Átalakítás: politikai, szakmai és társadalmi konszenzus kell!

– Manapság a szakemberek körében is vita zajlik arról, milyen egészségügyi rendszer – állami vagy társadalombiztosítási – működik Magyarországon. Ön melyikre voksol?

– Vegyes rendszernek mondanám, hiszen az egészségügyi kiadások finanszírozásában nemcsak a munkavállalói járulékok, valamint a munkaadók által fizetett szociális hozzájárulási adó kap fontos szerepet, hanem az a több százmilliárd forint is, amelyet évről évre az E-Alapba utal a központi költségvetés. Természetesen változatlanul megtalálhatók a hagyományos, klasszikus bismarcki járulékbázison finanszírozott rendszer elemei is, de mivel Magyarországon az elmúlt évtizedekben jelentősen átalakult az aktív és inaktív lakosság közötti arány – tanulók, nyugdíjasok, gyermekgondozási, illetve munkanélküli-ellátásban részesülők tartoznak többek között az utóbbi csoportba –, elengedhetetlen a költségvetés ilyen arányú részvétele. Ebben az értelemben ez már ellépés az angol rendszer irányába, amely adóbázison finanszírozódik.

– A gondot nem is a hazai rendszer vegyes mivolta okozza, hanem a követhetetlensége. Nem tudjuk például, hogy az állam adott évben miért pont annyi százmilliárdot utal az Alapba, mint amennyit, s nem látjuk át igazán azt sem – mivel az adóhatóság a címzettje –, hogy ténylegesen mekkora a járulékbevétel. A rendszer nem transzparens.

– Ezt azért nem mondanám, hiszen a költségvetési törvény egyértelműen meghatározza a finanszírozási feltételeket, vagyis az említett két fő bevételi forrást. Ám, ha úgy veti fel a kérdést, hogy mennyi jövedelemarányos járulék kerül a rendszerbe, s az miként jut el a nyugdíj-, illetve az E-Alapba, ezzel kapcsolatban szerintem is komoly kutatásokat kellene végezni.

– Szinte mantraként ismételt kifogás a finanszírozással kapcsolatban, hogy a GDP arányában milyen keveset fordítunk az egészségügyre.

– Ma nálunk egy százalék GDP körülbelül 370 milliárd forintot jelent. A GDP engem inkább az értékválasztásról tájékoztat, arról, hogy a megtermelt jövedelemből mennyit hajlandó egy társadalom az egészségügyére költeni. A százalékokat lehet sorolni, az USA-ban ez például 18, Nagy-Britanniában 9–9,5. Engem ennél jobban izgat az az adat, hogy az összkiadáson belül miként aránylanak egymáshoz a közösségi, illetve a magánkiadások. A hagyományos európai – angol, francia – rendszerekben 9–10 százalék az utóbbi, míg nálunk a legutolsó OECD-jelentés szerint 28 százalék…

– …egyesek 33 százalékról beszélnek…

–…sokféle szám kering, a magam részéről maradnék az utolsó hivatalos OECD-jelentésnél, ez is nagyon magas. Ebbe a gyógyszerekért, gyógyászati segédeszközökért s egyéb szolgáltatásokat fizetett co-payment mellett a szervezet ma már számításba veszi a hálapénzt is. A finanszírozás szempontjából jó lenne feltenni olyan alapvető kérdéseket, hogy például miként hozható harmóniába a magyar lakosság egészségi állapota, a gazdaság teljesítőképessége, valamint az általunk képviselt, követett értékrend. Erre nyilván az a direkt válasz, hogy többet kellene költeni az egészségügyre, csökkentve a magánfinanszírozás arányát. Egy kaput itt biztosan ki kellene nyitni. Az OECD-országokban a lakosság felső 8–14 százaléka rendelkezik kiegészítő magánbiztosítással, s szerintem mi sem kerülhetjük el, hogy ezt implikáljuk a rendszerünkbe. A jogszabályi feltétel adott, hiszen a vállalkozásoknak egyetlen olyan kifizetésük van, ami adó- és járulékmentes: a betegségbiztosítás. A cégek azonban – legalábbis a legfrissebbnek tekinthető 2015-ös adatok alapján – nemigen mozdulnak erre a lehetőségre. Az így keletkező biztosítói bevétel mindössze 13,5 milliárd forint. Ennél testesebb összeg – körülbelül 50 milliárd – fut be éves szinten az egészségpénztárakba. Vagyis van valamiféle elmozdulás ebbe az irányba, de ez még mindig nagyon kevés.

– Az alapkérdés nyilván az, hogy miként finanszírozhatók a folyamatosan növekvő lakossági igények s technológiai költségek.

– Ez óriási nyomás alá helyezi a rendszert. Itt nem hazai, hanem nemzetközi problémáról van szó. Mindenütt gondot okoz, hogy a kiadások gyorsabban nőnek a megtermelt jövedelemnél. S minél közelebb jutunk napjainkhoz, annál szélesebbre nyílik az olló a GDP, illetve a kiadásnövekedés között. Ezzel kapcsolatban sokféle kérdést kellene kitenni az asztalra, de ez politikai szándék és elhatározás nélkül nem megy. De tulajdonképpen még ez is kevés. Azt szokták mondani, hogy három feltétel szükséges a sikeres átalakításhoz: politikai, szakmai és társadalmi konszenzus.

– Vagyis mindenkinek el kell hinnie a másikról, hogy nem a kibabrálás, a kivéreztetés a cél?

– Így van. Ezért is tartom felelőtlennek azokat a nyilatkozatokat, amelyek arról szólnak, hogy a magyar kórházakban meghalnak a betegek. Ez – azon kívül, hogy nem igaz –, borzasztóan rombolja az egymás iránti bizalmat. Amiről egyébként mi most beszélünk, Németországban, Franciaországban vagy Nagy-Britanniában nem a politikai vagy szakmai közbeszéd része. Kialakult intézmények, metódusok, technikák mentén intéződnek a nemzetstratégiai kérdések, legyen szó az egészségügyről, oktatásról vagy például energiapolitikáról. A megállapodás arról szól, hogy a kormány rendelkezik egy jelentős mozgástérrel, s az ellenzék akkor szólal meg, ha valaki megszegi az adott megállapodást. Magyarországon az elmúlt 25 évben ezek az intézmények és technikák nem alakultak ki, mint ahogy ez a kultúra sem. Németországban például Gerhard Schröder egykori kancellár a választási kampányban elővette az egészségügyi kártyát. Hihetetlen dolgokat ígért, némileg karikírozva: a vak látni fog, a béna futni. S amikor megválasztották, bevezette a vizitdíjat, kórházi napidíjat, megemelte a gyógyszerek dobozdíját, s az ellenzék nem tette elé a lábát, hiszen tudták, mindezt később nekik is meg kellene lépniük. De hozhatok más példát is. Eléggé köztudott, hogy a német társadalom az egyik leggyorsabban öregedő Európában, s ez a demográfiai helyzet óriási kihívást jelent, hiszen az idősek egészségügyi kiadásai exponenciálisan nőnek. Erre a kihívásra válaszul 1994-ben bevezették az ápolásbiztosítás intézményét, ami nálunk bántóan hiányzik. A másik, hogy a német nyugdíjasok fizetnek egészségbiztosítási járulékot.

– Ezzel egyszer már maga is előjött egy konferencián, de nem szelet, hanem vihart aratott…

– …igen, mert ez nálunk tabu téma, holott én ma is vállalom az akkor elhangzottakat. Miközben – ha lassan is –, de emelkedik a születéskor várható élettartam, rövid két-három éven belül nyugdíjba vonul a Ratkó-generáció. Tudott tény, hogy a nyugdíjasok gazdasági aktivitása nálunk nagyon alacsony, így körülbelül 800 ezer ember járuléka esik ki a bevételek közül, miközben ők a legfőbb fogyasztói az egészségügynek, a fekvőbeteg-ellátás több mint 60 százalékát például a 60 éven felüliek „fogyasztják”, a gyógyszerár-támogatásban is hasonló arány figyelhető meg. Vagyis, a rendszer kettős nyomás alá kerül, de morálisan is kezdeni kell valamit ezzel a helyzettel.

– Sokféle helyzettel kellene kezdeni valamit a magyar egészségügyben, de mintha 2010 óta – leszámítva a hirtelen felindulásból elkövetett államosítást s most épp a háttérintézmények összevissza rakosgatását vagy épp felszámolását – állóvízben tocsognánk. Nem így látja?

– Egy nagyon fontos dolgot kifelejtett. 2010 óta a kormány hatalmas erőfeszítéseket tett az egészségügyiforrás-teremtésre. A népegészségügyi termékadóból 2011–2016 között 114 milliárd, baleseti adóból 2012-től 2016-ig 126 milliárd érkezett az E-Alapba, s akkor még nem beszéltünk a dohány és az alkohol jövedéki adójáról. A múlt évben ez a három tétel 103,8 milliárdos bevételt jelentett az egészségügynek! Ugyanezen időszakban több lépcsőben zajlott és zajlik a béremelés, ez is százmilliárdokat jelent. Sok-sok kérdést valóban ki kell nyitni, s megkutatni, tisztázni. Ha csak az E-Alap bevételi oldalát nézzük – s most főként erről beszélgettünk –, tudni kellene például, hogy az adóhatóság pontosan mekkora járulékbevételre tesz szert, s milyen megfontolásból utal át a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelőnek (NEAK) annyit, amennyit. Ugyanígy tisztázásra szorulna az is, vajon a központi költségvetés milyen elvek, számítások alapján juttat pénzt az E-Alapba. Ugyanakkor néhány illúzióról le kell mondanunk, például arról, hogy egyszer majd nálunk is annyit keres egy orvos, mint Írországban vagy Németországban. A magyar gazdaság képtelen annyi pénzt kitermelni, mint a német.

*A járulékot a NAV szedi be, s ebből ezt az összeget utalja át a NEAK-nak

** Előzetes adat