Az udvarias ember

Kosztolányi Dezső: Tükörfolyosó/Magyar írókról

A Kosztolányi magyar irodalmi tanulmányait tartalmazó gyűjtemény páratlan aranybánya; ez a kiadás valóban szenzáció és nóvum, nemcsak azért, mert rengeteg, kötetben eddig meg nem jelent, sokszor aláírás nélküli, de feltehetően Kosztolányitól származó írást közöl, hanem azért is, mivel a gyűjtemény szövegközlése a legkorrektebb az összes eddigi közül. A Tükörfolyosó címet a szerkesztő, Réz Pál adta, roppant szerencsés kézzel. Egyrészt tündöklik, sugárzik, és persze eszünkbe juttatja a káprázó versailles-i tükörfolyosót, ezt a szemfájdítóan villogó fénygalériát. Másrészt azt jelentheti, hogy ezekben az írásokban, arcképekben Kosztolányi önmagát örökítette meg, de olyan tükörképként, amely egy-egy írótársa álarcában mutatja őt magát. És a tükrök egymást is tükrözik, párbeszédbe fognak, a képek végtelen fénytörésben csillognak elénk, feltárva voltaképpen a teljes magyar irodalom életét Balassitól Beczássy Juditig, Apor Pétertől Székely Tiborig. Maszkabál tehát e roppant anyag, ismét bebizonyítva, hogy a két világháború közti újságírás nagy ünneppé változott, ha arra hivatottak – csak találomra a legkiválóbbak: Bálint György, Krúdy Gyula, Márai Sándor, Móricz Zsigmond, Németh László, Szép Ernő – kezébe került a toll. Mert összes nyelvi csodájával, félelmetes okosságával és elemzőkedvével együtt mindenekelőtt mégiscsak zsurnalizmus volt ez, nagyképűségtől, tudományos ballasztoktól mentesen, olyan forma, mely legelőször is az olvasót szolgálta, őt próbálta boldogítani. A legudvariasabb műfaj, melynek éppen Kosztolányi volt az egyik legelbűvölőbb lovagja. Zsurnalizmusáról egy 1938-as cikkében talán Németh László írta a legegyüttérzőbb szavakat. „Az író, ha kenyeret akar, az újság szörnyetegével kerül szembe. Az újságnak nincs szüksége arra, amit a költő csinálni szeretne; ő maga szabja elé feltételeit; kimér egy húsz centi hosszú, öt centi széles helyet s ráförmed: tessék kitölteni. S az írók egy része izzad, ízetlenkedik, elzüllik ebben a kedvetlenül csinált rovatocskában; a másik tiltakozik és koplal és lemond az olvasóról. Kosztolányi azonban vérbeli művész, s azt gondolja, ha az ördögnek elég volt egy fa, a költőnek is elég lesz egy újságzug. Hozzáigazodik a kerethez, műfajt teremt a szükségből, megnemesíti a megalázót, üzleti tilalmak, barbár korlátok lefricskázása közben teremti meg a legtökéletesebb műveit.” Kosztolányi a legelegyesebb műfajokban és a legkülönfélébb újságokban dolgozott, adott a Nyugatba, adott férfikora legfontosabb kenyéradó otthonába, a Pesti Hírlapba, írt ifjúkorában a Hétbe, aztán konzervatívabb helyekre, mint az Új Idők vagy az Új Magyar Szemle, netán bulvárosabb fórumokba, mint a Színházi Élet, a Figaro vagy az Érdekes Újság.