Ön hogyan szeretne meghalni?
A 444 Hegedűs Katalinnal, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének docensével készített interjút.
Mára az egész téma elég divatossá vált, nagyon sokan írnak róla, rengeteg könyv jelenik meg, Irvin D. Yalom kifejezetten népszerű. És rengeteg közhelyet puffogtatnak az emberek, hogy a halál tabu, hogy nem beszélünk róla. Harminc évvel ezelőtt, amikor elkezdtünk foglalkozni ezzel a témával, akkor ezek még bombasztikus kijelentések voltak, de úgy érzem, hogy mára nagyon elcsépeltté váltak. Az, hogy a halál tabu lenne, vagy hogy nem beszélünk róla, szerintem már nem nagyon állja meg a helyét. De a mindennapi halálról még mindig nem esik elég szó. Pár évvel ezelőtt az ELTE médiaszakán tartottunk egy Halál és média kurzust, amin a hallgatók kiválasztottak tetszőleges két hetet az évből, és megnézték, hogy az ország legolvasottabb híroldalain hogyan jelenik meg a halál témája. És azt találták, hogy balesetről, híres emberek haláláról és mindenféle extrém halálesetekről rengeteg hír van, de a hétköznapi halálesetekről, az életvégi döntésekről, a hospice-ről, az eutanáziáról, az egész téma személyes vonatkozásáról nem voltak cikkek. A 600 vizsgált cikk kb. 1 százaléka foglalkozott hasonló kérdésekkel. Ez a fő problémám: a szenzációs részt hangsúlyozza mindenki, és a mindennapi halál vagy a személyes döntések kérdése érdektelen.
(...) az emberek többsége például olyanokat mond, hogy nem szeret kórházba menni, ott kórházszag van, szörnyen néznek ki a haldoklók. De hát ki szeret kórházba menni? Senki. Vagy a másik gyakori eset, hogy valaki azt mondja, szeretné, ha az anyukája úgy maradna meg az emlékezetében, amikor még szép volt, fiatal volt, nem akarja látni, hogy öreg, leromlott az állapota vagy meghalt. Ez meg egyszerűen hülyeség: persze, az ember idős korára sokszor hanyatlik, de miért nem akarok szembesülni ezzel a helyzettel? Ezek az eltávolítások nagyon jól egybecsengnek azokkal a mondatokkal, hogy „betenni” valakit az otthonba. Általában annak más a véleménye, aki találkozott már a halállal, jelen volt valakinek a halálakor. Ő tudja, hogy nem egy misztikus dolog ez, hanem természetes folyamat. Nem véletlen, hogy mindig az idősebbek halálfélelme a kisebb: ők általában már sok halált láttak maguk körül, elvesztették nagyszüleiket, szüleiket, barátaikat, esetleg házastársukat is.
(...) Van egy énvédő mechanizmus, hogy megvédem magam ezektől a szörnyűségektől, és nem akarok arra gondolni, hogy én is járhatok így. És valóban létezik az a hozzáállás is, hogy „nem akarok 10 hónapot ott ülni mellette”. Holott sok család, ha elkezd szervezkedni, van mondjuk három gyereke az öregnek vagy betegnek, akkor hamar kiderül, hogy meg lehet ezt szervezni, hogy mindenkinek csak pár hetente legyen dolga. Arról nem is beszélve, hogy ma már rengeteg szervezet van, ami tud segíteni. Sokan egyszerűen nem veszik a fáradtságot, hogy ennek utánanézzenek, végiggondolják. Engem ez rendkívül bosszant, mert az az alapállásom, hogy az embernek legjobb, ha otthon halhat meg.
És persze, ha annyira demens, hogy már meg van a veszélye, hogy felgyújtja a házat, az más helyzet. De csak azért, mert valaki öreg vagy haldoklik, ezért nem kéne berakni egy intézetbe. Úgyse tudnak ott vele mit kezdeni, az utolsó időszakban már csak álgyógyítások vannak, amik nem érnek semmit. A tüneteket pedig legtöbbször otthon is lehetne kezelni. Nekem erről az egész kérdésről elég radikális véleményem van: hogy ne döntsünk senkinek a feje fölött.
(...) tartottunk idősotthonokban is képzéseket gondozóknak, és ott volt, aki mesélte, hogy egy haláleset után automatikusan kinyitja az ablakot. Kérdeztem, hogy miért, de nem tudta megmondani, egyszerűen csak kinyitja. Ez is egy régi rítus, hogy a lélek ki tudjon menni az ablakon. Szóval vannak szokások, amik más formában, de továbbélnek. Mindig megkérdezzük azt is, hogy ha nincs virrasztás, akkor mi van helyette, és kiderül, hogy elkezdenek kialakulni új rítusok: van, ahol a letakart holttestre ráraknak egy szál virágot, vagy gyújtanak mellette egy gyertyát. Van, ahol a nővérpultra teszik ki az elhunyt fényképét. Azt látni, hogy a régi rítusokat már nem ismerik az emberek, egyet-egyet informálisan még használnak, de közben kezdenek kialakítani újakat. És ezek nagyon szép dolgok.
20-30 éve a kórházakban nem volt virág vagy gyertya, ha meghalt valaki, már húzták is a gumikesztyűt, kiterelték a kórterem többi lakóját, és vitték el a holttestet. De minek a gumikesztyű? Mert megfertőz? És minek kiterelni a többieket? Mert megharap valakit? Azt látom, hogy lassan, de történik ezekben a dolgokban változás. A gumikesztyű még ma is gyakori, de van kórház, ahol például külön szobába viszik át a holttestet, és ahol a család még egy napig meglátogathatja, mintha egy ravatalozó lenne.
A teljes beszélgetést ITT olvashatja
