RETKES ATTILA cikkei

Azok, akik a jazz ezernyi színárnyalata, stílusirányzata közül a populáris, első hallásra is könnyen befogadható, a pophoz és a rhythm and blueshoz közelítő muzsikát szeretik, bizonyára örömmel vették a hírt: július 17-én Budapesten, a sportarénában koncertezik George Benson gitáros és Al Jarreau énekes. A két legendás muzsikus a közelmúltban megjelent, Givin’ it Up című CD-jét mutatja be – azt az albumot, amelyet februárban két kategóriában is Grammy-díjjal jutalmaztak. Szinte hihetetlen, de Benson és Jarreau most először dolgozott együtt a stúdióban, és a műfaj olyan óriásait hívták meg vendégnek a lemezre, mint a zongorista Herbie Hancock, vagy a két csúcskategóriás amerikai basszusgitáros, Stanley Clarke és Marcus Miller. A Givin’ it Up repertoárjának gerincét újrafogalmazott régi slágerek alkotják: például a Tutu című Miles Davis-klasszikus, amit Marcus Miller hangszerelésében, a két főszereplő virtuóz improvizációival hallhatunk. Három-négy új szám is született, de ezek – kellemes hangzásukkal, talán túlságosan is lekerekített formáikkal – aligha tudják felvenni a versenyt a jazztörténet örökzöldjeivel.
    Teljesen más stílusba és hangzásvilágba kalauzolja a jazzbarátokat a Franciaországban élő magyar gitáros, Palotai Csaba és zenekarának (Grupa Palotai) új albuma, amely a Singapore címet kapta. A cím kissé megtévesztő, mert a kompozíciókban egyáltalán nincsenek ázsiai zenei motívumok – igaz, a furcsán lebegő harmóniák, a szokatlan hangszerelési megoldások közelebb állnak az Európán kívüli zenei hagyományhoz, mint az általunk jól ismert klasszikus-romantikus tradícióhoz. Palotai a gitár mellett ütőhangszereken is játszik, zenekarát három fúvós és egy dobos alkotja: a zongora és bőgő nélküli improvizatív muzsika elsőre nagyon szokatlan. Ha azonban újra és újra meghallgatjuk a rövid tételekből, szvitszerűen felépülő kompozíciót, olyan zeneszerzői logikát és előadó- művészi kreativitást fedezhetünk fel, ami összetéveszthetetlenül egyéni, s ezáltal figyelemre méltó.
    Egy másik, Párizsban élő magyar gitáros, Gadó Gábor lesz az egyik főszereplője a Művészetek Palotája hagyományos Jazztavasz fesztiváljának, amit ezúttal április 30-tól május 3-ig rendeznek a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben és a Fesztivál Színházban. A Francia kapcsolat című koncerten (május 1.) Gadó állandó kvartettjével lép színpadra, amelyben Matthieu Donarier szaxofonozik, Sébastien Boisseau nagybőgőzik és Joe Quitzke dobol. Az Athéntól Londonig sikerrel koncertező, nemzetközi szaklapokban is gyakran méltatott kvartett jó példája annak, hogy a magyar jazzmuzsikusok az elmúlt tíz-tizenöt évben sikerrel kapcsolódtak be a műfaj európai vérkeringésébe. Ezt bizonyítja a Brit kapcsolat című koncert is (május 2.), amelynek főszereplője Tisza Bea énekesnő, vendégszólistája a londoni dobos, Winston Clifford lesz, és a kamarazenei ihletésű produkcióban egy vonósnégyes is közreműködik. A fesztivált a világ bármelyik koncerttermében szívesen látott nemzetközi sztárok produkciói foglalják keretbe. Április 30-án a keleti parti jazz új generációjának emblematikus egyénisége, Roy Hargrove trombitás és kvintettje mutatkozik be Magyarországon. Nothing Serious (Semmi komoly) című lemezük anyagát játsszák, de a zene azt bizonyítja, hogy nagyon is komolyan veszik azt, amit csinálnak. Május 3-án a trombitás Randy Brecker, a szaxofonos Bill Evans és a gitáros Hiram Bullock nevével fémjelzett Soulbop Band játszik a MűPában. A négy éve működő zenekar a kirobbanó lendületű funky, a szövevényes hangszerszólók és a „főútvonalon haladó”, modern tengerentúli mainstream jazz különös ötvözete. George Benson – Al Jarreau: Givin’ it Up (Concord-Universal) Grupa Palotai: Singapore (BMC Records) Jazztavasz Fesztivál a Művészetek Palotájában: április 30.–május 3.

Az idén ötvenéves basszusgitároszeneszerző, Vasvári Pál az 1980- as évek közepe óta nemcsak a hazai, hanem a Lajtán túli dzsessz-szcénának is aktív szereplője. Koncerteken és stúdiófelvételeken gyakran játszik együtt olyan amerikai muzsikusokkal (Mike Stern, Alex Acuna, Russel Ferrante, Dave Samuels), akikről nemcsak PR-anyagokban olvashatjuk, hogy nemzetközi sztárok, hanem – tehetségük, képzettségük és elért eredményeik alapján – tényleg azok. Vasvári európai kapcsolatrendszerének legfontosabb célpontja Lengyelország, ahol a dzsessz már a szocializmus évtizedeiben támogatott műfaj volt, kiépült az infrastruktúrája, az oktatási rendszere, s ennek eredményeként Varsó, Lódz, Poznan és Szczecin mindmáig ontja a tehetségeket. A legújabb Vasvárialbum (Pál Vasvári and the Polish Violins) is a lengyel–magyar „dzsesszbarátság” szép példája, amely a nagyon fiatalon elhunyt dzsesszhegedű-virtuóznak, Zbigniew Seifertnek állít emléket, születésének 60. évfordulóján. Nem meglepő, hogy az album főszereplői hegedűsök: Krzesimir Debski, Henryk Gembalski és Maciej Strzelczyk, akiknek bravúros szólóihoz honfitársaik – köztük a Magyarországon is gyakran megforduló Krzysztof Scieranski baszszusgitáros és Bernard Maseli vibrafonos – játéka társul. A kompozíciók és hangszerelések többségét Vasvári jegyzi: békés, kiegyensúlyozott hangvételű, olykor meditatív karakterű darabok ezek, de a hangszeres virtuozitás így is remekül érvényesül bennük.
Ugyancsak 2006 végén jelent meg, de a karácsonyi dömpingben kevés figyelmet kapott az a CD és DVD, amely A zongora mesterei (The Masters of Piano) címmel Vukán György és Szakcsi Lakatos Béla közös produkcióját, a Thália Színházban készült koncertfelvételüket rögzíti. A címadás egyáltalán nem túlzás: a hatvanas éveikben járó, így lassan már nagy öregeknek nevezhető – de gondolkodásukban friss, nyitott, fiatalos – pianisták tényleg hangszerük mesterei, mindent tudnak a zenéről, az improvizációról és a négykezes-kétzongorás műfaj (egyébként cseppet sem egyszerű) játékszabályairól. Előadásuk egyszerre örömzene és minuciózusan kidolgozott, dramaturgiai szempontból is tudatosan felépített műalkotás. A két zongorista ráadásul annyira egymásra hangolódott, hogy az audio CD-t hallgatva olykor nem is lehet egyértelműen eldönteni, melyik szólót ki játssza – pedig egyébként játékstílusuk, billentésük markáns, egyedi és szignifikánsan különböző. A DVD aztán az összes rejtélyt feloldja – kivéve azt, hogy mi lehet az a hihetetlenül erős kapocs, ami a két, eltérő habitusú és zenei érdeklődésű jazz-zongoraművészt így egymáshoz fűzi.
A sokoldalú Szakcsi Lakatos Bélát február 23-án, a Művészetek Palotájában szólóesten is meghallgathatjuk – a koncert két félidejében két, egymástól gyökeresen különböző szerepkörben. Az első részben Szakcsi itthon alig ismert „GRP-korszakát” – vagyis az amerikai GRP hanglemezkiadó felkérésére a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején készített szólólemezeinek repertoárját – eleveníti fel, míg a második részben – a Hollerung Gábor vezényelte Budafoki Dohnányi Zenekar közreműködésével – Mozart Koronázási zongoraversenyét játssza; de úgy, hogy az egyes tételek végén található úgynevezett cadenzákat terjedelmes dzsesszimprovizációkkal egészíti ki. Szokatlan vállalkozás, de Mozarttól egyáltalán nem idegen: a salzburgi géniusz is mindig kapható volt az ilyesfajta zenei csínytevésekre.

Ötvenedik születésnapját ünnepli a Németországban élő gitárművész- zeneszerző, Snétberger Ferenc, aki az elmúlt másfél évtizedben – szívós, következetes munkával, valamint rengeteg alkotói és előadói invencióval, kreativitással – a magyar jazz egyik legsikeresebb, nemzetközi színtéren is magasan jegyzett személyisége lett. Találóan jegyezte meg egy holland kritikus: Snétberger olyan erős egyéniség, hogy bármilyen produkcióban is vesz részt, mindig az ő játéka és előadásmódja marad meg leginkább a közönség emlékezetében. Ez még a Trio Stendhal nevű zenekarra is igaz, amelyben a gitáros a nyolcvanas évek végén felbukkant, s amelynek hazai népszerűségét köszönheti. Pedig a rég feloszlott trió másik két tagja, a szaxofonos Dés László és az ütőhangszeres Horváth Kornél ugyancsak karizmatikus előadó.
Az európai cigányságon belül is kisebbséget alkotó – elsősorban német nyelvterületen élő – szintó népcsoporthoz tartozó Snétberger tevékenységének középpontjában azok a lemezfelvételek állnak, amelyeket a kilencvenes évek közepe óta Matthias Winckelmann egyszemélyes, de az egész világon ismert és megbecsült kiadója, a müncheni Enja felkérésére készít. Ezeken a CDken szólóban éppúgy hallhatjuk, mint a trombitás Dusko Goykovich-csal és Markus Stockhausennel (a vitatott, de kétségkívül jelentős kortárs zeneszerző, Karlheinz Stockhausen fiával), valamint a vibrafonos David Friedmannel, különböző triókkal és kvartettekkel, sőt szimfonikus zenekarokkal. A következő hetek két budapesti koncertjén is alaposan kihasználja ezt a sokoldalúságot. Február 23-án, a Zeneakadémián – Art of Jazz Duo’s című hangversenyén – Markus Stockhausent, David Friedmant, Dés Lászlót, valamint Arild Andersen norvég nagybőgőst, Paolo Vinaccia olasz dobos-ütőhangszerest és Dhafer Youssefet, az ud nevű arab pengetős hangszer tunéziai mesterét látja vendégül. Március 7-én, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben viszont Snétberger ismét a klaszszikusok felé közelít: miután hosszú évekig tanulmányozta a tradicionális brazil és a klasszikus spanyol gitárosok játéktechnikáját, minden adottsága és tudása megvan ahhoz, hogy – a Danubia Szimfonikus Zenekar kíséretével – az első részben eljátssza Rodrigo közismert Aranjuez-concertóját; a második részben pedig új, saját zenekari darabját – Kelet címmel.
Ami a sokoldalúságot, az egymástól olykor gyökeresen eltérő stílusokban és játékmódokban való jártasságot illeti, a fiatalabb nemzedékhez tartozó – s április 30-án ugyancsak Budapesten, a Művészetek Palotájában fellépő –, világutazó amerikai trombitás, Roy Hargrove sem panaszkodhat. Két állandó formációjának – a saját nevét viselő kvintettnek, illetve az RH Factor nevű rhythm and blues zenekarnak – a közelmúltban egyszerre jelent meg új lemeze. A második, Distractions („Zavaró tényezők”) című album sikerült jobban: a bravúros hangszerszólókhoz – amelyekben Hargrove mellett főleg a veterán szaxofonos, David „Fathead” Newman jeleskedik – ötletes groove-okat használó, dinamikus, pillanatnyi szünetet sem engedélyező ritmusalap társul, ami a hallgató figyelmét sem hagyja ellankadni. A hagyományosabb, mainstream jazzt játszó kvintett lemeze viszont pont olyan, mint a címe: Nothing Serious vagyis „Semmi komoly”. Technikailag persze ez is kifogástalan, és jó hallani a vendégművészként felkért legendás harsonást, Slide Hamptont, de ettől eltekintve Hargrove-éknak ezúttal nem sikerült kiemelkedni az átlagosan jó minőségű, kurrens amerikai jazz-produkciók tömegéből.

Évről évre gazdagabb a karácsony előtt megjelenő, magyar kiadású jazz- és világzenei hanglemezek kínálata. Más kérdés, hogy a médiumok passzivitása, a terjesztés nehézségei és az európai összehasonlításban is kifejezetten magas árak miatt ezek a kiadványok csak szűk körhöz jutnak el. Négy olyan albumot ajánlunk az olvasók figyelmébe, amelyek komoly értéket közvetítenek, s emellett karácsonyi ajándéknak is ideálisak.
A Kárpát-medence sokszínű kulturális örökségéhez – és az anyanyelvhez – való szoros kötődés; egyszerű struktúrákra épülő, könnyen követhető, színárnyalatokban és érzelmekben mégis gazdag hangzás – ezek a gitáros-énekes Krulik Zoltán együttesének, a több mint két évtizede működő Makámnak a legfontosabb ismertetőjegyei. Ákom Bákom című, néhány hete megjelent lemezével Krulik – megítélésem szerint – három szempontból is új korszakot nyitott a Makám eddig egyenesnek tűnő pályáján. Egyrészt ez az első saját kiadású lemezük, másrészt a zenekar tagsága jelentősen kicserélődött-megfiatalodott: a húsz dalban az időnként a perepelocska nevű ukrán hárfát is pengető Krulik mellett Lázár Erika és Mezei Kinga énekel, Horváth Olga hegedül és vokálozik, Eredics Dávid klarinéton, furulyán és kavalon (balkáni népi fúvós hangszeren) játszik; Boros Attila basszusgitározik és Keönch László ütőhangszereken muzsikál. A harmadik – és egyben legjelentősebb – újítás a lemez tematikája: a korábban sokszor melankolikusnak tűnő Makám játékos lemezt készített, amely elsősorban gyerekeknek szól, de esti koncerteken a felnőtt közönség is nagy lelkesedéssel fogadja. Karikás szemű nyúl és ma született aligátorkölyök, a vakond vára és egy settenkedő álmedve: ez a CD nem sorskérdésekkel foglalkozik.
A Makámhoz hasonlóan a gitáros- zeneszerző Párniczky András zenekara, a jazz és az etno határán egyensúlyozó Nigun is könnyen azonosítható kulturális gyökerekkel, határozott identitással rendelkezik. A kelet-európai zsidóság, s ezen belül is elsősorban a haszidok csodálatosan gazdag zenei örökségét elevenítik fel, egy gyorsan változó, nagyon rugalmas műfaj, a jazz kontextusába helyezve. Párniczky és muzsikustársai – Barcza Horváth József (nagybőgő), Bacsó Kristóf (szaxofon), Baló István (dob) – új lemeze a Bale Kulturnik címet kapta; a jiddis kifejezés olyan emberre utal, aki tudatos döntést hozva visszatér saját gyökereihez. Nagyszerű vendégszólistájuk, Daniel Zamir izraeli tenorszaxofonos segítségével a mai Ukrajna, Románia, Moldova, Szlovákia és Kelet-Magyarország területén kalandozhatunk, és a zsidó zenekultúra olyan rétegeivel ismerkedhetünk, amelyek az erősen amerikanizálódott klezmerből már régen kivesztek.
A magyar jazz „nagy generációjához” tartozó gitárművész-zeneszerzőt, Babos Gyulát is régóta foglalkoztatja az ősök – vagyis az Indiától Andalúziáig vándorló cigányság – kultúrájának újrafelfedezése és közvetítése. Ez a törekvés hívta életre a Babos Project Romani nevű zenekart, majd annak megszűnése után a sok szempontból hasonló, de bátrabban kísérletező, megítélésem szerint még izgalmasabb zenét játszó Babos Project Specialt. Az új csapat első lemeze (Variáció) nagyszerűen sikerült, s ez a zenei folyamatokat tökéletesen kézben tartó, magabiztosan és elegánsan irányító Babos Gyula mellett a többiek remek egyéni teljesítményének is köszönhető. Szakcsi Lakatos Róbert érzékeny zongorázása, Hárs Viktor precíz és kifinomult nagybőgőjátéka, az alig húszéves Balogh László elementáris erejű dobolása, valamint Veress Mónika magyar és lovári nyelven is szívhez szóló éneke olyan összhangot teremt, ami művészi-szakmai értelemben a legszebb reményekre jogosítja a Project Specialt.
Teljesen más műfajt és szemléletmódot képvisel, de így is a magyarországi jazz és világzene különös színfoltja a kilencvenes évek vége óta koncertező és lemezeket készítő Djabe együttes. A zenekar vezetője, a gitáros Égerházi Attila – elsősorban édesapja, a néhány éve elhunyt Égerházi Imre festőművész hatására – kezdettől arra törekszik, hogy a hangzóélményt nagyon erős vizuális hatásokkal is összekapcsolja. Apa és fia különösen szép és megragadó – az édesapa halála után is folytatódó – művészi együttműködésének bizonyítéka a Táncolnak a kazlak című projekt, amely négy éve indult, s most egy attraktív, igényesen kivitelezett DVD-vel zárult le (a folyamat befejeződését a cím múlt időbe helyezése is jelzi). Az Égerházi Imre táj- és zsánerképei által inspirált muzsika nem most született meg, így zenei szempontból a DVD nem sok újdonsággal szolgál a Djabe rajongóinak: könnyen befogadható, már-már konvencionális, de mindig szépen hangszerelt, olykor keleties-arabos színezetű instrumentális jazz. Vizuális és technikai szempontból viszont a Táncoltak a kazlak megfelel a 21. századi európai követelményeknek; szerves egységbe rendeződik a magyar Alföld, a toscanai dombtető és a címadó kárpátaljai szénakazlak mikrovilága.

Tíz hónapja indult útjára a Művészetek Palotájának Hétfő esti dzsessz című koncertciklusa. A sorozat elsődleges célja, hogy a 450 nézőt befogadó Fesztivál Színházban a magyarországi dzsessz-szcéna kiemelkedő személyiségei – gyakran külföldi vendégszólistákkal közösen – olyan unikális produkciókat hozzanak létre, amelyek ebben a formában más hazai koncerttermekben biztosan nem hallhatók, s amelyekből akár CD- vagy DVDfelvétel is készülhet. Szinte biztosra vehető, hogy az idei szériából még előttünk álló két koncert minden szempontból megfelel a céloknak és elvárásoknak: november 27-én Oláh Kálmán zongoraművész és komponista ad szerzői és előadói estet a Művészetek Palotájában, a december 11-i hangverseny főszereplője pedig a virtuóz énekes, Berki Tamás.
Oláh Kálmánról az elmúlt időszakban többször is írtunk a Medical Tribune hasábjain, korántsem véletlenül: harminchat éves korára már nemcsak Európa- szerte elismert dzsessz-zongoraművész, hanem zeneszerzőként is egyre komolyabb sikereket ér el. Töretlenül felfelé ívelő pályáján újabb mérföldkő, hogy néhány hete – Always című kompozíciójával – megnyerte a Thelonious Monk nemzetközi dzsesszzeneszerzőversenyt, amit a BMI amerikai szerzői jogvédő iroda finanszírozott. A díjkiosztó gálakoncerten, a washingtoni Kennedy Centerben a műfaj meghatározó amerikai muzsikusai – Jacky Terrasson, John Patitucci és Teri-Lynn Carrington – adták elő a díjnyertes szerzeményt. A szerénységéről ismert Oláh Kálmán a díjról azt mondja, véletlenül talált rá a versenykiírásra a Los Angeles-i Monk Intézet honlapján; az Always pedig azon a napon született, amikor a Magyar Rádióban koncertet rendeztek a legendás szaxofonos, Lakatos „Ablakos” Dezső emlékére. „Arra gondoltam, milyen szép lenne ezen a hangversenyen olyasmit játszani, ami kifejezetten Dezső emlékére készült” – idézi fel a mű keletkezésének pillanatát. November 27-én, a szerzői és előadói esten Oláh Kálmán mindkét állandó zenekara, az 1990-ben létrehozott Trio Midnight és a négy évvel később alapított Oláh Kálmán Szextet is színpadon lesz; a koncert vendégszólistája az innovatív brit trombitás, Gerard Presencer. A szextettel saját kompozíciókat játszanak – ez kiváló terep új ötletek, zenei gondolatok kipróbálására. Az Egri János nagybőgőssel és Balázs Elemér dobossal közös trió viszont a spontán improvizáció örömét, az „igazi” dzsesszt jelenti Kálmánnak. Érdekes, hogy Gerard Presencerrel még sohasem játszottak együtt – Berlinben, egy mesterkurzuson ismerkedtek meg, s ezt követte a mostani budapesti meghívás.
Két héttel később Berki Tamásé és barátaié lesz a Fesztivál Színház pódiuma. Állandó zenekarának tagjai – a szaxofonos Tóth Viktor, a gitáros Mohai Tamás, a basszusgitáros Horváth Plutó József és a dobos Mohai Győző – mellett a sziporkázóan szellemes előadásokra képes Bolyki Brothers a cappella énekegyüttes, valamint Berki egyik legkedvesebb tanítványa, Éliás Gyula Jr. és Dajka Krisztián gitáros vesz részt a produkcióban. Az idén hatvanéves Berki Tamás három és fél évtizedes pályafutásra tekinthet vissza, ami alatt összetéveszthetetlenül egyéni előadói stílust sikerült kialakítania. Még a közismert dzsessz-örökzöldeket is „berkisen” szólaltatja meg, s ennek – valamint a Benkó Dixielanddel közös fellépéseinek – köszönheti rajongótáborát. Az éneklés mellett rádiós-tévés szerkesztő-műsorvezetőként és a Zeneakadémia dzsessztanszakának tanáraként is dolgozó Berki védjegye a humor, az optimizmus és a feltétlen zeneszeretet. Ezért érdemes annak is meghallgatnia a koncertet, aki egyébként a vokálissal szemben a tisztán hangszeres dzsesszt preferálja.November 27.: Oláh Kálmán, december 11.: Berki Tamás. Művészetek Palotája, Fesztivál Színház (Bp. IX., Komor Marcell u. 1.)

Dzsessz és világzene

Wim Wenders költői érzékenységű filmje, a Lisszaboni történet tette szélesebb körben népszerűvé azt a csodálatosan gazdag, szerteágazó, kétszáz éves múltra visszatekintő zenei műfajt, amit fado néven ismerünk, s amit ismeretterjesztő könyvekben portugál bluesként is emlegetnek. A filmben szerepelt Teresa Salgueiro énekesnő is, a Madredeus zenekar szólistája, aki csipkefinoman szőtt, fájdalmas- melankolikus dalaival nemcsak szülőhazájában, Portugáliában, hanem Európa-szerte felhívta magára a figyelmet. A Madredeus tudatosan és sokat merít a fado mint sajátos városi népzene hagyományaiból, de sok tekintetben át is értelmezi, továbbgondolja azt. Az elmúlt tizenöt évben szimfonikus zenekarral és DJ-kkel is együtt dolgoztak, s közben lemezről lemezre képesek voltak új értékeket felmutatni, közvetíteni. Teresa és muzsikustársai az elmúlt másfél évben a speciálisan lisszaboni tematikájú, a város nagy folyójára utaló, Faluas Do Tejo című lemezzel járják a világot, s minden bizonnyal ezt hozzák magukkal Budapestre is: október 20-án, a Művészetek Palotájában a Mediterrán Fesztivál keretében lépnek fel. A zeneünnep másik két napján a görög, illetve a dél-itáliai zenekultúrából ad ízelítőt Savina Yannatou és Primavera en Salonico nevű zenekara, illetve a nápolyi Spakka-Neapolis 55.

Jazz-ajánló

A Bostonban és Párizsban tanult, nagyszerű fiatal szaxofonosról, Bacsó Kristófról, illetve a harmincöt éves korára tökéletesen kiforrott zongoraművész-zeneszerzőként a világot járó Oláh Kálmánról már korábban is írtunk e hasábokon. Most ismét itt az alkalom, hiszen új, közös stúdiólemezük jelent meg, a gitáros Gadó Gábor kvartettjében megismert, Magyarországon visszatérő vendégnek számító francia nagybőgős, Sébastien Boisseau közreműködésével. Azt gondolhatnánk, hogy a dob nélküli jazz-trió nem elég ritmikus, s talán hiányzik belőle az a jellegzetes lüktetés, ami évtizedek óta a műfaj egyik alapvető stílusjegye. Erről azonban szó sincs: Boisseau nagyon magabiztosan hozza a lüktető alapot – még akkor is, ha vonóval játszik –, s a zongora szólamában is markánsan jelen vannak a jazz emblematikus ritmusképletei. Közben szinte minden tételben nyomon követhető az a mély, szerteágazó kapcsolat is, ami Oláh Kálmánt a bartóki örökséghez, a kárpát-medencei folklórkincshez fűzi. A három muzsikus egy tavalyi budapesti fesztiválon talált egymásra, s közös lemezük több mint biztató kezdet: autonóm, értékteremtő produkció.

A magyar jazznek az utóbbi időben tapasztalható, határozott fejlődését, társadalmi elfogadottságának növekedését jelzi, hogy a kétmilliós világvárosban, Budapesten végre már nem csak egyetlen olyan hely (a Veres Pálné utcai Jazz Garden) működik, ahol minden este élő koncerteket hallgathatnak a műfaj kedvelői. A második fecske a Vigadó térnél horgonyzó Columbus hajó, ahol 2005 elején a nem sokkal korábban alakult Magyar Jazz-művészek Társasága indította be napi jazz-klubját. A társaságot – mint művészeti menedzsmenttel, koncertszervezéssel és lobbizással is foglalkozó kulturális civilszervezetet – a magyar jazz-élet tizenkét meghatározó személyisége hozta létre: négy zongorista (Kaltenecker Zsolt, Oláh Kálmán, Szakcsi Lakatos Béla és ifj. Szakcsi Lakatos Béla), két szaxofonos (Borbély Mihály, Dés László), egy trombitás (Fekete-Kovács Kornél), egy gitáros (Babos Gyula), egy dobos (Balázs Elemér), egy hegedűs (Lantos Zoltán), egy énekes (Berki Tamás) és egy ütőhangszeres (Horváth Kornél). A szervezetnek nemcsak ők a tagjai, hanem a zenekaraikban megforduló 65–70 muzsikus is, így elmondható, hogy a Magyar Jazz-művészek Társasága a szakma jelentős részét képviseli.

Aligha vitatható, hogy a győri Mediawave az elmúlt tizenöt évben a legfontosabb magyarországi underground összművészeti fesztivállá nőtte ki magát. Bár Hartyándi Jenő főszervezőnek idén is komoly finanszírozási nehézségekkel kell szembenéznie, reménykedhetünk, hogy a fesztivál tervezett programja teljes egészében megvalósul. A jazz-rajongók mindenesetre már nagyon várják napjaink egyik első számú nagybőgőse, az amerikai Dave Holland kvintettjét: ebben az együttesben Chris Potter szaxofonozik, Steve Nelson vibrafonon játszik, Robin Eubanks harsonázik és Nate Smith dobol. Fontos koncertnek ígérkezik a GilFeMa együttes fellépése: ezt a formációt a Berklee School of Music növendékei alapították, köztük a magyar dobos, Németh Ferenc, valamint Lionel Loueke benini gitáros, aki a közelmúltban Herbie Hancock és Charlie Haden lemezein is közreműködött. Németh Ferenc mellett a hazai színeket képviseli a Regős Trió, a Grencsó Kvartett, a Tóth Viktor Tercett, illetve a szaxofonos Borbély Mihály és a dobos Baló István, akik Paul Rogers angol nagybőgőssel játszanak trióban.

Jazz

Az elmúlt időszakban örvendetesen gazdagodott a magyar jazz nemzetközi kapcsolatrendszere, de mégis kevés hazai muzsikus mondhatja el, hogy sorozatban együtt játszik a műfaj világsztárjaival. A harmincöt éves zongorista- zeneszerzőnek, Oláh Kálmánnak ez sikerült: kreativitására, a klasszikus zenei hagyomány és a népzenei gyökerek iránti érzékenységére, kompozícióinak egyedi dallamformálására és remek hangszereléseire Nyugat-Európában és a Távol-Keleten is felfigyeltek, s ezért állandó meghívottja a nagy fesztiváloknak. Oláh sokféle formációban játszik, de legfontosabb zenekara mégis az 1990-ben alapított Trio Midnight, amelyben Egri János nagybőgőzik, Balázs Elemér dobol. A triónak már-már rendszeres muzsikustársa az amerikai altszaxofonos legenda, Lee Konitz, aki a negyvenes évek végén, Miles Davis zenekarában kezdte pályáját, és a cool jazz-nek nevezett stílus, valamint a bebopkorszak emblematikus figurája. Konitz és a Trio Midnight együttműködése az ezredfordulón, az On Track című, hazai kiadású lemezzel kezdődött, majd debreceni, budapesti és külföldi koncertekkel folytatódott. Most egy olyan felvétel vált hozzáférhetővé CD-n, amely a Dinant Jazz Nights elnevezésű belgiumi fesztiválon rögzítette Konitz, Oláh, Egri és Balázs játékát. Három ismert jazzörökzöld mellett Konitz két saját kompozíciója is elhangzik, és a hetvenpercnyi felszabadult zenét hallgatva örömmel állapíthatjuk meg, a magyar trió produkciója tényleg világszínvonalú.

A szaxofonon, klarinéton és más fúvós hangszereken játszó Borbély Mihály eddigi, három évtizedes pályáját a dzsessz és a népzene békés egymás mellett élése, sőt olykor termékeny kölcsönhatása jellemzi. Koncertjeinek meghatározó eleme az improvizáció, de közben érzékenyen, nagy tisztelettel közelít a klasszikus örökséghez, a Kárpátmedence folklórkincséhez. Tavaly megjelent albuma, a Meselia Hill – amelynek névadója egy Szentendre melletti kis domb – sajátos kvinteszenciája eddigi törekvéseinek. Február 13-án, a Művészetek Palotája hétfő esti dzsessz-sorozatának következő koncertjén, a Fesztivál Színházban a komponistaként, zenekarvezetőként is aktív és sikeres Borbély lesz a főszereplő. Az est programjában a két említett műfaj, a dzsessz és a népzene szinte azonos hangsúllyal jelenik meg: két állandó zenekara, a Borbély Műhely és a Quartet B. mellett az autentikus délszláv népzene legjobb hazai tolmácsolója, a Vujicsics együttes is színpadra lép, amelynek Borbély alapító tagja. A koncert egyik vendégszólistája a Dresch Mihály zenekaraiban megismert, de mostanában szólistaként is egyre izgalmasabb produkciókra képes fiatal cimbalmos, Lukács Miklós; a másik vendég pedig a Muzsikás együttessel gyakran fellépő táncos, Farkas Zoltán „Batyu”, aki ezúttal az ütőgardon nevű népi hangszert is megszólaltatja.

Kritikus pillanata lehet egy muzsikus életének, amikor – egyre súlyosbodó szakmai nézeteltérések miatt – el kell hagynia azt a zenekart, amelynek nemcsak alapítója és muvészeti vezetője, hanem egész arculatának, repertoárjának, szellemiségének meghatározója volt. Fekete-Kovács Kornél trombitamuvész-zeneszerzővel idén ősszel ez történt: néhány kollégájával hét év után kivált a Budapest Jazz Orchestrából (BJO), amit ő tett nemzetközi szinten is jegyzett, professzionális, a hagyományos big band repertoár mellett a kortárs zenében is otthonosan mozgó együttessé. A BJO-t mostantól a szaxofonos Elek István viszi tovább, Fekete-Kovács pedig Modern Art Orchestra (MAO) néven új együttest alapított, amelynek fő profilja továbbra is a jazz és a magyar kortárs muzsika színvonalas bemutatása, de emellett a társmuvészeteket (színház, képzőmuvészet) is szeretnék bevonni nagyszabású, itthon teljesen újszeru produkcióikba. A MAO hivatalos bemutatkozó koncertje december 28-án lesz a Thália Színházban; három, igencsak eltérő stílust képviselő, de a maga mufajában első kategóriás vendéggel: Zsédenyi Adrienne-nel, Szakcsi Lakatos Bélával és Winand Gáborral. Fekete-Kovács az elmúlt hét évben bizonyította, hogy jó úton jár, de a MA

A pesti Broadway befogadó színháza, a Thália eddig nem tartozott a magyarországi jazz-szcéna jellegzetes helyszínei közé, pedig adottságai alkalmassá teszik a kreatív, improvizatív (kamara)zene befogadására. Ezért is örömteli, hogy idén ősszel – jórészt lemezbemutatókból felépülő – koncertsorozat indult a Tháliában, melynek következő két hangversenyén (október 28., november 7.) Babos Gyula és Balázs Elemér zenekara lép színpadra.
Az ötvenhat éves Babos Gyula az elmúlt évtizedekben rengeteg sikeres koncertet adott itthon és külföldön, több tucat lemezfelvételt készített, világsztárokkal muzsikált együtt. Hosszú pályafutásának igazi nagy „dobása” mégis az 1997-ben alapított Babos Project Romani – az a multikulturális társulat, melyben Babos a gyerekkorát meghatározó zenei világot akarta felidézni. Az édesapjától hallott, sokrétegű és kifinomult cigányzene, a rádióból és lemezről szóló Wes Montgomery-témák és Beatles-dallamok sajátos ötvözetéből született meg a Project Romani zenei névjegye. Ez a csapat sajnos már nem létezik, de tavaly óta itt van helyette a Babos Project Special, mely a zenekarvezető szavaival „a közép-európai térség zenei kincseit szeretné integrálni az általa képviselt improvizatív öszszefoglaló zenébe.” Babos mellett a cigányzenei motívumkincshez is ragaszkodó zenekarban Szakcsi Lakatos Béla kisebbik fia, Róbert zongorázik, Hárs Viktor nagybőgőzik, Balog László dobol és a tizenkilenc éves Veres Mónika énekel.

Különutas szaxofonosok

Régóta tudjuk, hogy kiemelkedő tehetségű, fiatal magyar dzsesszmuzsikusokban nincs hiány. Az elmúlt időszakban többek között Oláh Kálmán, Balázs Elemér, Oláh Cumó Árpád, Kaltenecker Zsolt és Pusztai Antal bizonyította, hogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem dzsessztanszakán folyó utánpótlás-nevelés világszínvonalú, s megfelelő menedzseléssel, promócióval ezeknek a fiataloknak minden esélyük megvan, hogy bekapcsolódjanak a műfaj nemzetközi vérkeringésébe, sőt európai élmezőnyébe. A névsor most két ifjú szaxofonossal bővült. A tizenhét éves gimnazistáról, Bolla Gáborról egy brit kritikus azt állítja, az évszázad legnagyobb tehetsége; a nála néhány évvel idősebb Tóth Viktor bemutatkozó lemezét szakmai körökben pedig olyan muzsikusok produkcióival tartják egyenértékűnek, mint John Coltrane, Ornette Coleman vagy az újabbak közül Kenny Garrett. Nagy kár, hogy Bolla és Tóth lemezének itthon gyakorlatilag nincs visszhangja: alig néhány boltban kaphatók, s csak a beavatottak szűk köréhez jutnak el.

Kreatív őserő

Ha mindenáron ragaszkodunk a stiláris kategóriákhoz, azt mondhatjuk, Keith Jarrett napjaink egyik legnagyszerűbb és legfontosabb jazz-zongoraművésze. Ha azonban megkíséreljük áttekinteni több mint négy évtizeden átívelő, mennyiségi és minőségi szempontból is imponálóan gazdag, szerteágazó életművét, nyilvánvalóvá válik, hogy Jarrett nem szorítható műfaji keretek közé. Amit ő játszik, kreatív, improvizatív kortárszene, mely rengeteget merít a klasszikus (bachi–mozarti–bartóki) örökségből, de mégsem klasszicizáló, hanem nagyon is újító szándékú, innovatív muzsika. Hosszú pályafutása alatt persze ő is sokféle formációban játszott, de a nyolcvanas évekre teljesen egyértelművé vált, hogy azok a produkciók a legerősebbek, amelyekben szólistaként, illetve Gary Peacockkal és Jack deJohnette-tel alkotott triójával vesz részt. A legendás kölni koncert óta a szakma és a publikum körében is megkülönböztetett figyelem és várakozás övezi Keith Jarrett koncertfelvételeit. Májusban betöltött hatvanadik életévét is egy ilyen albummal, a Radiance I–II. című dupla CDvel ünnepli, melynek felvétele két japán városban, Oszakában és Tokióban készült. A külsőségekre keveset adó Jarrett ezúttal sem tagadta meg önmagát: az egyszerű, fekete lemezborító nyilvánvalóan az ő választása, akárcsak az, hogy az egyes tételeket cím helyett pusztán sorszámmal jelöli. A kísérőfüzetben részletesen megvilágítja azt a koncepciót és gondolatsort, amelynek jegyében a két koncert repertoárja felépült. Kétségtelen, hogy indokolt a magyarázat, mert a Radiance nem tartozik a könynyen befogadható, első hallásra élvezhető és átélhető zenék közé: a hallgatónak is küzdeni-birkózni kell vele, ahogyan Jarrett is megküzdött, míg monumentális zenei építményét létrehozta. Olyan formák, struktúrák, dallamok és harmóniák jelennek itt meg, amelyek megértéséhez – ha klasszikus zenei előképzettség nem is, de – zenetörténeti tájékozottság szükséges. Rengeteg értéket hordozó és közvetítő, fontos lemez, nem kínál könnyű szórakozást.