Játékos bűnök

Leviathan; Agatha Christie krimikalauz

Harmadik magyarul megjelent regényében (a korábbiak: Azazel, 2002; Török csel, 2003) ismét Eraszt Fandorinnal, a zseniális és szívtipró küllemű, ám dadogós orosz mesternyomozóval hoz minket össze Borisz Akunyin. A grúz származású (eredeti neve: Grigorij Cshartisvili), ám oroszul író filológus és Japán-szakértő saját bevallása szerint szórakozásból találta ki főhősét és a Fandorin-regények sorozatát. Jellegzetesen posztmodern zsáner ez, részben egy műfaj felelevenítése, részben paródiája. Hiszen a múlt században játszódó könyvek mind a klasszikus kalandregényt és bűnregényt, a Dumas és Verne, valamint Conan Doyle kezében nagygyá nőtt, többnyire egzotikus környezetben játszódó műfajt teszik szeretetteljes irónia tárgyává. Akunyin bámulatos tárgyismerettel, lenyűgöző képzelőerővel, tökéletes stílusismerettel és nyelvi leleményességgel, szellemdús elbeszélői kacifántokkal bonyolítja nem túl ravasz, de annál csattanósabb végkifejletű cselekményeit. Az új könyvben a Leviathan névre keresztelt luxus óceánjárón vagyunk, a háttérben pedig egy Párizsban nemrég megesett szörnyű tömeggyilkosság. A „Windsor” szalon asztaltársasága megfelelően színes és szertelen egyéniségekből áll: Hintaro Aono, a vészjóslóan hallgatag japán, Sir Reginald Milford-Stokes, a súlyos üldözési mániában szenvedő, a hajó haladási irányát rendszeresen a saját méréseivel ellenőrző angol arisztokrata, Renata Kleber, a csinoska svájci asszony, Caroline Stump, a kissé vénlányos angol hölgy; persze később kiderül, hogy senki sem teljesen az, akinek mondja magát. No és itt villog még Gauche felügyelő, a francia rendőrség oszlopa. Aki – és ez is a régi vágású detektívregény egyik toposza – csak látszólag képes leleplezni a gyilkost. A rejtély teljes feltárásához Fandorin kell, az ő elfogulatlan valóságlátása, tévedhetetlen szimata és vadászösztöne.