Jarrett és Szabados

Kreatív őserő

Ha mindenáron ragaszkodunk a stiláris kategóriákhoz, azt mondhatjuk, Keith Jarrett napjaink egyik legnagyszerűbb és legfontosabb jazz-zongoraművésze. Ha azonban megkíséreljük áttekinteni több mint négy évtizeden átívelő, mennyiségi és minőségi szempontból is imponálóan gazdag, szerteágazó életművét, nyilvánvalóvá válik, hogy Jarrett nem szorítható műfaji keretek közé. Amit ő játszik, kreatív, improvizatív kortárszene, mely rengeteget merít a klasszikus (bachi–mozarti–bartóki) örökségből, de mégsem klasszicizáló, hanem nagyon is újító szándékú, innovatív muzsika. Hosszú pályafutása alatt persze ő is sokféle formációban játszott, de a nyolcvanas évekre teljesen egyértelművé vált, hogy azok a produkciók a legerősebbek, amelyekben szólistaként, illetve Gary Peacockkal és Jack deJohnette-tel alkotott triójával vesz részt. A legendás kölni koncert óta a szakma és a publikum körében is megkülönböztetett figyelem és várakozás övezi Keith Jarrett koncertfelvételeit. Májusban betöltött hatvanadik életévét is egy ilyen albummal, a Radiance I–II. című dupla CDvel ünnepli, melynek felvétele két japán városban, Oszakában és Tokióban készült. A külsőségekre keveset adó Jarrett ezúttal sem tagadta meg önmagát: az egyszerű, fekete lemezborító nyilvánvalóan az ő választása, akárcsak az, hogy az egyes tételeket cím helyett pusztán sorszámmal jelöli. A kísérőfüzetben részletesen megvilágítja azt a koncepciót és gondolatsort, amelynek jegyében a két koncert repertoárja felépült. Kétségtelen, hogy indokolt a magyarázat, mert a Radiance nem tartozik a könynyen befogadható, első hallásra élvezhető és átélhető zenék közé: a hallgatónak is küzdeni-birkózni kell vele, ahogyan Jarrett is megküzdött, míg monumentális zenei építményét létrehozta. Olyan formák, struktúrák, dallamok és harmóniák jelennek itt meg, amelyek megértéséhez – ha klasszikus zenei előképzettség nem is, de – zenetörténeti tájékozottság szükséges. Rengeteg értéket hordozó és közvetítő, fontos lemez, nem kínál könnyű szórakozást.