Régi dicsőségünk

A magyar novella antológiája

Az Osiris Kiadó komolyan veszi irodalmi örökségünket. A Ferencz Győző szerkesztette költészeti gyűjtemény után (A magyar vers antológiája) most asztalunkra tette a magyar kisprózát reprezentáló hatalmas korpuszt. Domokos Mátyás állította össze a két roppant kötetet, és mivel ő az utolsó nagy magyar irodalmárok egyike (még látta Illyést...), szempontjaiban megbízhatunk, lenyűgöző anyagismeretét, fölényes szakmaiságát nem vonhatjuk kétségbe. Válogatásának formális szempontja sem támadható: élő író nem szerepel a könyvben – valahol határt kell szabni az anyagnak. Mindamellett egy kissé mégis elbizonytalanodunk, ha utószavát észbe vesszük. Domokos szerint e kötet olvasója „minduntalan megtapasztalhatja a különböző alkotó egyéniségek szemléletének közös vonását: a társadalom és a történelem örvényléseinek odadobott ember sorsa és szenvedései iránt érzett, mélységesen humánus részvétet, ami persze nem fátyolozza el a könyörtelen írói éleslátást”. Magam nem érzem, hogy e jellemzés feltárja a magyar novella specifikumát – túl általános, túl elvont. Domokos, Babitsra hivatkozva, európaiságunkat emlegeti, ám ez csak kisprózánk egyik (nem minden korban uralkodó és nem is túlzottan fontos) vonása, sok abban a kelet-európai, már-már balkáni, a szó jó értelmében vett provinciális elem. Persze az olvasót ez nemigen érdekli, inkább az, hogy mit tartalmaz a szépen tördelt, példásan szedett, sajtóhibákkal alig zaklató (ám sajnos, a minimális jegyzetanyagot is nélkülöző) két kötet.

Sokat, nagyon sokat – a teljességre törekvés, a reprezentatív jelleg miatt talán túl sokat is. Kérdés: kevesebb nem lett volna több? Hiszen nyilván vitatható, hogy miért került ide a régi magyar irodalom néhány (egyébként olykor lenyűgöző) szövege, mit keres itt Bornemisza Péter vagy a XVI. századból származó Kazinczy-kódex néhány példázata. A mai értelemben vett novella világi műfaj, európai megszületése Boccaccio nevéhez köthető, e tekintetben mi elmaradtunk az okcidentális nagy kultúráktól.