- banza - cikkei

Martin Amis: Koba, a rettenetes

A cím alapján biográfiára gondolhatnánk, Joszif Visszarionovics Sztálin életrajzára, hiszen ő viselte a mozgalomban a Koba nevet. Mégsem erről van szó, Martin Amis könyve csak vázlatosan kíséri végig a nagy diktátor életútját, inkább a szovjet rendszer kialakulására, legkivált pedig a terrorra koncentrál. És természetesen folyvást összeveti a hitleri és a sztálini terrort, utóbbiról Vitalij Sentalinszkij meghatározását is idézhetné: „a Gulag a kemencék nélküli Auschwitz”, mégsem teszi. De míg a német diktatúrát nagyjából érti, a szovjet terrorra Amis képtelen magyarázatot lelni; nem csoda, ha jól sejtem, ez eddig még senkinek sem sikerült.

Az M. Nagy Miklós által gondosan fordított kötet a legvalószínűtlenebb történetek tárháza. Olvassuk, és örvényként fog el a felfoghatatlanság érzete. Ilyen értelemben tökéletesen olvashatatlan könyv, túl van a valóság birodalmán, nem lehet mit kezdeni vele. A rémségeket nem merem idézni. Inkább a zsarnokság mindennapi életének pokoli humorát. Mivel a Cseka ragaszkodott az éjszakai letartóztatásokhoz, ez „logisztikai nehézséget okozott a sűrűn tisztogatott Pétervár/Leningrádban a sarkvidéki nyár rövid éjszakáinak idején. A szemtanúk úgy írják le a sötétség két vagy három óráját, mint a rabomobilok valamiféle monte-carlói ralijét.” Na ja, a tervszámok köteleztek. Vagy: 1937-ben népszámlálást tartottak, és Sztálin kijelentette, 170 milliós eredményre számít. Amikor az összeg 163 millió lett, kivégeztette a teljes Népszámlálási Bizottságot, mivel azok „áruló módon a Szovjetunió lakosságának csökkentésén mesterkedtek”. Szolzsenyicin Gulag-könyvéből jól ismert a vidéki pártbizottság esete, amikor a gyűlés végén a Sztálint éltető tapsot senki nem merte abbahagyni, aztán aki tizenöt perc után vette magának a bátorságot, tíz évet kapott. Amis története abszurdabb: „Létezett akkoriban egy gramofonfelvétel Sztálin egyik hoszszabb beszédéről. Nyolc lemezoldalt töltött meg, pontosabban hetet, mert a nyolcadikon nem volt más, csak taps.” Már a Szolzsenyicin-esetet is kétkedve fogadja az ember, a lemezest pedig alig hiszi el. Ám éppen ebben rejlik az efféle könyvek veszélye; Kosztolányi szavaival élve, a rosszból is megárt a sok, ennyi iszonyatot már a valószínűtlen birodalmába helyez az olvasó. Vagy nevetni kezd.

Márai Sándor: Lucrétia fia Kötetben meg nem jelent elbeszélések I. 1916–1927

Márai roppant olaszországi és németországi sikerét a saját színvonalához képest gyenge könyvével aratta; a több százezer példányban elkelt regény, A gyertyák csonkig égnek arra bizonyosan jó volt, hogy nálunk is ráirányítsa a figyelmet életműve klasszikus érvényű darabjaira, legkivált önéletrajzi jellegű írásaira (Egy polgár vallomásai, Föld, föld!..., Naplók). A Helikon Kiadó – mely évek óta dicséretes buzgalommal, tárgyszeretettel és szakértelemmel jelenteti meg Márai életművét – ezúttal egy érdekességgel szolgál, hiszen a zsengéket, a pályakezdés még erősen formátlan, útkereső jellegű próbálkozásait adja a kezünkbe. Mészáros Tibor, Márai egyik legnagyobb szakértője a szerkesztői előszóban körültekintően tájékoztat a kiadási elvekről: „Az alapkérdés az volt, hogy válogassunk, és így két, egyenletes színvonalú kötet jöjjön létre, vagy a novellák teljes, kronologikus kiadására vállalkozzunk, s egyenetlenebb kötet(ek) keletkezzenek.” A kiadó végül az utóbbi mellett döntött, nyilván megfontoltan, bár kétségtelen, hogy egy bő válogatás is indokolt lett volna. Hiszen a Helikon kiadása, noha teljességre tör, mégsem összkiadás, azonkívül feltűnően nélkülözi a tudományos-kritikai-filológiai szempontokat. Ami nem baj, hisz komoly kár nem ért senkit, és az olvasó érdeklődéssel bújhatja ezt a kötetet is.

Mindamellett komoly esztétikai élményre senki se számítson. Márai soha, még érett korszakában sem volt vérbeli novellista, a cselekmény bonyolítása sosem tartozott legfeltűnőbb írói erényei közé, regényeiben is rengeteg az esszészerű betét, és a feltűnő sikert aratott regénynek voltaképpen nincs is cselekménye: A gyertyák csonkig égnek roppant terjedelmű monológokból, párbeszédekből áll össze. Márai a nagy lélegzet mestere (is) volt, az elbeszélésben nem tudta megvalósítani prózaírói eszményeit, a kis terjedelem gyakran arra sarkallta, hogy összecsapja a szöveget, és hirtelen lekerekítse ott, ahol az esztétikai logika még sok oldalt kívánt volna. Pályája elején e tulajdonságai persze sokkal szembeötlőbbek. De ez egészen természetes, hisz egy tizenhat éves kamasztól senki sem várhat kiérlelt szövegeket. Az élményanyag már ekkor is megvolt: egyre-másra tűnnek fel azok a döntő élettények, melyek aztán klasszikus megfogalmazást nyernek az érett, minden elbeszélői hájjal megkent író kezében. Az Ernő című karcolatot (érdekes: Salamon Ákos álnéven) 1916-ban publikálta. A tizenhat éves fiúcska érzi a témát, de még nem tudja megragadni, hogy aztán az Egy polgár vallomásai lapjain felejthetetlen emléket állítson a családba hazatérő Ernőnek. Nem egy hasonló esetet említhetnénk. A Chevalier című írásban (1922) ott dereng a háttérben  a Berlinben eltöltött fél év emléke, a város felejthetetlen spleenjének érzülete, amely ugyancsak a nagy memoárkötetben tesz szert cáfolhatatlan művészi súlyra.

Szászi Júlia: A császárváros

Műfajilag nehezen besorolható a Népszabadság tudósítójának Bécsről szóló kötete. Nem útikönyv, ahhoz túl kevés benne a gyakorlati élethez szükséges információ; ugyanakkor adatgazdagsága, az évszámok akkurátus feltüntetése, folytonos jótanács-adási hajlama mégis bédekkerre vall. Nem tárcagyűjtemény, mert noha folyvást irodalmi(as) fogalmazásra tör, nyelve, stílusa sokféle érdektelen és lejárt fordulattal terhelt. Nem önvallomás, nem önarckép, melyhez a szeretett Bécs biztosítaná a sokértelmű keretet, mégis rengeteg benne a jó értelemben vett szubjektív elem. Szászi Júlia belakta városát, jól érzi magát benne, és – miként a cím mondja – valóban Bécsből nézi Bécset.

Már a kiindulópont is vállaltan ilyen. Szászi Júlia felteszi önmagának a kérdést: mi hiányzik majd a legjobban a bécsi évekből ha egyszer végleg hazatér. Némi habozás után megadja a választ: „valószínűleg Herr Nyul házi ünnepségei jelennek majd meg előttem, a nyári kerti mulatság, a porolóudvarra kirakott kocsmai padokkal, asztalokkal, a jókedvű lakók sürgés-forgásával. No meg a másik, a »zárt« rendezvény, a karácsony előtti hagyományos puncsozás Herr és Frau Nyul szerény házfelügyelői lakosztályában.” Ezek a kötet első mondatai, és a finom szimatú olvasó arra gyanakodhat, valami irónia rejlik e sorok mögött. Mert hát magyar fülünknek már a házmesterházaspár neve is súlyosan groteszk, nem szólva a prakker-suhogás szüneteiben zajló kedélyes kvaterkázásról. De ez felületes ítélet lenne. Sokkal inkább arról van szó, hogy az újságírónő is behódolt a Bécs tradicionális Gemütlichkeit-világába vetett hitnek, ennek az óvilági kispolgári (biedermeier, melyből csak a bíder maradt) világlátásnak. Szászi Júlia valamiképpen osztozik a Nyulok életszemléletében. Talán ez adja tollára a legpatinásabb közhelyeket, talán ez indítja a „mindent megérteni, mindent megbocsátani” korlátlan toleranciájára. Bár remekül ismeri tárgyát, mintha még nem hallott volna két jeles bécsi, Heimito von Doderer és Elias Canetti házmester-ábrázolásairól.

Isten szörnyetege

Ki olvassa ma Ady verseit? A gimnazisták nyilván, hiszen a költő az érettségi törzsanyaga. Néhány idősebb hölgy vagy úr. Ifjú szerelmesek, kimásolandó bizonyos fordulatokat. De olvassák-e a költők, az írók? Hat-e alkotásaikra? Vagy olvassa-e az úgynevezett irodalombarát közönség, akik nagy újságvággyal várják egy-egy Esterházy- vagy Parti Nagy-kötet megjelenését?

Kicsit szakszerűbben szólva: Ady vajon benne van-e az úgynevezett mai magyar irodalmi kánonban? Mint klasszikus, feltehetően igen, de csak mint poros klasszikus, olyan művész, akinek jelentőségét mindenki elismeri, de nem lát okot arra, hogy elővegye műveit.

Manapság nagy ellenfele, Kosztolányi Dezső művészete diadalmaskodott, a költőé és prózaíróé, aki már Ady korai korszakában azt írta egy levelében, hogy egy pozőrt ültettek a magyar irodalom trónjára. És aki később sem engedett: a húszas évek egyik legnagyobb irodalmi vitájában, a Toll-vitában provokálta Ady megszállott híveit. Tárgyilagosan nézve Kosztolányi győzött, a nyolcvanas évek elején indult magyar irodalmi megújulásának ő lett a vezető szerzője, és egy újabb felmérés szerint a szélesebb olvasói táborban is ő a legnépszerűbb.

Köztudott, hogy az 1874 és 1929 közt élt osztrák író és költő csodagyerekként indult, verseit (köztük néhány ma is antológiadarab) 16-17 évesen Loris álnéven közölte, mert egy gimnazista nem publikálhatott az akkori Bécsben. Aztán valami megroppant benne, hirtelen rátört az írásgörcs, a nyelv elégtelenségének érzése. De ebből is sikerült nagy művészetet csinálnia: az 1902-ben írt úgynevezett Chandos-levél (Györffy Miklós szép fordításában ott van a kötetben) ma a „minden egész eltörött” érzés alapdokumentumának számít, megelőlegezve egyben honfitársa, Ludwig Wittgenstein későbbi híres alaptételét: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”.

Hofmannsthal viszonylag kevés prózát publikált, érdeklődését írói válsága után nagyrészt a színház, legkivált a vígjáték kötötte le. Manapság mégis elsősorban költőként, elbeszélőként becsüljük, drámáit nemigen játsszák, noha mint librettista maradandót alkotott, Richard Strauss számára írt operái (többek közt: A rózsalovag, Élektra, Arabella, Ariadné Naxosban) az alaprepertoár részét alkotják.