Törzskarton, kiszállási díj, feladatmegtagadás – jogászi szemmel

Januárra halasztotta az egészségügyi kormányzat a csaknem botrányt okozó törzskarton kitöltetését, amelyben az állampolgárok jövedelmi viszonyaira éppen úgy rá kellett volna kérdeznie a háziorvosnak, mint a szexuális indentitására. A szexualitás az egészségügyi mellett talán a legérzékenyebb adat, és talán nem feltétlenül szükséges az ellátáshoz sem… Egészségügyi jogászi szemmel, miért kellene, s egyáltalán szabad-e ilyen adatot kérni és feltölteni azt az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Térbe (EESZT), amelyben ráadásul majdan a rendőrség is kutakodhat? Elképzelhető, hogy csak időt akartak nyerni a probléma megoldásának elhalasztásával?

Tudjuk, hogy az egészség sokkal szélesebb alapokon nyugszik, mint a betegségek megállapítása és kezelése. Az is igaz viszont, hogy a háziorvos felé ilyen mértékű nyíltságnak nincs nálunk hagyománya: szexuális problémákkal a nők például vagy közvetlenül nőgyógyászhoz, pszichológushoz vagy senkihez nem fordulnak. Jónak látom az óvatosságot, és szükségesnek érzem a tapintatot. Visszaélések mindig voltak és lesznek, az állam feladata, hogy ezek lehetőségét minél jobban közelítse a nullához. Az EESZT jó irány, mely a gyermekbetegségein túlesve remélem, hogy egy-két év múlva fontos segítségnek tűnik majd orvos, beteg számára egyaránt.

Az alapellátók rendkívüli módon tiltakoztak a törzskarton kérdéssorának kitöltése miatt, egyrészt annak tartalmáért, másrészt azért, mert az betegenként jó 40 percet venne igénybe, s ehhez sem helyiség, sem külön forrás nem állt volna rendelkezésükre. A háziorvosok esetében nem ez az első eset, hogy ellentételezés nélkül próbálnak meg különféle munkákat pluszban elvégeztetni velük – lásd pl. sportorvosi igazolás. Rendben van ez így?

Azzal egyetértek, hogy az alapellátó szakembernek szükséges időszakonként minden beteg egészséghátterében elmélyedni. Biztos lelkesebb partnerek volnának ebben a háziorvosok, ha kevésbé lennének túlterhelve a körülbelül 8 évvel ezelőtt végzett becslés szerint a munkaidejük egyharmadát kitevő papírmunkával, a betöltetlen körzetek miatti helyettesítéssel és a jobb megélhetésük érdekében vállalt pluszfeladatokkal.

Jogászi szemmel: megteheti valaki, hogy ilyen esetekben jogi következmények nélkül szabotálja egy-egy rendelkezés végrehajtását?

Az előírások betartása természetesen kötelező, ha nem is mindenki jár el így. A legjobb helyzet akkor adódik, ha egyetértünk, azonosulni tudunk a szabályok tartalmával, ha pedig nem, akkor jól felfogott érdekünkből célszerű követni őket.

Az utóbbi időben ugyancsak nagy port vert fel a háziorvosok esetenként elkért „kiszállási díja” is, amelyben ön is megszólalt szakértőként a Népszavában, jelezve, hogy a mai jogszabályok alapján erre a háziorvosoknak nincs lehetőségük. Nem mindenki ért egyet önnel, az orvosi kamara két éve például ajánlást tett arra, mennyi pénz kérhető a „kényelmi szolgáltatásokért”. Van, aki szerint azonban a háziorvosnak egyáltalán nem lenne keresnivalója a beteg otthonában... Mi lehet a megoldás?

Érthető az orvosok szándéka. Ezzel együtt két alapvető probléma van a kiszállási díjjal. Az egyik jogi természetű: a hatályos egészségügyi szabályrendszer szinte teljesen kiűzte a fizetős ellátásokat a közfinanszírozott rendszerből. Nincs legális lehetőség a többletszolgáltatásokra, ezért marad a köpenyzsebbe dugdosott pénz. Úgy gondolom, óvatosan, főleg olyan területeken, ahol mindez nem eredményezhet az orvos által generált keresletet, előnyös volna önrészfizetés bevezetése. A kiszállási díj – és ez a másik, immár érdemi, morális probléma – nem ilyen. Az indokoltság megállapítása nem könnyű módszertani feladat, és kellemetlen helyzeteket eredményezhet beteg, orvos számára egyaránt. Másrészt a fizetőképes beteg a pénzéért bármikor ugráltathatná az orvost, elvonva őt a fontosabb betegellátási feladatai, ha úgy tetszik, a szegények elől. A házhoz hívások rendszerének teljes újragondolása ezzel együtt vitaképes ötlet.

Önök a jobb sorsra érdemes Egészségbiztosítási Felügyeletnél egy hasonló ügyben már „rendet tettek”, amikor nem engedélyezték a Veszprém megyei Csolnoky Ferenc Kórháznak, hogy szerződéssel, hálapénz helyett a kórháznak fizettetve adjanak lehetőséget arra a nőknek, hogy választott orvosuknál szülhessenek, attól függetlenül, hogy az az adott orvos munkaidejében történik-e.

Jó szándékú kezdeményezés volt, amely nem fért össze a jogi keretekkel. Pedig a szülészetben az orvosválasztásért fizethető legális díj kiváló terepe volna a fizetős szolgáltatások kísérleti bevezetésének, mivel nem generálna káros egészségügyi többlet keresletet, ráadásul a hálapénzzel leginkább fertőzött területek egyikén lehetne jogszerű módszerrel felváltani a mostani, orvost és beteget büntetőjogilag is veszélyes zónába terelő, a rendszer morálját romboló hálapénzt.

Ezzel a döntéssel azonban nem tudott rendeződni a régóta elő-előkerülő történet, a „szabad orvosválasztást pénzért” ügye, amelyről eredetileg az egészségbiztosítási törvény is rendelkezett, s szó volt anno a Szócska Miklós nevéhez köthető (és azóta félretett) Semmelweis Tervben is. Hogyan lehetne megértetni Magyarországon, hogy az egészségügy valójában nem ingyenes, nincs annyi pénz, hogy mindenkinek minden térítésmentesen járjon?

Tapasztalataim szerint a néplélek azt szereti, ha minden ingyen van. Nem alakul ki ügyfélszemlélet, az a hozzáállás, hogy ha tudok, szívesen fizetek a minőségért, és számon is kérem azt. A rendszerváltás óta az egészségpolitikusok (egy-két kivételtől eltekintve) nem merték kikezdeni az ingyenes ellátás illúzióját. A patikában senki nem csodálkozik azon, hogy akár több ezer forintot kell fizetni a gyógyszerért, az orvosnál mégis kiverte a biztosítékot az a bizonyos háromszáz forintos vizitdíj. A szemléleten lehet változtatni, például a fizetős ellátási elemeket tiltó határoknak a feszegetésével, és a magam részéről legalább jelképes szankcióval sújtanám azokat a betegeket is, akik nem működnek együtt az ellátórendszerrel, például megfelelő indok nélkül elmulasztják a kontrollvizsgálatot vagy a műtéti időpontot.

Annak meghatározása, hogy mi jár alanyi jogon és miért kell fizetni, sosem tetszett a politikusoknak, mert nem tenné őket népszerűvé. De mégis, mi az, amiben előreléphetnénk és miként?

Tíz-húsz éve szinte minden új egészségügyi miniszter azzal kezdte a regnálását, hogy ígérte: meghatározza az „alapcsomagot”. Aztán az ellenállás miatt a rendszer egyengetése kis túlzással olyan marginális kérdésekre redukálódott, mint hogy ki fizesse a siklóernyő-balesetek és az egzotikus viperák marása utáni ellátást – évente mondjuk 2 esetet érintve. A „minden ingyen” helyzetéből nem népszerű dolog visszalépni, még akkor sem, ha sok hozzáértő szerint ez inkább előrelépés volna; soha nem a technikák és az ötletek hiányoztak...

A választások előtt, azt körbejárva, hogy mit várnak a háziorvosok, volt, aki a honpolgárok szabad háziorvos-választásának lehetőségét is megkérdőjelezte. Ön szerint van ennek realitása?

Valójában a szabad háziorvos-választás csak annyira valós, mint a szabad párválasztás: nem biztos, hogy akit én választok, az viszonozni fogja a közeledésemet. A körzeten kívüli beteg ellátását a háziorvos vállalhatja, de nem köteles rá. A rendszert ehhez képest szigorítani úgy lehet, ha mindenkit kötelezően besorolunk a körzeti orvosához. Úgy gondolom, hogy a háziorvos-választás jelenlegi szabadságfokát érdemes megtartani, mert a szigorítás lakcímturizmust és rossz orvosi, lakossági közérzetet okozna éppen azon az ellátási szinten, ahol a bizalom talán még nagyobb jelentőségű, mint másutt.

A háziorvoslás régi gondja, hogy elöregszik a szakma, s nincs utánpótlás. Az új miniszter már előrevetítette, hogy a csoportpraxisokban látná a jövőt. Ön szerint kötelezhetők arra a háziorvosok, hogy hosszú idő alatt felépített szóló praxisukat, amihez akár pénzért jutottak, másokkal osszák meg?

A praxisjognak még sokáig isszuk a levét, például úgy, hogy aki pénzt fektetett be, az joggal nem akarja ezt a vagyoni értéket elherdálni. De ez csak egy eleme a kérdésnek. A 2015-ben megalkotott, de a mindennapokban máig le nem képezett alapellátási törvény szemléletét jónak tartom. Az alapellátó tevékenység minden bizonnyal gyökeresen megújul a következő évtizedben: az orvosok mellett más egészségügyi szakemberek és az informatikai eszközök is szervesebb részévé válnak a gyógyításnak. Csapatban rugalmasabban tudják a feladatokat megosztani, és összességében a jelenleginél jóval többet tehetnek a lakosság egészségmenedzsmentje érdekében. Ha a szemléletváltás sikerül, a háziorvosi tevékenység a jelenlegi futószalagon, végkimerülésig történő munka helyett elnyerheti méltó arculatát, és a praxis irányítója ideje túlnyomó részében végre érdemi szakmai feladatellátással segítheti elő betegei egészségének fejlesztését, helyreállítását. Az egészségpolitika nagy feladata, hogy ezt a közösségi érdeket összeegyeztesse a háziorvosok és a többi szereplő egyéni motivációival, és megnyerje őket a változások érdekében.