátették: bár az érvényes terápiás ajánlások szerint a hipertóniás cukorbeteg tenzióját 130/80 Hgmm alatt kell tartani, e megcélzott vérnyomásértéknek valódi tudományos alapja egyelőre nincsen.
  Az Amerikai Hipertónia Társaság 22. kongresszusán (Chicago, május 22.) posztert mutattak be az ACCORD részeként futó ACCORD BP tanulmány szervezéséről. Ebbe 4733 hipertóniás cukorbeteget osztottak véletlen besorolással két csoportba. Az egyik csoport szisztolés nyomását 120 Hgmm-re vagy az alá csökkentették, a másik csoportban lévők szisztolés értéke maximálisan 140 Hgmm lehetett. A résztvevők kombinált antihipertenzív kezelést kaptak, ezek között szinte minden forgalmazott gyógyszer szerepelt. A terv szerint megfigyelésük várható időtartamának középértéke 5,6 év (4–8 év) lesz.
   A vizsgálati munkacsoport azt reméli, hogy az ACCORD értékelése olyan, egyértelmű klinikai adatokkal szolgál, hogy eldönthető, diabéteszben mennyi előnnyel jár a kardiovaszkuláris események megelőzésében a magas vérnyomás erélyesebb kezelése, a tenzió alacsonyan tartása. Az elsődleges vizsgálati végpont az első, jelentősebb szív- és érrendszeri esemény megjelenése a megfigyelési idő alatt.
   A kérdés időszerűbb, mint amikor az ACCORD vizsgálat kezdődött. Nemrégiben jelent meg az a cikk, amelyben az Egyesült Államokban a kardiológiai okú halálozás húsz esztendő alatti (1980–2000) igen jelentős javulását elemezték. Az eredmény 47 százaléka a hatásosabb, korszerű kezelési módoknak köszönhető, 44 százaléka pedig a kockázati tényezők kedvező irányú befolyásolásának. Az imponáló javulás annak ellenére érvényesült, hogy a tömeges elhízás és a cukorbetegség prevalenciája viszont nyolc, illetve tíz százalékkal növelte a mortalitást.
   Arra meggyőző adatok vannak, hogy minden felnőtt számára érvényes a tanács: „Éljen 140/90 alatt” – amihez lelkesítésként hozzátenném: azért, hogy élhessen 90 évig, sőt akár 140-ig. Azt, hogy a cukorbeteg hipertóniások lényegesen hosszabb életre számíthatnak-e, ha vérnyomásukat lejjebb szorítják, olyan adatok bizonyíthatják, mint amilyeneket az ACCORD befejezése után várhatunk. Ezek nélkül viszont a célvérnyomásértékek még agresszívebb leszorításának elrendeléséről csak az a – Curt Furbergnek (Wake Forest University, Észak-Karolina) tulajdonított – mondás jut eszembe, hogy „Istennek hiszünk – a többiek szíveskedjenek adatokkal kirukkolni”.

A szénhidrátszegény, fehérjedús diéta fokozza a kardiovaszkuláris halálozás kockázatát – derült ki egy vizsgálatból. Lehetséges, hogy egy népszerű étrend ennyire kedvezőtlenül befolyásolja bárki életkilátásait? Amerikai becslés szerint a munkahelyeknek csak 2000-ben mintegy 56 milliárd dollárba került az elhízás, mert a kövérek rosszabbul dolgoznak, az általuk használt bútorok és munkaeszközök hamarabb tönkremennek, egészségügyi ellátásuk viszont többe kerül a megfelelő súllyal élőkénél. Nem véletlen, hogy sok fogyókúrát kidolgoztak – saját gyűjteményemben 147- féle szerepel –, és a legnépszerűbbek éppen a szénhidrátban szegény, fehérjében gazdag diéták, mert a hétköznapi tapasztalás és a rövid távú tudományos vizsgálatok egyaránt azt mutatták, hogy a testsúlyt ezekkel lehet a leggyorsabban csökkenteni. Az ilyen étrendre vonatkozó, hosszú vizsgálatok azonban egyelőre hiányoznak – sok az elmélet, ám kevés az adat.

Attól halunk, amit eszünk?

A tizenöt éve Svédországban kezdett és áprilisban publikált felmérés (J Intern Med 2007;261:366) eredményei ezért igen fontosak. Kiderült belőlük: minél kevesebb szénhidrátot és minél több fehérjét fogyaszt valaki, annál nagyobb a halál kockázata. Ha a tízpontos skálán mért szénhidrátbevitel öt ponttal eltért, az összmortalitás 11, ezen belül a szív- és érrendszeri halálozás 37 százalékkal különbözött.
   Szintén pár hete jelent meg Christopher D. Gardner és munkatársai közleménye (JAMA 2007;297: 969–977), akik négyféle, az Egyesült Államokban népszerű étrend – az igen kevés szénhidrátot tartalmazó Atkins és Zone, a zsírban szegény, de szénhidrátban gazdag Learn, illetve az igen sok szénhidrátot és igen kevés zsírt tartalmazó Ornish – eredményességét és általános hatását hasonlították össze. Egy év után azok a hölgyek szabadultak meg a legtöbb kilótól, akik az Atkins szerint étkeztek. A másik három étrenddel is fogytak, de eredményeik között nem volt statisztikailag értékelhető különbség. Az Atkins szerint fogyókúrázók trigliceridértékei jobbak voltak a zoneosokénál, jobb volt a HDL-vérszintjük, mint az Ornishsal, és az Atkinsétrend vérnyomáscsökkentő hatása is szignifikánsan kifejezettebb volt a többi diétáénál. Gardner szerint „ez nem azt jelenti, hogy mindenkit Atkins-diétára kell fogni”.
   Egy másik kutató, Gary Foster (Temple University, Philadelphia) szerint „a kevés szénhidrátot tartalmazó étrend nem lehet olyan veszélyes, mint egyesek állítják”. Két évre tervezett, hasonló vizsgálata jelenleg is folyik, a svéd vizsgálatnál lényegesen rövidebb idő feldolgozásával, de lényegesen szorosabb étrendi követéssel.
   Az ellentmondó adatok azt jelzik, hogy a fogyókúra során a kövér, de alapjában véve egészséges emberi szervezet sok mindent kibír, de hosszú időn át torz arányon tartva az alapvető élelmiszereket – szénhidrát, fehérje, zsír – sok, váratlan kockázattal kell szembenézni. Egyelőre nem tudunk megfelelően kontrollált tanulmányról, amely arra utalna, hogy a maximum 30–30 százalék fehérjét és zsíradékot, továbbá legalább 40 százalék szénhidrátot tartalmazó, változatos – napi 400 gramm zöldséget és gyümölcsöt, hetenként kétszer-háromszor halat, napi egykét deci bort is magában foglaló – étrend kedvezőtlenül befolyásolná bárkinek az életkilátásait.

Egy brit sajtóhír szerint a terápiás irányelvekben legjobbnak tartott gyógyszeres kezelés mellé naponta kaptak a vörös színű OTC-készítményből is a betegek. A prevenciós szer generikumokat is bőven felvonultató változataival tele vannak a pincék. Vajon nem volna gazdaságosabb a gyógyszerek helyett a mértékletes alkoholfogyasztást támogatni?
A világ legidősebb embere 1995- ben egy dél-francia hölgy, Jeanne Calment volt, akitől 120. születésnapján megkérdezték, minek köszönheti ezt a szép kort. „Olívaolajjal főztem, az ételhez mindig ittam egy pohár vörösbort és leszoktam a dohányzásról” – hangzott a válasz.
Régi vita, hogy csak a vörösbor büszkélkedhet szívvédő hatással, vagy a fehéret kedvelőknek is jobbak az esélyeik az absztinensekénél. Egyesek szerint maga a kis mennyiségű szesz az, ami jót tesz az ereinknek, mások amellett kardoskodnak, hogy éppen a sörözés az igazán kedvező. A serfőzdéknek mindenképpen, ám a „mi az egészségesebb: a bor vagy a sör?” kérdés aligha dönthető el.
Egy nemrég megjelent elemzés fő kérdése: vajon összehasonlítható- e a borivók és a sörkedvelők egészségi állapota? A dán kutatók nem használtak bonyolult laboratóriumi eljárásokat, genetikai teszteket, MR-t vagy CT-t – mindössze a pénztárgépre hagyatkoztak. Mintegy 3,5 millió blokkot gyűjtöttek össze élelmiszer-áruházakban, és megnézték, ki mit vásárolt. Akik bort vettek, a palack mellé olívát, sok gyümölcsöt és zöldséget, baromfihúst, zsírszegény tejet és sajtot tettek a bevásárlókocsiba. Akik egy-két karton sört toltak a pénztárhoz, a borivókhoz képest szignifikánsan többször vásároltak készételt, cukrot, felvágottat, sertéshúst, vajat vagy margarint, kolbászfélét és sós rágnivalót. Ez kétféle embertípusra utal; más életvitel és étrend jellemzi a rendszeres borivókat, mint azokat, akik inkább sörözni szeretnek. Ha a vörösbor hívei látszólag egészségesebbek, ha átlagéletkoruk magasabb (lásd keretes írásunkat), az nemcsak a bornak, hanem az általában is egészségesebb ételnek-életnek köszönhető.
Manapság a terápiás beavatkozások esetén minden biztosító azt számolja, hogy a kezelés mennyire költséghatékony. Egy egészséggazdaságossági tanulmányban ausztrál kollégák kikalkulálták, mennyibe kerül egy életév megnyerése, ha a „beavatkozás” napi egy-két pohár bor, vagy annak megfelelő alkoholtartalmú sör. Az eredményt összehasonlították egy éppen akkor befejezett, angol vizsgálat eredményeivel, amelyben egy hatékony sztatin alkalmazásának gazdaságosságát tárgyalták. Az adatok nagy szórása ellenére is egyértelműen kiderült, hogy lényegesen költséghatékonyabban nyerhető egy-egy életév, ha megfelelő terápiás dózisban bort vagy sört iszik valaki, mint úgy, ha havonta fölírják neki a sztatint, melyet aztán annak rendje és módja szerint be is szed. A nemkívánt hatások mindkét terápiás megközelítés esetén dózisfüggőek. Ám a társadalombiztosítás szakemberei elgondolkozhatnak azon, nem volna-e célszerűbb, gazdaságosabb a mértékletes alkoholfogyasztást támogatni, mint különböző gyógyszerkészítmények receptjeiről késhegyre menő harcot folytatni a gyógyszeripar képviselőivel. Az már csak hab a sör tetején, hogy a szesz nem is patikaszer, ezért recept nélkül, szabadon kapható; igazi OTC készítmény és a márkás borok mellett bőségesen találhatók generikus változatok is.
Elsősorban a borban lévő flavonoidoknak, antioxidánsoknak tulajdonítják azt a sok kedvező élettani hatást, aminek eredményeként
az alkohol valóságos panacea:
az emberiség történetében szinte minden betegség és kórfolyamat kezelésére javasolták, használták a szeszes italokat. Ma főleg a szívés érrendszeri betegségek elsődleges- és másodlagos megelőzése jelenti a legfőbb indikációt. Néhány éve a brit sajtó adta hírül, hogy a londoni Great Western Hospital szívbetegei a terápiás irányelvekben legjobbnak tartott gyógyszeres kezelés mellé napi két deci vörösbort is kapnak a jól ismert epidemiológiai evidenciák alapján.
A hírhez az is hozzátartozik, hogy a páciensek poharába a legolcsóbb bort öntötték, mert a főorvos szerint abban több az antioxidáns, mint az évekig hordóban érlelt, drága nedűkben. A legújabb tudományos szakirodalom szerint ebben van is némi igazság, mert a flavonoidok a borban fokozatosan bomlanak. Ami pedig a terápia költségeit illeti: a kiegészítő kezelést nem az angol társadalombiztosítás, hanem a kórház civil alapítványa fizette.
A jelenlegi hatóanyagsláger a resveratrol. A növényvilágban sokfelé megtalálható anyagból sokat tartalmaz a piros szőlő héja, ezért
a vörösborok resveratrol-tartalma
aránylag jelentős. Eddig is daganatellenes, vírusellenes, gyulladáscsökkentő és az életet meghoszszabbító csodaszer hírében állt és élelmiszer-kiegészítőként volt forgalomban, de novemberben egy kísérletes vizsgálat minden eddiginél izgalmasabb érvet szolgáltatott a resveratrol rendszeres szedéséhez. Dr. Sinclair és munkatársainak dolgozatát a Nature közölte. A cikket huszonhét szerző jegyzi, akik tíz intézetben dolgoznak. Ez a tudomány területén működő szakember számára azonnal világossá teszi, hogy a munkacsoport tagjai az eredményeket Nobel-díj-szagúnak és/vagy dollármilliók bevételével kecsegtető üzleti sikernek érzik.
A kutatók egyéves hím egereket vizsgáltak, mert ez felel meg a középkorú férfiak korosztályának, amelyik a legveszélyeztetettebb az iszkémiás szívbetegség szempontjából. Az egyik csoport normál egértápon élt, egy másik csoport tagjait igen zsírdús táppal etették, a harmadik csoportban lévő egerek ugyancsak a zsíros tápot fogyasztották, de mellé igen nagy adagban resveratrolt is kaptak.
A zsíros tápot evő egerek mája hatalmasan megduzzadt, meghíztak, hamar cukorbetegek lettek és korai halál várt rájuk. Ezzel szemben a resveratrollal kezelt, túltáplált állatok elhíztak ugyan, de nem lett hepatomegáliájuk vagy cukorbetegségük, motoros funkcióik is megmaradtak, éltek és cincogtak egéréletük legvégső határáig, de legalább ugyanannyi ideig, mint a kontrollok.
A vizsgálattal kapcsolatos sajtótájékoztatón a munkacsoport tagjai bevallották, hogy az eredmények értékelése óta közülük is többen szedik a resveratrolt, de azért mindenkit óva intettek attól, hogy a kísérletben alkalmazott dózist próbálja alkalmazni – az egereknek adott adagot a testtömeg alapján alapján átszámítva egy felnőttnek naponta 750-1500 palack bort kellene meginnia. Ezzel az adaggal még nincsenek humán toxikológiai tapasztalatok.
Az eddigi információk szerint a szükséges prevenciós dózist akár a legjobb vörösbor ivásával sem lehet szervezetünkbe bejuttatni. Pedig bor akad bőven. A nemzetközi statisztikák tanúsága szerint a termelés már hosszú ideje meghaladja a globális borivási kapacitást. A bortermelő országok lakói valóságos föld alatti bortengeren ülnek.
A borkedvelők száma véges – ők buzdítás nélkül is megisszák a magukét –, de egészségcentrikus korunkban a borfogyasztás még mértékletes konzumálás mellett is jelentősen növekedne, ha megbízhatóan ígérhetné a hosszú, egészséges életet, a májzsugor kockázata nélkül. Nem kell mosolyogni, ha arról olvasunk, hogy alkoholmentes borokat hoznak forgalomba és borkapszulákat gyártanak. A hazai termelőknek érdemes volna a magyar tudomány és gyógyszeripar képviselőivel gyorsan szövetkezni, hogy ezt a folyamatot ne csak távoli vagy kései nézőként, távolról kövessék, hanem a menet élére álljanak. A bor kedvező hatásának már sok tényezőjét ismerjük: jó laboratóriumokban meghatározható sok flavonoid koncentrációja, így a resveratrolszint is. Meggyőződésem, hogy rövidesen nagy nemzetközi sikere lesz annak a borospalacknak, amelyiknek a címkéjén kevesebb látványos girland látható, de rajta van a flavonoidtartalom, ahhoz hasonlóan, ahogyan mindenütt kötelező a hatóanyag mennyiségének föltüntetése a gyógyszerek dobozán.
Madame Calment csodálatos életkorát azzal magyarázta, hogy a legjobb „evidence-based” életmódot élte és a leghatékonyabb preventív kezelést kapta: olívaolajjal főzött és az ételhez mindig ivott egy-egy pohár vörösbort. És persze leszokott a dohányzásról. Hogy mikor? Már 117 éves korábanimages/

WHF-ESC kongresszus, Barcelona

A World Heart Federation (WHF) és a European Society of Cardiology (ESC) idén közös európai és világkongresszust szervezett a katalán fővárosban szeptember elején. Az új – és egyre bővülő – barcelonai vásárváros, a Fira Gran Via M2 épületeiben a kongresszus alatt 32 734 regisztrált résztvevő tolongott, és a pillanatnyi körülmények által lehetővé tett sebességgel igyekezett eljutni abba a terembe, ahol a számára fontos témáról volt szó. Téma pedig akadt bőven.

Az előadások általában harminc párhuzamos szekcióban folytak, emellett sok időt tölthettek az érdeklődők a poszterek erdejében, de képernyő előtt ülve is lehetett okulni a tapasztalatokból: 32 számítógép monitorán bárki tetszése szerint megjeleníthette az adott nap elektronikus posztereit, kedden például 62-t.
Az idei kongresszus központi kérdése a szív- és érrendszeri betegségek megelőzése volt és annak bemutatása, hogy a prevenció igazi csoportmunka: az eredmény az egészségügyi szervező, a klinikus, asszisztens és gondozónő együttes erőfeszítésétől függ és sikeréhez – jobb híján – még a politikusokat is be kell vonni.

A megkérdezett kardiológusok egybehangzó véleménye az volt, hogy a clopidogrel adását a stent beültetése után legalább egy évig szükséges folytatni, de sokan úgy vélték, hogy a biztonságos PCI utáni kezelési elv az, ha a beteg a gyógyszert élete végéig szedi.
A sok, hasonló hatásmódú „me too” vérnyomáscsökkentő után megjelent az első, szájon át, napi egyszeri bevétellel alkalmazható reningátló, az aliskiren. (A gyártó hazai képviselőinek tájékoztatása szerint ez a gyógyszer 2009 táján kerül a hazai patikákba – a szerk.) Ez a készítmény a jelenleg használatos szerek – ACE-gátlók, ARB-k, aldoszteron-antagonisták – előtti lépcsőben gátolja a renin–angiotenzin–aldoszteronrendszert. Az utóbbi időszakban számos, jól kontrollált vizsgálat igazolta az aliskiren hatásosságát: a készítmény mind monoterápiában, mind tiazid diuretikummal kombinálva eredményesnek és biztonságosnak bizonyult.
Az aliskiren tenziócsökkentő tulajdonsága a gyógyszerszedés abbahagyása után is érvényesül és egyértelműen dózisfüggő. A mellékhatások gyakorisága az aktív szerrel kezeltek és a placebóval kezeltek között hasonló volt és nem függött a gyógyszer adagjától. Több poszter is foglalkozott a hatásosságával: aránylag kis adagban jelentősen fokozta a napi 5 mg amlodipin vérnyomáscsökkentő effektusát és ramiprillal együtt szinergizmus látszott a reninkoncentráció csökkentésében. Az aliskiren és ramipril kombináció kedvező lehetőséget ad a hipertoniás cukorbetegek hatékonyabb kezelésére.
Külön szatellitakonferencián tárgyalták az endokannabinoid 1-es típusú receptorgátló rimonabant hatását és jelentőségét a nagy kockázatú kardiovaszkuláris betegek terápiájában. Az ülésszakon részletezték az abdominális obezitással együtt járó kockázati tényezőket, amelyek hátterében az endokannabinoid rendszer túlműködése egyértelműen kimutatható. Az elméletileg is újszerű megközelítés igazságát több, nagyszabású klinikai tanulmány eredményei is megerősítették. A négy vizsgálatból álló RIO (Rimonabant In Obesity) program tapasztalatait P. G. Steg (Párizs) foglalta össze és kitért az eredmények gyakorlati jelentőségére is.
Mind az előadók, mind az üléselnökök kiemelték, hogy a rimonabant nem egyszerűen fogyasztószer, hanem a szív- és érrendszeri betegségek kockázati tényezőinek hatásos csökkentését szolgálja, beleértve a 2-es típusú diabéteszt (RIO-Diabetes) és a lipidanyagcsere- zavarokat (RIOLipids) is. Fontos adat, hogy a cukoranyagcsere és a triglicerid, illetve a HDL-koleszterin szintjének kedvező irányú változása mintegy 50 százalékban nem a testsúlycsökkenés eredménye, hanem a gyógyszer specifikus hatásának javára írható.
A jó poszter az, amelyik előtt meg kell állni
Igen sok nagy szakmai értékű vizsgálat került poszterre. Ha valaki bevette magát a poszterlabirintusba, órákig bolyonghatott benne. Talán épp itt lehetett megismerkedni a legérdekesebb újdonságokkal. Charalambos Vlachopoulos (Athén) és munkatársai elegáns vizsgálattal igazolták, hogy – ne tessék nevetni! – egészséges önkéntesek pulzushullámsebessége félórás filmnézés után statisztikailag szignifikánsan csökkent, ha a film valami kacagtató vígjáték volt, szemben azzal, ha fél órán keresztül az üres mozivásznat nézték. A szerzők ezt úgy értékelték, hogy a nevetés jelentősen javít az aortafal merevségén.
Hasonló technikával azt is bizonyította, hogy a rendszeres csokoládéfogyasztás ugyancsak statisztikailag jelentős mértékben növeli az artériás rendszer rugalmasságát. Más szerzők azt mutatták ki, hogy a társastánc kifejezetten javítja a fizikai terhelhetőséget ezért ennek a kellemes, dinamikus terhelésnek helye lehet a kardiovaszkuláris rehabilitációban.
Évek óta riasztó adatok olvashatók arról, hogy éppen a legjobban fölszerelt, legnagyobb amerikai kórházakban veszélyeztetheti a beteg életét, ha szerencsétlenségére akut koronária szindróma miatt a hétvégén, vagy valamilyen ünnepen, kiváltképp éjszaka kerül a gyógyintézetbe. A klinikára érkezés és a szívkatéteres kezelés közötti idő ilyenkor a többszörösére nőhet és ez a mortalitás fokozódásában is jelentkezik. Érthető, hogy az a texasi kolléga, akinek posztere egy táblával odébb volt, mint Becker Dávidé (Kardiovaszkuláris Központ, Budapest), meglepve olvasta Merkely Béla munkacsoportjának adatait arról, hogy megfelelő szervezéssel, a jól képzett gárdának napszaktól és hétvégétől függetlenül azonos színvonalú munkájával az eredmények akut koronária szindróma primer PCI terápiájában gyakorlatilag mindig azonosak. Ez olyan eredmény, amire büszkék lehetünk.

Röntgenszemű Natasa átvilágítása

A történet azzal kezdődött, hogy a tízesztendős Natasát vakbélgyulladással megoperálták. A műtét sikerült, de a hasüregben hagyott törlőkendő miatt még egy operációra volt szükség. Ebben az időben valamilyen vallásos álma is volt, ami után úgy tapasztalta, hogy ha ránéz valakire, belelát a testébe. Átlát a ruhán, de ha valaki a háta mögött tart valamit, azt már nem ismeri fel. Behunyt szemmel nem lát senkibe (és senkit). Amikor valakivel találkozik, először végignéz rajta és rögtön kész az általános diagnózis, aztán következnek a részletek, ha a páciens elmondja, mi is aggasztja mostanság az egészségével kapcsolatban.
 Natasa úgy néz keresztül mindenkin, hogy valóságos anatómiai képet értékel: látja a bordákat, a tüdőt – mindent, ami a testüregekben található –, sőt, ha jobban koncentrál, még a sejteket is, egyenként. Sok röntgenezés után megfájdul a feje és nagyon elfárad. Ez utóbbi nem olyan csoda, hiszen csak most múlt tizenhét éves: délelőtt iskola, majd este kezdődik a rendelés.

Életveszélyes almák

Az intraabdominális elhízás egészségügyi jelentőségéről, az ezzel kapcsolatos társbetegségekről tárgyalt július elején a kérdés első csúcstalálkozójának mintegy nyolcszáz résztvevője a spanyol fővárosban.

Tudományos adatok statisztikai értékelésekor gyakran elhangzó tanács, hogy sose próbáljunk különböző fogalmakat összemérni, például ne hasonlítsuk az almát a körtéhez. Az obezitológia egyik alapvető eredménye, hogy ma mind világosabban látjuk: egészen más az alma típusú kövérség – a főleg férfiakra jellemző sörhas –, mint a hölgyek gömbölyded csípőjének vonalaiból kirajzolódó, körtére emlékeztető elhízás. A kétféle súlytöbblet következménye akkor is más, ha a fölhalmozódó zsír menynyisége adott esetben azonos, mert a vastagabb comb okozhat viselőjének esztétikai gondot, de az „alma” közepén megbújó abdominális zsírszövet közvetlen életveszélyt jelent.

Koronázási lakomák

 A 15–17. századi, önálló magyar királyi udvarban tartott koronázási lakomákról szól Pálffy Géza közelmúltban megjelent érdekes tanulmánya. A szerző azt is vázolja, mi maradt a 17. század közepétől írásban is rögzített ceremóniákból a két utolsó koronázási ebéd, Ferenc József és IV. Károly bankettjének szertartásrendjében.
 A mohácsi vereséget követő első koronázási lakomát Szapolyai János trónra lépésének napján, 1526. november 11-én, Székesfehérvárott tartották. A fényes pompával megtartott díszebédet sajátos incidens tette emlékezetessé a jelenlévők számára. Perényi Péter koronaőr nem volt hajlandó leülni a királyi asztalhoz, amíg neki a Szent Koronát további őrzésre viszsza nem adták. Ez nemcsak azt igazolta, hogy akkor és ott János király végül teljesíteni volt kénytelen egykori koronaőr társa ultimátumát, hanem azt is, hogy igen sok vendég ülhetett a királyi asztalhoz, ha ott a koronaőrnek is jutott hely.