A pályakezdő

Márai Sándor: Lucrétia fia Kötetben meg nem jelent elbeszélések I. 1916–1927

Márai roppant olaszországi és németországi sikerét a saját színvonalához képest gyenge könyvével aratta; a több százezer példányban elkelt regény, A gyertyák csonkig égnek arra bizonyosan jó volt, hogy nálunk is ráirányítsa a figyelmet életműve klasszikus érvényű darabjaira, legkivált önéletrajzi jellegű írásaira (Egy polgár vallomásai, Föld, föld!..., Naplók). A Helikon Kiadó – mely évek óta dicséretes buzgalommal, tárgyszeretettel és szakértelemmel jelenteti meg Márai életművét – ezúttal egy érdekességgel szolgál, hiszen a zsengéket, a pályakezdés még erősen formátlan, útkereső jellegű próbálkozásait adja a kezünkbe. Mészáros Tibor, Márai egyik legnagyobb szakértője a szerkesztői előszóban körültekintően tájékoztat a kiadási elvekről: „Az alapkérdés az volt, hogy válogassunk, és így két, egyenletes színvonalú kötet jöjjön létre, vagy a novellák teljes, kronologikus kiadására vállalkozzunk, s egyenetlenebb kötet(ek) keletkezzenek.” A kiadó végül az utóbbi mellett döntött, nyilván megfontoltan, bár kétségtelen, hogy egy bő válogatás is indokolt lett volna. Hiszen a Helikon kiadása, noha teljességre tör, mégsem összkiadás, azonkívül feltűnően nélkülözi a tudományos-kritikai-filológiai szempontokat. Ami nem baj, hisz komoly kár nem ért senkit, és az olvasó érdeklődéssel bújhatja ezt a kötetet is.

Mindamellett komoly esztétikai élményre senki se számítson. Márai soha, még érett korszakában sem volt vérbeli novellista, a cselekmény bonyolítása sosem tartozott legfeltűnőbb írói erényei közé, regényeiben is rengeteg az esszészerű betét, és a feltűnő sikert aratott regénynek voltaképpen nincs is cselekménye: A gyertyák csonkig égnek roppant terjedelmű monológokból, párbeszédekből áll össze. Márai a nagy lélegzet mestere (is) volt, az elbeszélésben nem tudta megvalósítani prózaírói eszményeit, a kis terjedelem gyakran arra sarkallta, hogy összecsapja a szöveget, és hirtelen lekerekítse ott, ahol az esztétikai logika még sok oldalt kívánt volna. Pályája elején e tulajdonságai persze sokkal szembeötlőbbek. De ez egészen természetes, hisz egy tizenhat éves kamasztól senki sem várhat kiérlelt szövegeket. Az élményanyag már ekkor is megvolt: egyre-másra tűnnek fel azok a döntő élettények, melyek aztán klasszikus megfogalmazást nyernek az érett, minden elbeszélői hájjal megkent író kezében. Az Ernő című karcolatot (érdekes: Salamon Ákos álnéven) 1916-ban publikálta. A tizenhat éves fiúcska érzi a témát, de még nem tudja megragadni, hogy aztán az Egy polgár vallomásai lapjain felejthetetlen emléket állítson a családba hazatérő Ernőnek. Nem egy hasonló esetet említhetnénk. A Chevalier című írásban (1922) ott dereng a háttérben  a Berlinben eltöltött fél év emléke, a város felejthetetlen spleenjének érzülete, amely ugyancsak a nagy memoárkötetben tesz szert cáfolhatatlan művészi súlyra.