A zsurnalizmus fénykora

Márai: Írók, költők, irodalom

Bámulatos önéletrajzi regénye, a Föld, föld!... lapjain, amikor a rommá lőtt Budapest és péppé ázott hatezer kötetes könyvtára fölött seregszemlét tart és rádöbben, „vége a jól menő íróságnak”, Márai Sándor megemlékezik a magyar újságírásról is. És finom különbségtétellel jelzi, hogy az újságírást nem szívelte, ám szenvedélyesen rajongott az „újságba-írásért”. A kor újságírója izzadt hónaljjal, kitaposott cipőben rohan a szenzáció után, detektívekkel tart éjjeli razziát, bejáratos a hullaházba, kispörköltet zabál állva egy hajnali bejzliben. Ha befolyásosabb, azt képzeli, ő csinálja a politikát, ő mozgatja a nagyhatalmak szándékainak titkos rugóit. Röviden: izgága, ellenszenves egzisztencia. A Márai-féle „újságba-író” viszont finom ember, a hordár a kávéházban haptákban várja, míg lila tintás tollával befejezi a remekbe írt cikket, aztán elviszi a szerkesztőségbe, hogy másfél óra múlva alázatos meghajlással nyújtsa át a tisztes honoráriumot és vegye át a megszolgált borravalót. Az újságba-írás erotikus izgalmat okozott a szerzőnek, az azonnali hatás gyönyörét, amikor megfogalmazunk egy kis színest, és másnap már szól a telefon, két nap múlva a tárcára reflektáló levelet hoz a posta.

A magyar zsurnalizmus a két világháború közti időszakban élte a fénykorát – ennek pofonegyszerű magyarázata, hogy ekkor többnyire írók írták az újságok tárcarovatát, mely magában foglalta az irodalomkritikát, a színházi bírálatot és a képzőművészeti beszámolót is. „Ez a műfaj a magyar sajtóban olyan tiszavirág-remekművek megírására csábította az írókat, amihez hasonló műfaji tökéletesség ritkán akadt más irodalmi égtájakon.” Az írók újságírása persze gazdasági kényszerből eredt, és éppen Márai írja le, hogy az újságba-írás nélkül egyetlen író sem tudott megélni Magyarországon. Voltak ennek természetesen baljós esztétikai következményei is, hiszen még a legnagyobbak (Móricz, Krúdy) regényei is folytatásos írásművekként jelentek meg különféle lapokban, ekként a magas irodalom olykor zsurnalizmussá korcsosult. Ám a zsurnalizmus megnemesedett. „A tárcaíró, a »színes« hírfej kézművese a kávéházban két cigaretta között alkotott apró remekműveket, melyek néha olyan szikrázó fénytöréssel, andalító hangütéssel adtak hírt a Pillanatról, mint a Nagy Irodalom remekei...” Ilyen kézműves volt Márai, egyike a kor legnagyobb újságíróinak. Most kötetbe rendezett irodalmi tárgyú cikkei fényes emlékművet állítanak e teli tárcájú tárcaszerzőnek.