Tegyi Enikő cikkei

19. századi magyar aktok a Nemzeti Galériában

Hogyan, milyennek látták és láttatták a mezítelen női testet a 19. századi magyar festészetben? – ezt a kérdést járja körül kulturált, igényes, a pikantériát talán tudatosan ellensúlyozandó, már-már tudományos alapozással a Nemzeti Galéria legfrissebb időszaki tárlata, A modell.

A tudományosság megrögzött hívei minden bizonnyal a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum kölcsönadott anyagaihoz sietnek először: ősrégi, 16–17. századi anatómia-tankönyvek tanúskodnak arról, hogyan igyekezett valamennyire pontos fogalmat alkotni magának a reneszánsz és az azt követő korok embere a női testről és „alkatrészeiről”. A tárlókban egyébként valódi kincsek lapulnak, Dürer-metszet, melyen a mester a női alak arányait igyekszik számszerűsíteni, Vesalius anatómiakönyve, vagy látható a Rembrandt híres festményéről jól ismert Tulp doktor Orvosi megfigyeléseinek egyik példánya. Mellettük kedves „tan-tárgyak”: egy 17. századi elefántcsont tanbaba például a várandós nő „szerkezeti felépítését” mutatja be korrektül kiszerelhető méhburokkal, belekkel és hasfallal, bár kissé vitatható pontossággal. Szemléletesen illusztrálják: a nő művészi megismerésének, feltérképezésének nehézségei bizony összefüggtek a hozzáférhető anatómiai ismeretek pontosságával. Magyar és – világtörténeti kitekintésképp – külföldi mesterek számos kéz-, kar-, fejtanulmánya árulkodik arról, hogyan birkóztak a feladattal Lotz és társai. Élő női aktmodellt, mellesleg, a 19. század zömében csak akadémikus festők rajzolhattak, előbb Londonban, majd Párizsban, Münchenben, ezután egyre több helyen, így Magyarországon is, ez a korabeli aktfestészet közmorál diktálta szigorú szabályozását jelentette. Nyomon követhető a kiállításon a technikai tökéletesség felé vezető út, mondjuk, a fehérvári cukrászda cégérének naiv-kezdetleges testábrázolásától idősebb Markó mitologikus pásztortanulmányain keresztül a nagyok: Székely, Barabás, Lotz míves megjelenítéséig.

Hogy aztán milyen jelentést hordoz a képen szereplő, szoborrá formált, pontosan vagy kevésbé korrektül ábrázolt nő egy olyan korban, amikor a festők gyakorlatilag kizárólag férfiak? Az elérhetetlen, ideális szépség megtestesítője gyakran épp egy mezítelen női test – Ferenczy Károly Pásztorlánykája köztudottan az időtlen tökély testiségtől elszakított, klasszikusan hűvös jelképe. Művészönarcképek mutatják: a festők előszeretettel helyeztek el a háttérben aktot élő kapcsolatuk emblémájaként az ideális szépséggel. A tulajdon testi mivolta fölé emelt, ám testiségétől gyakorlatilag megfosztott nő gyakran visszatérő, a kor számára szemlátomást könnyen értelmezhető jelkép.

Sztáruház az Andrássy úton

Sok a bámészkodó már az utcán is: a nyitás, azaz december 1-je óta a Művész presszótól jobbra az egyik kirakatban Toulouse-Lautrec-figura „festeget” (igaz, Pisarro-képet), szalmakalapban, szakállban, mellényben, az archetipikus Művész minden közismert kellékét közszemlére bocsátva. A másikban Gene Kelly „pördül meg” épp egy lámpaoszlopon, látható örömmel „énekel az esőben”. Bolondos új ajándékbolt nyílt az Andrássy úton, Művészbejáró néven: színlapok és pipacsok virítanak a padlón, színházi páholyba rejtették az irodát, nézőtér alakú amfiteátrumba a borokat, Beethoven-büszt mellett hajóskapitányi tányérsapkák, fotók, ruhák, régi kiadású Rejtő-könyvek, minikönyvek. Van itt minden, ami alkalmas arra, hogy segítségével az utcáról betérő hétköznapi halandó, mintegy varázsütésre, rég letűnt, andalító, művészies miliőbe álmodja magát.

A Művész, így hisszük, nem egészen e világból való. A Művész különleges, érinthetetlen, extravagáns és (ez a lényeg) másolhatatlan: összetéveszthetetlen egyéniség. Lélekbúvárok a megmondhatói, miért gondoljuk paradox módon: ha olyan tárgyat birtoklunk, mely az Ő tulajdonát képezte, egy kicsi nekünk is jut a kivételesség varázsából, az ünnepelt csillag nimbuszából, az egyéniség fényéből, ragyogásából. Ha ne adj isten, még a ruháját is felvesszük – kicsit talán hozzá leszünk hasonlatosak. Nevezzük néven a dolgot: a sztárkultuszt lovagolja meg a kis műintézmény – valójában persze, a mindenkiben megbúvó titkos exhibicionizmust, kitűnni vágyást, az egyediség utáni sóvárgást.

Ebben a boltban, például, mindenből garantáltan egy van, minden megvásárolható tárgy unikum. Aki kimondottan „ereklyére”, „kegytárgyra” vadászik, várja Kellér Dezső ki tudja, honnan előkotort szalmakalapja és csokornyakkendője, mellette az üvegvitrinben olyan csekk, melyet Karády Katalin állított ki Amerikában, vagy Karády-autogrammal, Honthy Hanna-kézjeggyel hitelesített fénykép – valódi, autentikus dokumentumok. Relikviák a múltból, csak épp megvásárolhatók, hazavihetők. Ha valaki Eszenyi Enikő fejdíszében szeretne pompázni (valamelyik divatshow alkalmával viselte a művésznő, a mellékelt fotó tanúsága szerint remekül állt neki), most épp megteheti: eladó a mutatós kis fekete darab.

Az ifjabb Tiepolo a Szépművészeti Múzeumban

Segédként ott volt, amikor apja a nagy egyházi, arisztokrata megrendelésekre készülő hatalmas bibliai és mitológiai freskókat, oltárképeket festette – az ajtók fölött látható díszítéseket, a szürke árnyalataiban pompázó, szoborszerű architektúrát imitáló grisaille-okat például mindig maga csinálta. Készített aztán festményeket, freskókat szerte Itáliában: Bresciában, Vicenzában, Genovában, ám figyelme lassan a polgáribb témák, intimebb műfajok, elsősorban a rézkarc, a grafika felé fordult. Eleinte, jó fiúként, nagyhírű apja neves festményeit „sokszorosította” rézkarc-technikával, majd egyre inkább megtalálta a maga egyéni, szárazabb, realisztikusabb, már a XIX. század racionalizmusához közelítő stílusát. 1804-ben bekövetkezett halálának 200. évfordulójára emlékezik a Szépművészeti Múzeum.

Giandomenico Tiepolo nem világraszóló híres alkotásokkal vonult be tehát a művészettörténetbe. Ha már a Tiepolo névvel csábít, a múzeum igyekezett látványos, nagyobb méretű alkotásokat is kiállítani: látható tehát négy, vászonra áttett grisaille, monokróm „architektúrájuk” frissen az alkalomra restaurálva, s néhány, valljuk be, valóban a festészet másodvonalához tartozó, az apa stílusjegyeit halványabban mutató olajkép. A kiállított rézkarcok, grafikák gazdag sora az igazi érték, amelyek előtt érdemes fürkésző, figyelmes tekintettel elálldogálni, és alaposan végigtanulmányozni a fiú sajátos, egyéni variációit a rokokó nagy témáira, bevett megoldásaira.

Tollas dinók a Magyar Természettudományi Múzeumban

Az ember lépten-nyomon látja a plakátot a városban, rajta repedezett tojás és egy pelyhes dinó. Látja a plakátot a kiskorú gyermek is, eljön a vasárnap reggel, vele óhatatlanul a pillanat, amikor fogja magát a család, elmegy a „Természettudományiba” – megint. A Természettudományi Múzeum a fő hétvégi kedvenc, azon egyszerű oknál fogva, hogy ott már jó ideje lendületesen sutba vágták a bizonyára korrekt és explicit, ám dögunalmas stílust, mely szerint komoly múzeumban vastag üveges tárlóba rejtett poros tárgyak láthatók, elvágólag egymás mellett, hosszú, bonyolult, sok latin szóval megtűzdelt, viszont hangyabetűs magyarázattal súlyosbítva.

A „Természettudományi” már jó ideje Európa interaktív gyerekbarát múzeumai közé tartozik: amit csak lehet, nagyban és már-már élőben szemléltet. Nyomkodható, világító, hangzó, vagy képeket mutató eszközöket rohanhatnak meg a kölykök úton-útfélen. Süsü, a sárkány is felbukkan, s még arra is gondoltak, hogy a célkorosztály számos tagja jellemzően csúszik, mászik – jó hely, és kész.

Ráadásul pár hete adták át a múzeum új épületrészét, ahol újdonságként először is egy 2 tonnás bálna impozáns csontváza lóg a főbejáratnál az ember feje fölött, majd az Afrika-kerttel díszített csarnok után egy vadonatúj korallsziget vár: zátonyok jellegzetes élővilágát modellezi – óriás csigákat, kagylókat, tengeri csigákat, sünöket és más herkentyűket –, derengő fényben, vastag üvegpadló alatt. Számítsanak az egészen kicsik szülei arra, hogy úgy egy óra elteltével jut túl a család a zátonyon, a dinók termébe

Joan Miró ismét a Szépművészeti Múzeumban

Alig négy éve láthattunk jó teremnyi Miró-képet a Szépművészeti Múzeumban, s most ismét 48, meglehetősen nagy méretű alkotás érkezett Madridból: a festmények mellett ezúttal szobrok és kis szériában készült, igen ritka, sokszorosított grafikák is.

Ezúttal főleg időskori művek. A szervezők persze gondoskodtak arról, hogy felbukkanjanak korai alkotások is, ízelítőbe, mutatóba. Látható egy a harmincas évekbeli „vad képek” közül:  drámai Férfifej még vastag fekete vonalaival, pompás színekkel kitöltött alakzataival, melyek között a struktúra, a ritmus teremt harmóniát. Itt van a híres Nő és kutya a hold előtt című mű, mely ott lógott Picasso Guernicája mellett a párizsi világkiállítás spanyol pavilonjában, 1937-ben. Élénk, sugárzó színeivel letagadhatatlan Miró, bár éppen nem a mosolygó lelkű alkotások egyike. A riadt, torz fejű, sikoltozó nő jól felismerhetően az akkor aktuális világállapotot, a rettegés rémét ábrázolja. Rálelhetünk egyre a 40-es évek híres, szépséges Csillagkép-sorozatából, mely már a jól ismert Miró-univerzumot idézi, egyetemes renddé szervezi a végtelen égbolt elemeit és a visszaköszönő Miró-szimbólumokat, nőt és madarat, napot, holdat, csillagokat.

Ez a nyári tárlat azonban egyértelműen a hatvanas-hetvenes évekre, tehát az utolsó korszak műveire koncentrál. Felbukkannak ritkán kiállított kísérletek is. Egy kis Jackson Pollock-beütés: festékfröccs, melyből ősi jelek, finom rajzú vonalak komponálják végül a harmóniát. Japán hatás: nagy, üres felületen elhelyezett, végtelenül stilizált motívum, elméletileg Táncoló pipacsok – „minimal art”, mely kecses, természetes vonalvezetésével még őrzi Miró zsigeri kapcsolatát az érzéki, lélegző, megfogható világgal.

Christo alkotásai a Ludwig Múzeum fotókiállításán

Elszántan dolgozik évtizedek óta egy bolgár származású, ma Amerikában élő „őrült csomagolóművész”, Christo. Feleségével, a nyilvánosság számára szintén csak keresztnevét használó Jeanne-Claude-dal mára világhírre tettek szert eredeti, gigászi vállalkozásai: a textíliába, nejlonba bugyolált, majd pár hét után kicsomagolt szobrok, hidak, tájelemek. Annyi bizonyos, a művek lebontása után mindig mindent visszaállítanak eredeti állapotába, kárt nem tesznek. Az előkészítő vázlatok, montázsok, modellek, grafikák értékesítéséből teremtik meg a monumentális alkotások hatalmas költségeinek fedezetét – szponzorokra nem támaszkodnak, ragaszkodnak teljes függetlenségükhöz. Körülbelül ennyi tudható felületes sajtóhírek alapján sajátos – ahogyan ők nevezik – „környezetművészetükről”, mert valójában kevés ember látja saját szemével az alkotásokat. Bár a becsomagolt Reichstag hírére ötmillió ember zarándokolt Berlinbe az akció tizennégy napja alatt, világviszonylatban mégis elmondható: a megvalósulás helyén, és rövid ideje alatt nemigen tartózkodnak nagy tömegek. Természeténél fogva tünékeny, nehezen hozzáférhető művészeti formát választott az alkotópáros.

Van viszont egy állandó fotósuk, Wolfgang Volz, aki évtizedek óta fényképezi a Christo-projekteket. Az ő átlelkesített, ember és táj bonyolult kapcsolatát felmutató természetfotói láthatók a nyár végéig a Ludwig Múzeumban – közöttük több teremnyi, Christo-műveket ábrázoló kép is. Egykor nagy port kavart, rég lebontott óriásinstallációk fotódokumentumaira számít az ember, majd ahogy körbesétál a falfelületnyi fényképek között, lassan kiderül: aki netán elutazott Japánba, hogy pillantást vessen a színes ernyőkkel teleszórt sivár domboldalra – messze nem látta a teljes művet. Ennek nemcsak a méret az oka: ahogyan él, lélegzik a táj, változnak a fények, a színek, az időjárás, úgy él, lélegzik a műalkotás, pillanatról pillanatra mást mutat és mást is mond. Ha valaki, akkor Wolfgang Volz az, akinek lehetősége volt és van sokat elcsípni az installációk életének beszédes pillanataiból, lehetséges jelentéseiből, hiszen ő minden alkalommal ott ül és vár. Emelvényre mászik és vár. Helikopterre száll és vár – jelen van mindvégig, akár becsomagolt fák, akár tájak, akár építmények mondandóját fürkészi. Mennyire mást sugallnak a textíliába bugyolált svájci fák napnyugtakor, amikor – áttetsző „tojáshéjba” zártan – elnyúló, fenyegető árnyak között, sötét felhők alatt állnak sebezhetőn, újjászületésükre várva, mintha költői, álmodó, másvilági élőlények lennének. És a kijózanító reggeli fényben, amikor ronda, idomtalan csomag módjára, az emberi beavatkozástól organikus létüket vesztett „ipari objektumként” merednek a részvétlen ég felé. Pedig nem történt más, mint hogy az alkotók értő, gondos kézzel bekötöztek, átmenetileg elrejtettek, majd visszaadtak a tekintetnek pár teljességgel hétköznapi fát. A hirtelen támadt hiány, a megszokott kontextusukból kiemelt, elidegenített tárgyak helyén maradt űr viszont értelmezésre vár, gondolatokat provokál – fogékonnyá teszi a látást, az elmét. Máshogy néz az ember a párizsi Pont Neufre, ha látta már béna, bepólyált, sebesült, szárnyaszegett betegnek a lázas esti szürkületben, vagy látta a leomló textília alkotta csillogó, lélegzetelállító oszloprendet, a  híd másképp érvényesülő valószínűtlen méreteit, architektúráját.

150 éve Zsolnay – kiállítás az Iparművészeti Múzeumban

A szép tárgyak szerelmeseinek nyilván hírül adni sem kell: a Zsolnay-gyár alapításának 150. évfordulóját és egyben a „legnagyobb magyar fazekas”, a pécsi üzemet annak idején a monarchia egyik legjelentősebb finomkerámia-komplexumává felfuttató Zsolnay Vilmos 175. születésnapját megünneplendő először látható a gyár minden korszakát bemutató, nagy ívű kiállítás. A helyszín pedig – mi lenne más – a színes Zsolnay-kerámiadíszében ma is büszkén pompázó Iparművészeti Múzeum. A kezdeti kőedény-manufaktúra szerény termékeitől a világhíres szecessziós díszkerámiákon át a szocialista egyenbögrékig pontosan nyomon követhetők a másfél évszázad egymást váltó periódusai. Híven tudósítanak a pécsi kerámiaműhely fejlődéséről, valamint a magyar történelem fordulópontjairól, az általános élet- és kultúrnívó változásairól.

A Zsolnay név sokak számára az eozin fantázianéven ismert fém-lüszter bevonatú díszkerámiát jelenti. Bár az üzem gyártott sok mindent – díszítőburkolatot, porcelánszigetelőket, csempét, szaniter termékeket –, a tárlókban persze ezúttal is a díszkerámiák sorakoznak, a jórészt a család generációi által megálmodott alkotások. Kezdetben, ujjgyakorlatként, majd’ minden ismert európai és keleti kerámia- és porcelánstílusban terveztek kollekciókat: ezúttal láthatók is a csigabigás-gyíkocskás „16. századi francia” kerámiák, a vadkanos „angol” darabok, a régészeti emlékeket új életre keltő görög-etruszk szett – sikerült és kevésbé sikerült művek. Zsolnay Júlia 1880-as években készített masszív, vaskos távol-keleti vázái, nehézkes cirádákkal még nyilvánvalóan a zsengék közé tartoznak. A tárlókban mellettük állnak a rutén sorozat madárkás, rózsaszín példányai vagy a reneszánsz pécsi újjászületése hadvezérek, tengeri csaták, puttók, sőt, VIII. Henrik képében, azsúros szegélyű, kicsipkézett tányérokon – bizarr, de érdekes. A közel-keleti szett gyönyörű türkizkékje, zöldje, matt vöröse, stilizált könnyed díszítése, leheletfinom aranyozása azonban már előrevetíti a nagy korszak eltéveszthetetlen Zsolnay-színeit. Ahogy közeledünk a századfordulóhoz, finomodnak a formák, tovább nemesednek az aranyos fényű nemes mázak – megjelenik a híres Zsolnay-eozin. Például – általam sosem látott – ősmagyar motívumok ihlette, mély tüzű, vörös-zöld millenniumi vázákon, tálakon.

Giacometti a Szépművészeti Múzeumban

Nagyhajú művész, Alberto Giacometti és nagyhajú édesanyja, egy valódi olasz „mamma” között szinte tapintható a bensőséges kötelék. Mindkettőjük arcán földön túli, mégis földszagú életszeretet – ez látható a Szépművészeti Múzeum kiállítását illusztráló egyik életrajzi fotón. Talán a mélyről fakadó derű teszi, de a saját korukban forradalmian új látásmódú, olykor absztraktba hajló alkotások váratlanul megindítóak. Érzelemgazdagok.

A megkérdőjelezhetetlen jelentőségű svájci művész jellegzetesen elvékonyodó, magasba nyúló szobrait mindenki látta már képen, reprodukción – úgy kerültek Budapestre, hogy épp bontják és újjáépítik a zürichi Kunsthaus épületét, szemfüles szervezők pedig megragadták az alkalmat, s az építkezés alatt gyorsan idehozták a gyűjteményt: szobrokat, festményeket és grafikákat. Csaknem 70 művet, köztük jó párat a világhíres, nagy alkotások közül. Kivételes lehetőség: két nagy teremben lehet végigmustrálni a válogatást. Giacometti formabontó újításairól, tér- és figurakezeléséről köteteket írtak. Az igazi nagy élmény a svájci-olasz alkotó mélyen átélt, ontologikus problémaérzékenysége, fogékonysága – az amúgy nem túl nagy méretű szobrok elementáris hatása.

Már a korai, kubista művek között áthatolhatatlan szomorúságot áraszt a „Néző fej”. Komor, éjfekete felületbe vájt horpadások: a vak és néma létezés fájdalmának foglalata. Súlyos és tömör, értelemnek vagy érzelemnek ridegen ellenáll a „Kubus”, mint az elmúlás kőbe faragott víziója. Mellettük viszont ott a tüneményes „Pár”: a primitív népek művészeti formáit idéző két kedves kő, melyeken stilizált, vidáman elcsúszott testrészek, huncut arányok, súlypontok fogalmazzák meg a két nem lényegét – szívmelengető derűvel, játékosan. Ugyanúgy ahogy az egymásba olvadó kanalakból komponált „Fekvő nő”, vagy az „Álmodozó, fekvő nő” testet és fejet, holdat és vizet, álomhullámokat egymásba úsztató ringatózó vonalai. Giacometti láthatóan nem volt híve a parttalan absztrakciónak: önironikus szobrászvicc az „Eldobandó, helytelen tárgy”, minden jelentést demonstratíve nélkülöző, értelmezésnek makacsul ellenálló formáival, szétnyomott, buta tüskéivel.

Klimt, Schiele, Kokoschka a Várban

Az úgy volt, hogy magyar és osztrák intézmények közösen rendeztek Bécsben egy csodálatos kiállítást, pazar helyszínen, a Harrach Palotában, „Az áttörés’ címmel. Okos emberek értő, szorgos kézzel három emeletet megtöltő, gazdag anyagot gyűjtöttek össze arról, hogyan vált Bécs és Budapest provinciális, periférián létező lakhelyből európai fővárossá az 1873 és 1920 közötti időszakban, amit a történelemkönyvekből a dualizmus korszakaként ismerünk.

A kezdő esztendő tehát 1873: Bécs világkiállítást rendez, Pest, Buda és Óbuda egyesül, s megélénkülnek a két város áramkörei, dokumentálhatóan hat egymásra a két feltörekvő metropolis a várostervezésben, irodalomban, zenében, festészetben. Ezt mutatta be a nagyszabású bécsi tárlat – az ide-oda ingázó művészek kapcsolatait, az egymásnak átadott kezdeményezéseket és gondolatokat, az összekapcsolódó lendületet. Soha jobb országimázst: a bécsi publikum lehetőséget kapott arra, hogy megpillantsa a szellemi, kulturális rokont a századvégi Budapestben – és tömegek voltak kíváncsiak erre a közös hagyatékra. Ránk.

Ez a nagylélegzetű kiállítás látogatott el most Budapestre, kicsit átdolgozott hangsúlyokkal, visszafogottabb magyar, viszont bővített osztrák anyaggal, hogy lássuk végre mi is ezeket a közös, büszke gyökereket (azután a tárlat a tervek szerint a szentpétervári Ermitázs felé veszi az irányt). A szűkös hírverésből, a plakátokról mindez nemigen derül ki. Ezen felül a grandiózus kiállítás anyagát – nagyjából emeletenkénti bontásban – három külön látogatható tárlatra szedték szét, az alcímek pedig hangzatosak, de pontatlanok, és nem utalnak a lényegre, az átfogó koncepcióra. Mese nincs: jegyet kell venni mindháromra, s nem marad le az ember egy sor érdekességről, belső összefüggésről, utalásról.

Aromák és bukék kicsiny boltja

A város egyik első teaháza volt a Demmers a Podmaniczky utcában, s ma is a „műfaj” klasszikusa Budapesten. Változatos teakultúrákból keresetlenül átvett kellékekkel teremt otthonosságot és meghittséget: a polcok színe indiai nemes fát idéz, a szamovár zimankós orosz esték nosztalgikus hangulatát kelti. A vendégkönyv költői gesztussal maga is a megfáradt, fagytól-esőtől elgyötört vándoroknak ajánlja a parányi helyet – a valóságban viszont a kifinomultabb ízlésű teahívő tábor búvóhelye.

Olyanoké, akik esetleg már az illatért képesek elzarándokolni a Podmaniczky utca közepére: ki itt belépsz, csodás aromák lengnek körül azonnal. Gyönyörűséges, öblös tartóedények tekintélyes sorai rejtik a gusztusos staneclikben kimérve is kapható teafüveket, melyek között a közismert fajták mellett igazán sokféle különlegesség szerepel – Indiából, Kínából, Japánból, Dél-Afrikából vagy épp Brazíliából. Van sűrű és nehéz, lágy és olajos, száraz és kesernyés aromájú, van testes Darjeeling és rozscipó illatú Darjeeling, tea virágporos bukéval vagy gyümölcs utóízzel – de van a bátor vállalkozót gyakorlatilag a füstölt szalonna ízére emlékeztető sajátságos Lapsang Szou-csung. Ott sorakoznak a legújabb teafélék: fehér tea például, mely csak rügyeket tartalmaz, vagy az ízesített kiválóságok – mármint puffasztott rizzsel és pattogatott kukoricával vagy búzavirággal megbolondítottak, nem ám csak a közkeletű almával, fahéjjal társított fajták. Kedvencem a dél-afrikai rooibush tea, mely koffeinmentes, mégis frissít, tapaztalatom szerint hidegben-melegben egyaránt, meg a lapacho Dél-Amerikából, mely köztudottan élénkíti az immunrendszert, influenzás időkben mindenképp javallott, valamint a skót karamell nevű, már jó ideje kapható kompozíció – ez utóbbi tejjel borzasztóan finom.

Helyek – Holland kikötő a Dob utcában

Esztendeje sincs, hogy megnyitotta kapuit, más szóval vitorlát bontott a magát kávéházként, galériaként, színházként, valamint holland kikötőként számon tartó Spinoza Ház a Dob utcában, s mára közkedvelt, felkapott hellyé vált: naponta szerepel a kulturális programajánlókban, egész baráti társaságok ripsz-ropsz odaszoktak kávéra, ebédre, egy kis kultúrára.

Kétségkívül, Hollandia legvonzóbb vonásai kelnek életre a Házban, mely egyike a lassan nálunk is szaporodó barátságos zugoknak: nem pusztán „vendéglátóipari egység”, hanem találkozóhely, ellazulást segítő, saját szellemiséget és stílust árasztó otthonos világ.

A Spinoza Ház csupa-üveg utcafrontjával olyan világos, nyitott, kifelé forduló, mint az általában függöny nélküli holland otthonok. A tompa vörhenyes, mahagóni fafelületek patinás, meleg hatásúak, mint Rembrandt színei vagy egy gyarmatosítás korabeli hajó évszázados deszkái – mondjuk azé, amely ma is ott ringatózik csendesen Amszterdam kikötőjében –, s érettek, mint a jóféle holland sajt. A hagyományos, hollandos miliőt ízléssel keresztezték szecessziós vonásokkal, egy-két míves tükörrel, a művészeti asszociációkat megteremtik a bekeretezett Toulouse Lautrec-grafikák, régies-szép plakáttervek, nosztalgikus újságcímlapok a külső kávézóban, vagy ottjártamkor Ata Kandó venezuelai fotói – őket követik Róna Jutka képei – a belső kávézóban. Diákosan oldják a komolyságot a fogasról lecsüngő, „panyókára vetett” olvasókeretre szerelt újságok, az ablaküvegre ragasztott programok és szórólapok, s előáll egy kellemes, kulturált, egyszerre ízes holland és laza kozmopolita atmoszféra, ahová diáknak, tanárnak, bankárnak egyaránt felüdülés betérni.

Helyek – Kultúrzug a világutcában

Mindinkább európai jelleget ölt, kulináris és szellemi ínyencségekre szakosodik a  budapesti Ráday utca, s közel egy esztendeje lapul itt, a 27. szám alatt egy kedves és kulturált értelmiségi kuckó: a Ráday Könyvesház. Ők egy HBK, mondják magukról: Hagyományos Belvárosi Könyvesbolt.

Őrzik a hagyományokat, mert békebeli könyvesboltok igényes választékát tartják, szakkönyvet, idegen nyelvű köteteket, „agyafúrt” kortárs szépirodalmat kínálnak, semmiképp nem a népszerű paperback dömpinget zúdítják a vásárlóra.

Belvárosi jelenség, mivel elszántan részt vesz a főváros régi polgári negyedének újraélesztésében; teszi ezt a nívós, válogatott kínálaton túl sokféle módon: ezek egyike például az áprilisra időzített nemzetközi Költészet napi fesztivál, vagy júniusban az Ünnepi Könyvhéthez kötött vásári rendezvény. Ilyenkor látványosan kivonulnak a Ráday utcára, hogy még közvetlenebbül szólítsák meg a széles publikumot. Idén áprilisban ide várják RózÝewiczet Lengyelországból, valamint sok más vendéget a világ minden tájáról, demonstrálandó a politikai és költészeti-irodalmi határok különbözőségét.

Valójában jóval több, mint egy könyvesbolt: miniatűr kultúrcentrum, találkozóhely, kellemes-kulturált értelmiségi zug. Szellemi aurájával vonzza azokat, akik vágynak egy „helyre” – a Magyar Építőművészet szerkesztőségét (szobát kaptak), a Magyar Műfordítók Egyesületét (itt alakultak meg) éppúgy, mint az ide alkalmanként vagy rendszeresen betérőket.

Szépek a képek, hogyne lenne szép Monet mellett Manet, valamint Pisarro és Sisley, no meg Renoir; ki ne szeretné az impresszionisták ragyogását és életszeretetét: ha van populáris festészeti sikerstílus, hát az övék az.

Valóban: legalábbis Budapesten ritkán látható mennyiségben büszkélkednek gyönyörű plein air alkotások a tompa türkizzöld drapériával diákosan becsomagolt falakon – s ez mindenképpen vonzerő nálunk, ahol a korszak nagy képeiből szinte egy sem található.

A „Monet és barátai” mindazonáltal több és más, mint szép képek együtt a falon: kultúrtörténeti kuriózummá teszi a „dramaturgia”, ahogy a festészettörténet e fényes évtizedeinek biográfiákból is kiolvasható csomópontjait, összefüggéseit, különös fordulatait képekben is dokumentálja. Stílusokat, témákat, technikákat – ahogy kézről kézre jártak. A rendezők fölényes, hihetetlenül aprólékos tárgyi tudása, az átgondoltság és az ötletek eleganciája emeli valódi eseménnyé a tárlatot. S van végre számítógépes szoba a diákoknak, filmvetítés és könyvek a kijáratnál.

Meglepetés meglepetés hátán, ahogy körülsétálunk a termekben. Vándormotívumok, rögtön az első teremben: étretat-i sziklafal, amint a mester, Courbet látja, súlyosnak, tömbszerűnek, az ő megszokott stílusában – s ugyanaz a sziklafal, ahogyan a tanítvány Monet festi, légiesen, levegősen, élénk türkiz fénnyel elárasztva. Halászbárkák, Monet-tól: egy korai, súlyosan, szinte tapintható deszkából – mellette egy másik, ahogyan 17 évvel később festi ugyanő: lebegőn, már kiforrott technikával. A Rouen-téma – ám ezúttal Pisarrónál. Katedrálissorozat darabjai – Sisley-től, szinte egy időben készültek Monet rouen-i képeivel.

Itáliai festészet a Szépművészeti Múzeumban

A XVIII. század Itália életében a hanyatlás korszaka: vége a tündöklő reneszánsznak, amikor Itália indította útnak az új témákat, technikákat, szétsugározva ragyogó szellemiségét egész Európában. S vége a barokk első nagy évszázadának is: Caravaggio fény-árnyék struktúrákkal kísérletező képei és Bernini eksztatikus szobrai még megadták a kezdő lendületet a nagy korstílusnak az egész kontinensen – hogy aztán a széttagolt Itáliában eluralkodjék a provincializmus, és a szellemi kifulladás legyen úrrá az egész félszigeten –, talán egyedül Velence kivételével. Olyan korszak jött el a festészetben, mely jószerével csak a várostájkép műfajában alkotott karaktereset. Canalettón kívül Tiepolo nevét emlegetjük máig – ő viszont ideje tetemes részét külföldön töltötte, ott is alkotott.

Nagy, reprezentatív tárlatot nem is igen rendeznek hát a XVIII. század Itáliájáról – a részletek kedvelőinek, a kutakodó ínyenceknek szól az a Szépművészeti Múzeum Márvány-termében elhelyezett ötletes válogatás, amelyben a korszak itáliai festészetének zömmel magyarországi gyűjteményekben „elspájzolt”, lappangó alkotásait mutatja be a múzeum.

Öt kis alkotás képviseli a nagy Tiepolót – gyakorlatilag láthatatlanul, mert olyan magasra helyezték őket. Felbukkan a velencei mester, Canaletto neve is – rá kevésbé jellemző római várostájképek vásznai mellett. Nem azok az impozáns, nagyszabású, levegős „veduták” (látképek) ezek, melyeket a nagy galériák falain szoktunk látni: a dokumentumszerű palotaképmások mellett bizony felbukkannak a vörös falú putrik is, a mediterrán szedett-vedettséggel száradó ruhák, a fal tövében vizelő férfi; másutt a málló, gazzal benőtt antik rom valósággal ránehezedik a kompozíció címadó templomára – életesebb portrék ezek egy romlékony városról, mint az általában kiállításra kerülő, erőt, hatalmat megörökítő fegyelmezett, hűvös vásznak.

Ebben a sorozatunkban időről időre „jó helyekről” szeretnénk beszámolni, közkinccsé tenni, ha rejtett kincsre bukkanunk. „Jó hely” lehet egy üdülőfalu – de könyvesbolt, kávézó, teaház, park; bármi és bárhol. Ha olvasóink ismernek egy „jó helyet”, elég egy levél, e-mail, üzenet, s mi máris ott termünk, hogy tudósítsunk róla. – A szerk.

Mikor dönt úgy az ember, hogy lemegy falura nyaralni? Ki ekkor, ki meg akkor. És van, aki soha. Mi akkor indultunk meg a déli határszél, pontosabban az ormánsági kis Tésenfa, egészen pontosan a Csiribiri „üdülőfalu” irányába, amikor eljött a hátborzongató pillanat: rájöttünk, hogy a gyereknek fogalma sincs, milyen „igaziból” a kakas, a gyöngytyúk, s disznóröfögést is csak CD-ről, valamint (kérésre) apja kreatív előadásában hallott – élő háziállatot még sosem látott.

Az „üdülőfalu” egyfelől afféle falusi turizmus céljait szolgáló, manapság divatos létesítmény: három népes családdal is belakható tájjellegű parasztház, tornáccal, tapasztott kemencével, ahogy kell. Nagy kerttel: a frissen kaszált gyep vége szürkén beleolvad az erdőbe. S valóban: volt kutya, macska, a mára már gyerekrajongó szomszédnál tyúk, liba és egyéb állatok. Volt disznó, még röfögött is. A templom tornyán gólyafészek, sőt -fiókák. Fel lehetett pattanni a pajtában sorakozó kerékpárokra, s végigkarikázni a gáton, jó messze a civilizációtól – nyáron negyven fokban, böglyök hadától kísérve, máskor a nyilván kellemes napsütésben – le, a Dráváig. Aki akar, horgászhat, vagy csak bámulja a nemzeti park vad- és vízi világát, gémeket, kacsákat. Ha már kicsit elég volt a falusi dagonyából, ott vannak a festett famennyezetű, különleges ormánsági templomok a környéken, lehet úszni Harkányban, Sellyén, várat nézni Gyulán. Amúgy csend, víz, föld- és tehénszag – falu.