Bán Zoltán András cikkei

A magyar irodalom történetében a tudatmódosító szerek közül az alkohol játszotta a legfőbb szerepet. Közülük is természetesen a bor, kisebb mértékben a pálinka, mindez persze történelmi-gazdasági okokra vezethető vissza.

85 éves Klein György, a tumorimmunológia egyik megteremtője, aki Kertész Imre szavaival „univerzális zseni módján éppoly affinitást tanúsít a természettudományok, akár a matematika vagy a nyelvek iránt”.

Milyen legyen az ideális társadalom? Milyennek kell lennie? Lehetséges-e egyáltalán? Kik lesznek a vezetői és kik az alárendeltek? Hogyan boldogulhat az ember a jövőben? Mi történik, ha a teljes szabadság megvalósul? Mi a helyzet, ha a szabadság és a rend egymás ellen lázad? Mi az elviselhetetlen a látszólag kedvező teljes szexuális szabadságban? Hogyan néz ki a világ 2054-ben vagy netán 1984- ben? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatják az emberiség jeles szellemeit nagyjából Platón óta, azaz kétezer éve.
  A később VIII. Henrik rendeletére lefejezett nagy államférfi és bölcselő, Thomas More 1516-ban vetette papírra a képzelt szigetről, Utópiáról szóló latin nyelvű, kalandos dialógusát, és nyilván fogalma sem volt arról, hogy ezzel megteremti egy addig nem létező, később hihetetlen mértékben szárba szökkenő műfaj alapjait.
  Összeállításunkban nyomába eredünk Campanella, Francis Bacon, Voltaire, Swift elgondolásainak, hogy végül Huxley, illetve Orwell negatív utópiáival fejezzük be a kulturális barangolást. És kitérünk természetesen a magyarok elgondolásaira is, Bessenyei Györgytől Jókain át Karinthy Ferencig vezet elemzéseink sora.

Írásunk a 12–14. oldalon

Szenteleky Kornél: Isola Bella

 Valljuk be, még a legkifinomultabb irodalmárok sem ismerik Szenteleky Kornél nevét; akik mégis, nem sokat beszélnek róla. Erre persze nem is igen nyílik alkalmuk, hiszen a költőnek sem jelentéktelen Szenteleky legfontosabb prózai művei, cikkei gyakorlatilag hozzáférhetetlenek, és az Isola Bella 1931-es és 1944-es kiadása óta most jelenik meg először, sajnos bármiféle utószó vagy jegyzet nélkül, mely eligazítaná az érdeklődőt. Ki volt hát e (felvett) nevében a Jókai–Krúdy-hősöket idéző Szenteleky Kornél?

Eredetileg Sztankovicsként született 1893-ban Pécsett; elvégezte az orvosi egyetemet Budapesten, a háború után – tudatosan vállalva a kisebbségi sorsot – rendelőt nyitott a vajdasági Ószivácson, itt hunyt el 1933-ban. Rövid élete alatt terjedelemben is jelentős irodalmi művet hozott létre, írt esszét, kritikát, verset, novellát, regényt, és korántsem mellékesen 1932-ben megalapította a Kalangya című folyóiratot, amely a magyarországi magyar és a vajdasági magyar irodalom közti kapcsolatok elmélyítését célozta. Mert Szenteleky szerint voltaképpen nem is létezik „vajdasági irodalom”, nála csak a jelzők nélküli Irodalom értelmezhető, melynek céljai-vágyai-eszközei egyetemesek.

Leviathan; Agatha Christie krimikalauz

Harmadik magyarul megjelent regényében (a korábbiak: Azazel, 2002; Török csel, 2003) ismét Eraszt Fandorinnal, a zseniális és szívtipró küllemű, ám dadogós orosz mesternyomozóval hoz minket össze Borisz Akunyin. A grúz származású (eredeti neve: Grigorij Cshartisvili), ám oroszul író filológus és Japán-szakértő saját bevallása szerint szórakozásból találta ki főhősét és a Fandorin-regények sorozatát. Jellegzetesen posztmodern zsáner ez, részben egy műfaj felelevenítése, részben paródiája. Hiszen a múlt században játszódó könyvek mind a klasszikus kalandregényt és bűnregényt, a Dumas és Verne, valamint Conan Doyle kezében nagygyá nőtt, többnyire egzotikus környezetben játszódó műfajt teszik szeretetteljes irónia tárgyává. Akunyin bámulatos tárgyismerettel, lenyűgöző képzelőerővel, tökéletes stílusismerettel és nyelvi leleményességgel, szellemdús elbeszélői kacifántokkal bonyolítja nem túl ravasz, de annál csattanósabb végkifejletű cselekményeit. Az új könyvben a Leviathan névre keresztelt luxus óceánjárón vagyunk, a háttérben pedig egy Párizsban nemrég megesett szörnyű tömeggyilkosság. A „Windsor” szalon asztaltársasága megfelelően színes és szertelen egyéniségekből áll: Hintaro Aono, a vészjóslóan hallgatag japán, Sir Reginald Milford-Stokes, a súlyos üldözési mániában szenvedő, a hajó haladási irányát rendszeresen a saját méréseivel ellenőrző angol arisztokrata, Renata Kleber, a csinoska svájci asszony, Caroline Stump, a kissé vénlányos angol hölgy; persze később kiderül, hogy senki sem teljesen az, akinek mondja magát. No és itt villog még Gauche felügyelő, a francia rendőrség oszlopa. Aki – és ez is a régi vágású detektívregény egyik toposza – csak látszólag képes leleplezni a gyilkost. A rejtély teljes feltárásához Fandorin kell, az ő elfogulatlan valóságlátása, tévedhetetlen szimata és vadászösztöne.

Ben Elton: Halál egyenes adásban

Vakmerő, de talán nem túl valószerűtlen állítás, hogy a realizmus felbomlásával, azaz nagyjából Balzac, Dickens és Tolsztoj életművének lezárása után, Flaubert, később Joyce felléptével az úgynevezett krimi veszi át a társadalomábrázolás fontos, de a régi módon immár nem folytatható irodalmi szerepét. A modern regény főhőse a tulajdonságok nélküli ember vagy a kezdőbetűre zsugorodott K.; vagyis az arctalan figura, aki meghatározottság nélkül sodródik a mindennapi élet általa (és ezért az olvasó által is) megismerhetetlen tengerében. Ám a krimi műfajának főalakja, a detektív korántsem tulajdonságok nélküli figura. Amikor a gyilkosság révén kapcsolatba lép környezetével, azaz a világgal, megismeri azt, és ekként a regény – akarva-akaratlanul – a szó kritikai realista értelmében leképezi a gyilkosságot megélő, a bűnt kitermelő társadalmat. A bűn leleplezésével a társadalom is lelepleződik, a bűn megismerésével a világ mindennapi élete is ábrázolást nyer. A modern regény büntetlenül lemondhat a miliőrajzról vagy  társadalomábrázolásról, a krimi ezt azonban nem teheti meg, hiszen a mindennapi élet ismerete nélkül nem képes megfesteni a gyilkosság környezetét.

Természetesen a kriminek is megvan a klasszikus regényéhez hasonló fejlődéstörténete: Sherlock Holmes és Agatha Christie vagy Gardner még naiv, olykor egyenesen gyermeteg világa fokozatosan felbomlik, hiteltelenné válik és átadja a helyét Raymond Chandler, aztán Patricia Highsmith árnyalt társadalomrajzának. Ezek a bűnregény klasszikusai. És noha a krimi kritikai realista korszaka már a múlté, és felsorolni is nehéz, miféle eddig nem ismert bűnregénytípusok léteznek manapság, ám egy mozzanat változatlan és közös: a mindennapi élet részletes, minden apróságot figyelembe vevő ábrázolása. A bűnregény a mindennapi élet apoteózisa.

Egy szerelem regénye

Harmadik megjelenése alkalmával különös helyzetbe került ez a regény, és persze nem kevésbé cifrába az olvasó. A Csirkejáték 1963-ban jött ki a nyomdából először. Sem első, sem második, jelentősen átdolgozott, 1981-es kiadása nem keltett semmiféle visszhangot. Pedig az írók egy része nagyra értékelte, a városban suttogtak róla, és Pilinszky János levelezése tanúsága szerint mindent megtett (ha jól tudom, sajnos sikertelenül), hogy a regény valamely nagy nyugati nyelven is megjelenjen. És fontos megnyilatkozás Szentkuthy Miklósé, aki egy magánlevélben a modern Werthernek nevezte a könyvet. Újabb ajánlásáról olyan jeles író gondoskodik, mint Esterházy Péter, aki a kötet hátsó borítóján teszi le a garast Rubin Szilárd könyve mellett. Az írók tetszése tehát egyértelmű, most a közönség következik. 

És noha igen ritkán fordul elő, hogy egy mű negyven évvel a megjelenése után kerüljön be az úgynevezett kánonba, mégsem tarthatjuk eleve lehetetlennek Rubin kései sikerét. A könyv ugyanis olyan nyíltan magánjellegű, olyannyira vállalja a főhős monomániáját, hogy ez a szó jó értelmében vett és a regényíráshoz olykor kedvező szemérmetlenség talán még ma is lefegyverzően hat. Rubin, ellentétben sok mai szerzővel, trükkök nélkül, nyílt kártyákkal játszik, és Angyal Attila, a mindenütt jelen lévő elbeszélő (a fikció szerint maga is író), a minden titkát kibeszélő narrátor már a cím értelmezésekor megkönnyíti az olvasó dolgát. A „csirkejáték” szó először egy szilveszteri bulin kerül elő, feltehetően 1948/49 évfordulóján. (Noha Rubin csak elvétve szerepeltet dátumokat, különböző utalásokból arra következtethetünk, hogy a regény 1945 és 1976 között játszódik. Ami egyben azt jelenti, hogy – az időkezelésben legalábbis – Rubin mégis használ trükköket.) Csajtay Ignác egyszer csak odafordul a főhőshöz: „Elolvastam az utolsó verseidet. Szépek, de kiadhatatlanok. Ha boldogulni akarunk, másképp kell írni. Ez az egész nem más, mint időhúzás.” Mire a másik: „Tudom. Amerikában úgy nevezik, hogy csirkejáték. Ki mer tovább a sínen maradni a robogó vonat előtt...” És Csajtay elfogadja a metaforát: „A mi egész életünk az!” Ebből arra juthatnánk, hogy generációs regénnyel van dolgunk, a háború után indult, úgynevezett útkereső értelmiség egy lehetséges életrajzáról; amolyan legújabb kori Érzelmek iskolájáról. Ám Rubin csak pedzi ezt a lehetőséget. A történelem csupán háttérként jelenik meg (és valljuk be, tágasabb ábrázolásra 1963-ban egyébként sem nyílott lehetőség hazugság nélkül, és a fent jelzett trükkös időjáték is ezt a célt, a konkrét nyomok eltüntetését szolgálja), a regény a magánélet poklára koncentrál.

Bulgakov és Sárközi

Két nemzet, két korszak, két diktatúra, két nagyszerű szellemi ember porig alázása, lelki megsemmisítése. Mindketten képesek voltak valahogy legyőzni a túlerőt, szembeszállni vele, és olyasmit szegezni szembe a förtelmesekkel, ami megmentette őket. Legyőzhetetlen emberek mindketten. De az, hogyan mentették meg lelkük jobb részét, már figyelemre méltó különbséget mutat.

Mihail Bulgakov (1891–1940) abban a szovjet diktatúrában élt, amely milliókat küldött a biztos halálba, és éppen az ő legtermékenyebb időszakában, a harmincas években, drámaírói élete kiteljesedésében tombolt legádázabbul a terror. Mindenkit meggyilkoltak, voltaképpen szinte az egész orosz értelmiséget megsemmisítették; művészek, tudósok, mérnökök, orvosok mentek a szibériai halálba. Bulgakov a sors, pontosabban Sztálin különös kegyelméből (kegyetlenségéből?) megúszta a fizikai halált, ám amit a hatalom művelt vele, az minden képzeletet felülmúl; a sátáni tudatossággal végigvitt pszichikai gyötrés bizonyos pillanataiban nyilván eszébe jutott, hogy bár jönne a megváltó halál... Ha elolvassuk a remekül szerkesztett kötet életrajzi mutatóját (ez, miként a fordítás is Kiss Ilona munkája), máris az örvény kavarog. Kedden engedélyezik, szerdán a főpróba után betiltják, csütörtökön megint áment mondanak, pénteken ismét betiltják valamelyik darabját. Moliére-ről szóló drámáját például négy évig (!!) próbálják, hogy aztán a premier után három héttel(!!) le is vegyék a műsorról. Sztálin állítólag tizenhétszer látta a Turbin család végnapjait, ennek ellenére minden másodpercben várható volt a dráma betiltása. Az iszonyatos bürokratikus nyomás alatt, melyet állandóan fokoztak még a legkülönfélébb és tökéletesen megoldhatatlan lakásgondokkal, a külföldi utazás engedélyezésével, majd megtagadásával, a megválaszolatlan levelek és kérvények tucatjaival, Bulgakov nem veszítette el lelkierejét. Egyetlen fegyvere volt, azt használta hatalmas leleménnyel: a kor mocskával az alkotást szegezte szembe. Amikor úgy tűnik, minden veszve, és már jelentkezik a később végzetessé váló betegség, amikor semmiféle kenyérkereset nem marad, amikor minden művét egyszerre veszik le a műsorról, a mester ismét előveszi többször – félelmében – megsemmisített regénye kéziratát, és szenvedve, diktálva, de mégis végigírja prózai főművét. Így születik A Mester és Margarita.

Kosztolányi Dezső: Tükörfolyosó/Magyar írókról

A Kosztolányi magyar irodalmi tanulmányait tartalmazó gyűjtemény páratlan aranybánya; ez a kiadás valóban szenzáció és nóvum, nemcsak azért, mert rengeteg, kötetben eddig meg nem jelent, sokszor aláírás nélküli, de feltehetően Kosztolányitól származó írást közöl, hanem azért is, mivel a gyűjtemény szövegközlése a legkorrektebb az összes eddigi közül. A Tükörfolyosó címet a szerkesztő, Réz Pál adta, roppant szerencsés kézzel. Egyrészt tündöklik, sugárzik, és persze eszünkbe juttatja a káprázó versailles-i tükörfolyosót, ezt a szemfájdítóan villogó fénygalériát. Másrészt azt jelentheti, hogy ezekben az írásokban, arcképekben Kosztolányi önmagát örökítette meg, de olyan tükörképként, amely egy-egy írótársa álarcában mutatja őt magát. És a tükrök egymást is tükrözik, párbeszédbe fognak, a képek végtelen fénytörésben csillognak elénk, feltárva voltaképpen a teljes magyar irodalom életét Balassitól Beczássy Juditig, Apor Pétertől Székely Tiborig. Maszkabál tehát e roppant anyag, ismét bebizonyítva, hogy a két világháború közti újságírás nagy ünneppé változott, ha arra hivatottak – csak találomra a legkiválóbbak: Bálint György, Krúdy Gyula, Márai Sándor, Móricz Zsigmond, Németh László, Szép Ernő – kezébe került a toll. Mert összes nyelvi csodájával, félelmetes okosságával és elemzőkedvével együtt mindenekelőtt mégiscsak zsurnalizmus volt ez, nagyképűségtől, tudományos ballasztoktól mentesen, olyan forma, mely legelőször is az olvasót szolgálta, őt próbálta boldogítani. A legudvariasabb műfaj, melynek éppen Kosztolányi volt az egyik legelbűvölőbb lovagja. Zsurnalizmusáról egy 1938-as cikkében talán Németh László írta a legegyüttérzőbb szavakat. „Az író, ha kenyeret akar, az újság szörnyetegével kerül szembe. Az újságnak nincs szüksége arra, amit a költő csinálni szeretne; ő maga szabja elé feltételeit; kimér egy húsz centi hosszú, öt centi széles helyet s ráförmed: tessék kitölteni. S az írók egy része izzad, ízetlenkedik, elzüllik ebben a kedvetlenül csinált rovatocskában; a másik tiltakozik és koplal és lemond az olvasóról. Kosztolányi azonban vérbeli művész, s azt gondolja, ha az ördögnek elég volt egy fa, a költőnek is elég lesz egy újságzug. Hozzáigazodik a kerethez, műfajt teremt a szükségből, megnemesíti a megalázót, üzleti tilalmak, barbár korlátok lefricskázása közben teremti meg a legtökéletesebb műveit.” Kosztolányi a legelegyesebb műfajokban és a legkülönfélébb újságokban dolgozott, adott a Nyugatba, adott férfikora legfontosabb kenyéradó otthonába, a Pesti Hírlapba, írt ifjúkorában a Hétbe, aztán konzervatívabb helyekre, mint az Új Idők vagy az Új Magyar Szemle, netán bulvárosabb fórumokba, mint a Színházi Élet, a Figaro vagy az Érdekes Újság.

A magyar novella antológiája

Az Osiris Kiadó komolyan veszi irodalmi örökségünket. A Ferencz Győző szerkesztette költészeti gyűjtemény után (A magyar vers antológiája) most asztalunkra tette a magyar kisprózát reprezentáló hatalmas korpuszt. Domokos Mátyás állította össze a két roppant kötetet, és mivel ő az utolsó nagy magyar irodalmárok egyike (még látta Illyést...), szempontjaiban megbízhatunk, lenyűgöző anyagismeretét, fölényes szakmaiságát nem vonhatjuk kétségbe. Válogatásának formális szempontja sem támadható: élő író nem szerepel a könyvben – valahol határt kell szabni az anyagnak. Mindamellett egy kissé mégis elbizonytalanodunk, ha utószavát észbe vesszük. Domokos szerint e kötet olvasója „minduntalan megtapasztalhatja a különböző alkotó egyéniségek szemléletének közös vonását: a társadalom és a történelem örvényléseinek odadobott ember sorsa és szenvedései iránt érzett, mélységesen humánus részvétet, ami persze nem fátyolozza el a könyörtelen írói éleslátást”. Magam nem érzem, hogy e jellemzés feltárja a magyar novella specifikumát – túl általános, túl elvont. Domokos, Babitsra hivatkozva, európaiságunkat emlegeti, ám ez csak kisprózánk egyik (nem minden korban uralkodó és nem is túlzottan fontos) vonása, sok abban a kelet-európai, már-már balkáni, a szó jó értelmében vett provinciális elem. Persze az olvasót ez nemigen érdekli, inkább az, hogy mit tartalmaz a szépen tördelt, példásan szedett, sajtóhibákkal alig zaklató (ám sajnos, a minimális jegyzetanyagot is nélkülöző) két kötet.

Sokat, nagyon sokat – a teljességre törekvés, a reprezentatív jelleg miatt talán túl sokat is. Kérdés: kevesebb nem lett volna több? Hiszen nyilván vitatható, hogy miért került ide a régi magyar irodalom néhány (egyébként olykor lenyűgöző) szövege, mit keres itt Bornemisza Péter vagy a XVI. századból származó Kazinczy-kódex néhány példázata. A mai értelemben vett novella világi műfaj, európai megszületése Boccaccio nevéhez köthető, e tekintetben mi elmaradtunk az okcidentális nagy kultúráktól.

Négy regény – egyben

Az 1939-ben Ottawában született írónőnek ez az első magyarul megjelent regénye; javaslom, adjuk ki az összeset! De belátom, nem lehetek ilyen követelőző, hiszen mint a fülszövegből kiderül, Atwood eddig 38 kötetet publikált.

Nálunk mégis ismeretlen, talán csak annyit tudunk róla, hogy 2002-ben a mi Kertészünk mellett ott volt a Nobel-díj legesélyesebb jelöltjei között. Persze nem kell félnie, előbb-utóbb megkapja ezt is a díjakkal egyébként jól ellátott szerző: A vak bérgyilkos például elnyerte a rendkívül rangos Booker Prize-t 2000-ben.

Igazi nagy regény ez, egyrészt a terjedelem (több mint ötszáz oldal!), másrészt az átfogó világábrázolás okán. Atwood mindent tud a mesterségről, és fölényes természetességgel fogadtatja el a mára elcsépeltnek tetsző ötletet: a talált kézirat kissé levitézlett fikcióját. (Nota bene: hány magyar regényt írtak az elmúlt években ennek alapján, és meglepő, hogy Kertész legutolsó kötete is részben e körül bonyolódik.) Ez a talált, később kiadott és roppant sikeres szöveg A vak bérgyilkos című regény, a fikció szerint az elbeszélő, Iris Chase húgának, Laura Chase-nek a regénye. Posztumusz mű, hiszen a keretregény szerint a szerző, Laura 1945-ben, mindössze huszonöt évesen autójával egy szakadékba zuhant.

A kötet ezzel az újsághírrel indul. Baleset vagy öngyilkosság? Iris, a kézirat megtalálója és közreadója természetesen tudja a választ, és tud még egyebeket is; a könyv, Adyval szólva „csupa vérzés csupa titok”, az olvasó lassan kerül be a különféle rejtelmek hálójába, de onnan aztán csak a legvégén szabadulhat. Egyszerűbben szólva: letehetetlen könyvet tartunk a kezünkben, amely izgalmas, akár egy krimi, és tartalmaz is a bűnregényre utaló elemeket. Bár nem könnyű szöveg, belső intellektualitása igen magas fokú.

A kijelentő mondatok ereje

E nagyszerű költőt előszeretettel sorolják a kismesterek táborába. Bár ez korántsem lebecsülést, hanem meglehetős rangot jelent – hisz a szóban ott rejlik a mester titulus –, nem vagyok biztos benne, hogy manapság értelmezhető még e kategória. Hiszen korunk ízlésvilágában, amikor gyanúsnak tekintünk minden nagyszabásúra irányuló törekvést, amikor – leginkább Orbán Ottó, Petri György, Tandori Dezső működése eredményeként – szívesebben halljuk az ironikus-önironikus hangot, a költői ént többé már nem váteszi vagy sámáni szerepben megjelenítő lírát, nos, kérdés, e korszakban vannak-e még nagymesterek egyáltalán? A kismester megjelölés ilyenformán leginkább annyit jelent: a költő világa kicsi, de nem kicsinyes, korlátozott, de nem korlátolt. A költő ekkor a maga kisvilágának urává teszi lírai énjét, tudatosan mond le az univerzálisnak mondott problémákról, határozottan kijelöli a maga apróbb és egyben intimebb hazájának határait. De ezeken belül aztán önmaga mestere. Ezt jól csinálni nem kis dolog.

És Kántor Péter nagyon jól csinálja. Kétségtelen, hogy nem törekszik a költői nyelv gyökeres megújítására, és úgy tűnik, ha magával a nagyvilággal nem is mindig, saját művészi világával békében él együtt. Friss, immár tizedik kötete a tíz évvel ezelőtt, a Fönt lomb, lent avar című könyvben megpendített hangot folytatja. Költészetének egyik legfőbb műfaja a dal, a német lied, a francia chanson magyar változata. Ez az egykor nagy és sokat bíró műfaj sokak szerint mára elavult. Kántor okos döntéssel bluest mond dal helyett, és ez – no meg a mesterien kezelt nyelv – kimozdítja múzeuminak tetsző helyéből a formát. Új könyve ismét a blues jegyében áll, 1993-as kötetében még három bluest találunk, az újban mindössze egyet, de ez vezeti be, mintegy mottóként, a gyűjteményt. Méltán. Ritkán olvasni ennyire megkapó, ennyire finom, eszköztelenségével ennyire lefegyverző éneket. Kántor egyszerűen megbízik a kijelentő mondatok erejében. A Kikötő blues egyrészt szerelmes vers, másrészt amolyan helyzetdal: „A kikötőben az a jó: / Jön egy hajó, megy egy hajó, / megy egy hajó, jön egy hajó.” Közben eltelik az élet, elmúlik és újraéled a szerelem, az italok (vodka, grog) váltakoznak, ám a kikötő marad, jönnek-mennek a hajók, akár az óramutatók járása. Nagy vers. És szép, könnyedén dúdolható; igazi blues, nem vitás.

Kafka el nem küldött levelei

A Levél egészen különleges műfajú szöveg. Egyrészt nem levél, a szó hagyományos vagy köznapi értelmében, hiszen a fiú, bár megírta 1919-ben, mégsem küldte el apjának, így az írás amolyan üzenet a palackban. Másrészt fikciónak is tekinthető (noha a címet Brod adta utólag), furcsa novellának – erre utal például nagy terjedelme is –, bár ennek ellentmond mindama számos tény és valóságos esemény, melyekre Kafka hivatkozik, melyeket elemez, és amelyek elválaszthatatlanok a szövegtől. Hogyan olvassuk tehát a Levelet? Irodalmi műnek vagy valóságos, bár postára mégsem adott fogalmazványnak? Talán célszerű, ha nem hezitálunk, hanem átadjuk magunkat a bámulatos szövegnek.

Ám ehhez tudnunk kell egy-két tényt (annál inkább, mivel a kiadó nem sietett néhány jegyzettel, netán egy utószóval megkönnyíteni az olvasó helyzetét). Kafka apja, Hermann egy kis cseh faluból származott, afféle házalóként indult, hogy azután fokozatosan küzdje föl magát Prága tekintélyes nagybani kereskedői közé. Franz születésekor már megszűntek az anyagi gondok, a fiú a lehető legjobb neveltetésben részesült. Legalábbis külsőleg. Ám belsőleg sosem lelt nyugalmat: német anyanyelvűként csehek közt élt, asszimiláns zsidóként, aki folyvást kacérkodott a haszidizmussal és a kivándorlás gondolatával, hivatalnokként dolgozott, ugyanakkor íróként gondolkozott és érzett, háromszor kötött jegyességet (kétszer ugyanazzal a lánnyal, Felice Bauerrel, akihez egyébként roppant mennyiségű levelet írt), végül sosem házasodott meg – hogy csak a legnyilvánvalóbb ellentmondásokat említsük.

Hódolat egy elbűvölő kívülállónak

Talán Kormos Istvánhoz írták a legtöbb baráti és hódoló verset az elmúlt három évtizedben; mindazok, akiket személye elbűvölt.  A roppant keveset publikáló Kormos meg is jegyezte egyszer: „egyre inkább múzsa leszek, mint múzsafi”. Vagy önironikus büszkeséggel: „Hozzám több verset írtak, mint Sztálinhoz!” A mindennapokban megjelenő alakja költői volt minden ízében: házasságai, szerelmei, kártyázásai, adósságai, párizsi évei, kikönyökölt pulóverei mind részévé lettek egy legendáriumnak – a mások műveiben. Maga Kormos csak a lehető legszófukarabb módon tárta föl olvasóinak önmagát. Kis hősi eposzának nagy hőséhez idomulva Vackor lett e jelentős költő, egyfajta éhezőművész, aki – medvétől fölöttébb meglepő, már-már abszurd módon – éppen azt nem szereti, ami természetes lenne: a mézet. Helyette a voltaképpen ehetetlen vackorkörtére vágyik, azon csüng egész medvelényével. De hát nem az a valódi költő, aki átlényegíti a hulladékot is, aki megisteníti a szemetet?! Furcsállják is ezt óvodástársai, többek közt Domokos Matyi és Vas Pista. Hogyan nem szeretheti egy mackó a mézet?!

Vackor Kormos István önarcképe. Elhúzódó, a legnagyobb baráti hódolatok közt is kívülálló, aki persze majd eleped a szeretetvágytól. Hogy éppen egy mesealakban sikerült a legmegkapóbb emléket állítania önmagának, ez csak szemérmességét dicséri. De azért olykor zsörtölődhetünk a versek alacsony száma miatt.

Márai: Írók, költők, irodalom

Bámulatos önéletrajzi regénye, a Föld, föld!... lapjain, amikor a rommá lőtt Budapest és péppé ázott hatezer kötetes könyvtára fölött seregszemlét tart és rádöbben, „vége a jól menő íróságnak”, Márai Sándor megemlékezik a magyar újságírásról is. És finom különbségtétellel jelzi, hogy az újságírást nem szívelte, ám szenvedélyesen rajongott az „újságba-írásért”. A kor újságírója izzadt hónaljjal, kitaposott cipőben rohan a szenzáció után, detektívekkel tart éjjeli razziát, bejáratos a hullaházba, kispörköltet zabál állva egy hajnali bejzliben. Ha befolyásosabb, azt képzeli, ő csinálja a politikát, ő mozgatja a nagyhatalmak szándékainak titkos rugóit. Röviden: izgága, ellenszenves egzisztencia. A Márai-féle „újságba-író” viszont finom ember, a hordár a kávéházban haptákban várja, míg lila tintás tollával befejezi a remekbe írt cikket, aztán elviszi a szerkesztőségbe, hogy másfél óra múlva alázatos meghajlással nyújtsa át a tisztes honoráriumot és vegye át a megszolgált borravalót. Az újságba-írás erotikus izgalmat okozott a szerzőnek, az azonnali hatás gyönyörét, amikor megfogalmazunk egy kis színest, és másnap már szól a telefon, két nap múlva a tárcára reflektáló levelet hoz a posta.

A magyar zsurnalizmus a két világháború közti időszakban élte a fénykorát – ennek pofonegyszerű magyarázata, hogy ekkor többnyire írók írták az újságok tárcarovatát, mely magában foglalta az irodalomkritikát, a színházi bírálatot és a képzőművészeti beszámolót is. „Ez a műfaj a magyar sajtóban olyan tiszavirág-remekművek megírására csábította az írókat, amihez hasonló műfaji tökéletesség ritkán akadt más irodalmi égtájakon.” Az írók újságírása persze gazdasági kényszerből eredt, és éppen Márai írja le, hogy az újságba-írás nélkül egyetlen író sem tudott megélni Magyarországon. Voltak ennek természetesen baljós esztétikai következményei is, hiszen még a legnagyobbak (Móricz, Krúdy) regényei is folytatásos írásművekként jelentek meg különféle lapokban, ekként a magas irodalom olykor zsurnalizmussá korcsosult. Ám a zsurnalizmus megnemesedett. „A tárcaíró, a »színes« hírfej kézművese a kávéházban két cigaretta között alkotott apró remekműveket, melyek néha olyan szikrázó fénytöréssel, andalító hangütéssel adtak hírt a Pillanatról, mint a Nagy Irodalom remekei...” Ilyen kézműves volt Márai, egyike a kor legnagyobb újságíróinak. Most kötetbe rendezett irodalmi tárgyú cikkei fényes emlékművet állítanak e teli tárcájú tárcaszerzőnek.