Tömjük a szemünketimages/

   Nyakunkon az ünnepek. Hetek múlva ezt sokan érzékelik majd a szorító gallér, meg az új lukat igénylő nadrágszíj révén. A jómódú világban évtizedek óta statisztikák igazolják, hogy a karácsonyi- újévi lakmározások után az átlagos testsúly jó néhány kilóval emelkedik gyereknél-felnőttnél egyaránt.
  Az amerikai média, néhány hete egy New York-i tv-csatorna valamelyik műsora után hosszasan foglalkozott azzal a föltételezéssel, hogy a decemberi súlynövekedést – az ajándékokkal együtt – a Mikulás hozza. A pocakosodás oka, hogy a jó öreg hagyományosan dagadt, és a gyerekek – meglehet, tudat alatt – reá szeretnének hasonlítani, ezért tömik magukat szaloncukorral, csokoládéval és minden egyébbel, ami benne van abban a bizonyos zsákban. A túlbuzgó riporterek egy része nem átallotta azt javasolni, hogy a jövőben világszerte csak
  karcsú Télapók jelenhessenek meg a nyilvánosság előtt. Szerencsére valamelyik szakértő is szót kapott és elmondta: nem hiszi, hogy a sovány Mikulás lényegesen javítana a helyzeten. A szülők igyekezzenek egészséges ételeket tenni a karácsonyi asztalra. Nem többet, mint amennyi tényleg kell, aztán a család evés után induljon el mozogni, hogy a bevitt kalóriának legalább egy részét legyalogolják.
    A világsajtó idén is bőven kapott a riogatásból. Az egyik kiváló amerikai munkacsoport az Egyesült Államok 1973 és 2001 közötti statisztikájából 53 millió haláleset időpontját elemezte. A Vanderbilt University ismert kardiológusának, Keith Churchwellnek a nevéhez fűződik a „boldog karácsonyi szívroham” fogalma. Való igaz: az 53 millió halottból az év valamennyi napját is figyelembe véve a legtöbben december 25-én távoztak az élők sorából. A másik két dobogós hely: december 26. és január 1. Szerencsére igen sok okos tanácsot is adott ahhoz, hogy az ünnepi kockázatot a nagyközönség minimálisra csökkenthesse.
    A kövérség gyakoriságának, kiváltképp az igazán veszélyesnek vehető abdominális elhízás prevalenciájának fölmérésére történt az IDEA (International Day for the Evaluation of Abdominal obesity). A nem zetközi munkacsoport 63 ország 168 000 betegének adatait dolgozta fel (Circulation 2007, 116: 1942–1951). A 18–80 éves közreműködők véletlenül kiválasztott családorvosuk előtt jelentek meg, ahol nem csupán a testtömegindex (TTI) meghatározása, hanem a haskörfogat mérése is megtörtént. Az eredmények elgondolkoztatóak: Kelet-Ázsián kívül az egész, iparilag fejlett és fejlődő világ hízik. Általában a felnőtt férfiak 24 százaléka, a hölgyek 27 százaléka kövér (TTI >30 kg/m2), további 40 százaléka a férfiaknak, 30 százaléka a nőknek túlsúlyos (TTI 25–30). A normális felső határánál nagyobb haskörfogatot 29, illetve 48 százalékuknál mértek. Szív- és érrendszeri betegség a férfiak 16, a nők 13 százalékánál állt fenn. A cukorbetegek aránya 13, illetve 11 százaléknak bizonyult.
   Ami a földrajzi helyzetet illeti, Ázsia keleti részén az emberek csak hét százalékának van túlsúlya, míg Kanadában 36 százalék hordott magán fölös kilókat. Dél- Afrikában az elhízott hölgyek aránya még ennél is jelentősebb: 40 százalék volt. Nyugat-Európa országaiban a férfiak testsúlyának átlagos TTI-értéke 27, a nőké 26 kg/m2, ami éppen csak a normál határok fölötti. Magyarország nem vett részt ebben a tanulmányban, Ausztria igen, ahol az obezitás súlyos gond – ami a hazai adatok ismeretében ránk is igaz.
    Kétségtelenül tennünk kellene valamit, hogy a magyarok étrendje, életvitele közelítsen a mediterrán országokéhoz. A karcsúsodás, a ma ideálisnak vett alakformálás nemcsak a hölgyek, de az urak számára is alapvető feladat volna. A hazai gasztronómia hivatásos művelői közül csak igen kevesen érzékelik, hogy a híres magyar konyha ízeit nem a régi, dietetikailag enyhén szólva is kifogásolható módszerekkel kellene megőrizni, hanem kidolgozni azt a korszerűbb konyhatechnikát, amivel a hagyományos íz és zamat megmarad, de a telítettzsír-tartalom és a kalória értékelhetően csökken. Fogyni nem gyerekjáték, de a legújabb kutatások szerint a játék – a sport – sokat segíthetne. A koppenhágai egyetemen Peter Krustrop munkacsoportja 37, egészséges, átlagosan 32 éves férfit vizsgált hónapokon keresztül, akik még amatőr sportolónak sem számítottak, de vállalkoztak a rendszeres testmozgásra. A társaságot véletlen besorolással három csoportra osztották. Az első tagjai hetenként háromszor, átlagosan egy órát futballoztak, a másik csoport egy-egy órát futott mérsékelt sebességgel, a harmadik csoportba randomizált urak pedig élték addigi, sport nélküli életüket. Az utolsó csoport tagjainak sem a testsúlya, sem az állóképessége, sem a laboratóriumi leletei nem változtak. Ez azt jelentette, hogy a vizsgálat előtt végzett, járószalagos dinamikus terhelés, 30 méteres sprintpróba, egyensúlyvizsgálat, vérnyomás, vércukorszint, inzulinérzékenység, a test izomtömege, a testtömegben a zsírok aránya és a vérkoleszterin értékelhetően nem lett sem jobb, sem rosszabb egy negyedév után.
    A focistáknál és a távfutóknál szignifikánsan megnőtt a maximális oxigénfölhasználás és a fizikai terhelhetőség, az állóképesség, csökkent viszont a testtömeg zsírtartalma, a vércukorszint és a vérnyomás. A kedvező változás a labdarúgók csapatában volt a legkifejezettebb: állóképességük, terhelhetőségük és sprintteljesítményük jobban nőtt a futókénál, testük izomtömegében csaknem két kilogramm különbség mutatkozott az izomszövet javára a futókhoz képest.
  A focipályán mozgó önkéntesek zsírszövetmennyisége 3,7 százalékkal lett kevesebb, a futóké csak kettővel. A szívfrekvencia mindkét sportoló csoportban hasonlóan alakult, de meccs közben a pozitív kronotróp hatás gyakran percenként 90 fölé vitte a pulzusszámot, míg a futóknál szinte soha.
   A dán kutatók a British Association of Sport & Exercise Sciences idei kongresszusán, szeptemberben ismertették eredményeiket és igen érdekes volt az a megfigyelésük, hogy a labdarúgók a program során mindvégig élvezték a focit, örültek a meccseknek, a futók viszont a vizsgálat befejezéséig úgy érezték, hogy a futás kimerítő, megterhelő feladat. Az életminőségre vonatkozó kérdésekből világosan kitűnt, hogy a foci szórakoztató társasjáték, a futó meg csak azzal küzd, hogy az izmai bírják a terhelést. Persze, a futball akkor egészséges, ha játsszák, nem akkor, ha csak nézik!

  A látszat hizlal – állapították meg néhány éve a Cornell University munkatársai, akik 85 táplálkozáskutatót hívtak meg fagylaltpartira azzal az ürügygyel, hogy az egyik kollégájukat ünneplik. A társaság fele nagy kehelyben kapta a hideg csemegét, és minden másodikuk nagy kanalat is kapott a kehely mellé. A többiek pedig feleakkora kehelyből kanalaztak, néhányan nagy, mások arányosan kisebb kanállal.
   A vizsgálat igazolta a kutatók feltevését: nem elsősorban a jóllakottság érzése dönti el, hogy menynyit eszünk, hanem az, hogy az edényben lévő ételt mennyinek látjuk. A nagy fagylaltpohárból evők 31 százalékkal több fagyit ettek, anélkül, hogy ezt érzékelték volna, ha aztán még a kanál is nagyobb volt, további 14,5 százalékkal többet fogyasztottak, mint a többiek. A táplálkozástudomány asztalnál ülő szakértői látták ugyan, hogy a kétféle kehely mérete különbözik, de valamenynyien úgy vélték, hogy a tényleges adag azonos volt.
    Az amerikai közegészségügy kutatói mind többet írnak arról, hogy az ételadagméretnövekedés az elhízás egyik tényezője: Lisa R. Young és Marion Nestle meggyőző adatokkal bizonyította, hogy az Egyesült Államokban az éttermi – különösen a gyorséttermi – dózisok 1970-től 1999- ig több mint hatvan százalékkal lettek nagyobbak. Európában ez a folyamat nem ilyen egyértelmű és általános, de helyenként nyomon követhető. A helyzet abszurditása az, hogy ugyanannak a nemzetközi gyorsétteremláncnak a párizsi üzletéhez képest az amerikai éttermében felszolgált adag csaknem egyharmadával több kalóriát tartalmaz.
    Tegyünk kis tányért, tálat, poharat az asztalra. Egy vizsgálatban azt figyelték meg, hogy ha nagy átmérőjű, tág poharakat tesznek a vendégek elé, sokkal többet öntenek az üdítőből vagy ásványvízből, mint akkor, ha a pohár magas és keskeny. Az is kiderült, hogy a reklám ugyancsak sokat jelent. Néhány hete közölték azt a tanulmányt, amiben 518, étkezését éppen befejező amerikait kérdeztek meg arról, mit is evett. Miután gondosan összeadták, hány kalória került a megkérdezettek gyomrába, megkérdezték azokat, akik a köztudatban hizlalóhelynek számító McDonald’s éttermét hagyták el, hogy szerintük hány kalóriát ettek, meg azokat is, akik a reklámokban ételeit egészségesnek, kalóriaszegénynek hirdető Subway ajtaján léptek ki. Az átlagosan, egyformán 911 kalóriás étel után a Subway vendégei úgy gondolták, hogy 205 kalóriával kevesebbet fogyasztottak, mint a McDonald’sból távozók.
   Mit tegyünk magunkért és vendégeinkért, hogy kevesebbet együnk? A kérdés egyik kiváló szakértője, Wansink professzor nemrég bemutatta a fordítottját. Önkéntes vendégeit egy levesre invitálta. A levesestányért az asztalra rögzítették. Mindig négyen ültek le ebédelni, közülük ketten más színű tányérban kapták az ételt. Az ebéd után a kérdések között szerepelt: hogyan ízlett a leves az adott színű tányérból. A vizsgálat résztvevői azt hihették, hogy a kutatók erre kíváncsiak. Azt a vendégek nem vették észre, hogy két mélytányér különleges szerkezet volt: ahogyan a levest kanalazták, tányérjuk alulról egy rejtett tartályból folyamatosan feltöltődött. Azok, akik ilyen tányérból ebédeltek, szignifikánsan több levest ettek, mint a többiek, akik közönséges edényből kanalazták az ételt. Ráadásul, noha 73 százalékkal többet töltöttek magukba, ezt nem érzékelték és nem érezték magukat jóllakottabbnak, mint a másik csoport tagjai.
    Érdemes volna edénykészletünket átszabatni. Ha a Wansinkféle tányérok nem az eredeti változat szerint, hanem fordítva működnének, mindjárt az étkezés elején úgy látnánk, hogy az ennivalót rendkívül gyorsan elpusztítottuk. Ha hihetünk a tudománynak, így kevesebbel is beérnénk. És ha a látszat ellenére úgy éreznénk, hogy még mindig éhesek vagyunk és a gyomrunk üres, vigasztalhatnánk magunkat azzal, hogy a folytatást csak a szemünk kívánjaimages/