Miniszterelnöki találkozó: terítéken a megyei kórházak

A csütörtöki találkozón információink szerint elsősorban a pénzügyi nehézségekkel küzdő önkormányzatok megsegítését szolgáló pályázati keret elosztásának elveiről lesz szó, amelyből az idei első körben kimaradtak a megyék. A fenti célra egyébként 2011-ben 31 milliárd forintot különített el a költségvetés, s bár ez a tartalékokból még további öt milliárddal kiegészíthető, csepp a tengerben az önkormányzatok nemrég összesített 1247 milliárd forintos, különböző tételekben fennálló adósságállományához képest. S bár az egészségügytől látszólag távol álló témáról van szó, valójában ez adja azt a keretet, amely akár döntően befolyásolhatja az ország fekvőbeteg intézményeinek további sorsát.

S van még egy politikai elem, amit hiba lenne figyelmen kívül hagyni: ez az országgyűlési képviselők számának tervezett csökkentése, illetve a polgármesterek kizárása a Parlamentbe választhatóságból. Jelenleg a polgármesteri (megyei elnöki) tisztség igen sok esetben kéz a kézben jár a képviselőivel. Ám az érintettek mindegyike dönteni kényszerül arról, hogy a jövőben inkább a parlamenti munkát részesítené előnybe akár egy államigazgatási karriert álmodva magának, vagy a helyhatósági tisztséget választja. Ez a már most megmutatkozó választási kényszer ugyancsak befolyásolja a kórházak jövőbeni helyzetét, hiszen az intézmény működtetés nem csak felelősség és gond, hanem erő és hatalom is egyben. Népiesen szólva az üléspont igencsak befolyásolja az álláspontot.

Az információk az elmúlt hónapokban végig arról szóltak, hogy a teljesen sajátos helyzetű fővárost kivéve, a Semmelweis Terv megfogalmazói nem az intézmények állami kezelésbe vételével, hanem indirekt módszerekkel tennék a nagytérségi betegút szervezés szerves részévé a városi illetve megyei kórházakat. Jól belegondolva ehhez a betegutak – a beutalási rend -, valamint a kapacitáselosztás erőteljes kézben tartása is elegendő lenne, hozzájuk társítva a sokat emlegetett közös, nagytételű beszerzéseket. De úgy tűnik, ebben a „nagypolitika” mellett az ágazaton belül is zajlanak még a szakmai viták.

A vita lényegében két téma körül csomósodik: milyen szinten, s ki szervezze a betegutakat illetve ki működtesse a kórházakat. A Semmelweis Terv nagytérségi koncepcióval számol, amelyen belül három – kis- és nagytérségi illetve országos – szinten zajlana a betegirányítás, a progresszivitás mentén ehhez igazítva az ellátórendszert. Ebben a koncepcióban – a már említett fővárost kivéve, amelynek sajátos helyzetét az adja, hogy az ország ágazati kapacitásának 40 százaléka itt található, amelyen ráadásul 13 féle tulajdonos osztozik, s ahol hosszú évek óta egyre elszántabb piaci harc zajlik az egyetemi klinikák valamint a tucatnyi önkormányzati kórház között -, úgy tűnik mindegy, hogy ki a városi és megyei kórházak működtetője. Az állami kezelésbe vétel – még akkor is, ha a jelenlegi másfélszáz helyett legfeljebb 70-80 aktív ellátást nyújtó kórház maradna – akkora feladatot, s anyagi erőforrást igényelne a szaktárcától, amelynek vállalására jelenlegi struktúrájában, s anyagi kondícióit tekintve felkészületlen. Mindez persze döntés kérdése, lehet új főosztályokat vagy központokat létrehozni, s anyagi bázist teremteni mögéjük. De ebben az esetben azzal is számolni kell – csupán a példa okán -, hogy az életpályamodell, az orvosbérek rendezésének kényszere mellé több mint százezer egészségügyi dolgozó munkáltatójaként arról is intézkedni kell, hogy a jövő évi adóváltozások miatt ne csökkenjen senki nettó bére. Nem véletlen, hogy pro és kontra nagy viták zajlanak az állami kezelésbe vétel előnyeiről és hátrányairól

A kecske is jól lakjon, a káposzta is megmaradjon elve alapján alakult ki egy közbenső megoldást kínáló koncepció. Ez a négy egyetemi központra (Budapest, Debrecen, Szeged, Pécs), valamint Miskolcra és Győrre bízná a térségi betegút szervezést, ám mellettük megtartanák önálló entitásukat a megyei, s városi kórházak is. Emellé sorakozott fel az elmúlt hónapokban egy újabb teória, amely megtartaná a megyei kereteket, ám a betegút szervezést nem a megyére, hanem a megyei jogú városokra bízná.

A főváros önkormányzat kórházainak átadásáról szóló határozat felvetette az egészségügyi ingó és ingatlan vagyon tulajdonlásának kérdését is. Amennyiben az állam csupán kezelésbe veszi a kórházakat, úgy a vagyon az önkormányzatnál marad, szimpla államosítás esetén azonban az épületek, gépek-műszerek is az új tulajdonoshoz kerülnek. S bár az egészségügyi vagyon nagyságával kapcsolatban nap mint nap óriási számok röpködnek, az összegeket nem árt fenntartással kezelni.

Már a 2007-es kórházbezárások tapasztalata is azt bizonyította, hogy a káosz nem csak a rendszerben, hanem az ingóságokban is tetten érhető. Kiderült, hogy legfeljebb a rozsdás vaságy állami, az értékes műszerek szinte mindegyikének van tulajdonosa – akár egy alapítvány, akár egy cég „képében” -, így hamar elszálltak az eladásból származó bevételek nagyságához fűződő remények. A végén már ingyen lehetett bármit elvinni a készletből. A fővárosi kórházak ingó – gépek, műszerek – vagyonát például az azóta ejtett Budapest Holding előkészítésekor nettó értéken 18 milliárdra becsülték, hozzátéve azonban, hogy a berendezések átlagéletkora 6-15 év között van.

Nem jobb a helyzet az ingatlanokkal sem, amelyeket – mivel az önkormányzati törzsvagyon részét képezik – csak akkor lehet értékesíteni, ha megszüntetik eredeti funkciójukat. Ám ekkor sem igen kapkodnak értük. A megszűntetett Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet Budapest egyik valóban legfrekventáltabb részén található egykori részlegét – a Völgy utcait – hosszú évekig árulták, míg 2007-ben gazdára talált, az ugyancsak bezárt Svábhegyi Gyermekkórháznak van olyan ingatlana, amelyen közel másfél évtizede nem tudnak túladni, holott nem a zsibongó Ferenc- vagy Józsefvárosban, hanem a főváros legszebb fekvésű kerületében, a XII.-ben található. Idén februárban ismét eladásra hirdette meg Pest megye önkormányzata a valaha a Rókus kórház budai központjának számító épületegyüttest, a Budagyöngye kórházat. Akkori információk szerint a megyeháza már legalább négyszer kísérelte meg értékesíteni az ingatlanbecslők szerint körülbelül egymilliárdos értékű Budagyöngye kórházat, mindannyiszor sikertelenül. 

Az elmúlt évek tapasztalatai alapján a vagyonügy inkább az egymással szembenálló pártok harci fegyvereként, mintsem az ágazat számára valóban bevételt jelentő eszközként jelenik meg. Nagy kár, mert lenne min túladni és bontani, s helyettük korszerűt, XXI. századit építeni. De a történet most épp nem erről szól.