Mit tegyen az orvos, ha a beteg…

Amikor Pilling János, a Semmelweis Egyetem (SE) Magatartástudományi Intézetének docense a pályáját kezdte, még alig volt információ ilyesmiről. A „nagy fehérköpenyes varázsló” szava volt az egyedüli, szent és sérthetetlen. Mára már jó ideje kötelező tantárgy az orvos-beteg közötti kommunikáció az orvosokat képző egyetemeken, de a helyzet nem sokat változott. A Medical Tribune akkor még csak nyomtatásban megjelenő lapjain talán elsőként számolt be arról, hogy vannak nemzetközi felmérések, melyek szerint az orvos a beteggel való találkozás átlagosan 18. másodpercében átveszi az irányítást, s onnantól csak az ő kérdései vannak a színen; a betegek mintegy fele el sem tudja mondani azt, amiért felkereste a gyógyítót. A helyzet az elmúlt 16 évben sem sokat változott, pedig azt már tudjuk azóta, hogy a nem, vagy nem jól tájékoztatott beteg kevésbé együttműködő, előbb-utóbb „kiesik a terápiából”, s inkább hallgat majd a szomszédtól hallott információkra vagy az interneten olvasottakra, mint a neki segíteni hivatott orvosra.

Paradoxon

Mint Pilling János és Purebl György, az SE docense a hét végén a Lurdy Házban megtartott orvosi kommunikációs továbbképzésen egyaránt fogalmaznak: annak ellenére, hogy mindenki érdeke a jó együttműködés lenne, még sosem volt ekkora paradoxon, hogy az orvosolás ugyan egyre hatékonyabb kezeléseket tud nyújtani, de mindez a betegek számára összességében a legkevésbé tűnik hitelesnek…

Sok orvos ma is azt hiszi, hogy ő kitűnően együttműködik a betegeivel, az ENSZ Egészségügyi Világszervezete, a WHO szerint ugyanakkor a krónikus betegek mintegy 20 százaléka nem váltja ki, és kb. 10 százaléka kiváltja ugyan, de nem szedi be a neki felírt gyógyszereket. Az ok legtöbbször a betegtájékoztató elolvasása, amelyből a páciensek megtudják, „hányféle halálnemben halhatnak meg” a gyógyszer szedése miatt. A különféle felmérések összegzése szerint: a betegek kb. egyharmada soha egy szemet be sem szed, kb. 50–60 százalékban szedik a szert, de alul dozírozzák magukat, s kb. 80–90 százalékban „fittyet hánynak” az életmód megváltoztatására tett orvosi javaslatokra.

A hazai felmérések alapján Pilling János szerint az látható, hogy 10 hiperkoleszterinémiás betegből 2 szedi egy év után is a gyógyszereit, ami a kardiológusok szerint kb. 2 hónap után „kidobott pénz”. Az „együtt nem működő asztmásoknál” az látszik, hogy a betegek fele már az első hónapban sem váltja ki a gyógyszert, de a 3. hónap után minden terápiás csoportban 10 százalék alá esik az együttműködők száma. A hazai 2-es típusú cukorbetegek átlagosan fele – a szakma felmérése alapján – egy év elteltével ki sem váltja a szereket; mindezek hátterében számos ok áll.

Változtatni csak a kommunikáción lehet

Forrás: 123 rf.com

A WHO azt vallja, mintegy 40 olyan tényező van a betegegyüttműködés hiányában, amelyeken nemigen lehet változtatni (pl. iskolázottság, tünetszegénység). Pilling János szerint ugyanakkor azon tudunk változtatni, miként kommunikál az orvos a beteggel, s ez hatással van a betegegyüttműködésre.

Az orvos-beteg közötti kommunikációban gyakori probléma, hogy nem jókor vagy jól közlik az információt. A jó kommunikáció – szemben a korábban már jelezett 18 másodpercnyi „betegidővel” – a közvélekedéssel ellentétben időt spórol az orvosnak is, aminek igencsak híján van. A beteg elégedetlen lesz, ha el sem mondhatja azokat a panaszokat, amikért felkereste a gyógyítót, márpedig az elégedetlen páciens kevésbé tartja be az orvosi javaslatokat.

Ok az is persze, hogy kevés a kevés orvos ideje egy-egy betegre, de néha a túl sok információ is árt, hiszen a docens szerint a betegek nagy része már csak az orvostól hallottak kis részére emlékszik, ha kilépett a rendelőből: az ember rövid távú memóriája egyszerre 5–9 információegység befogadására képes. 15–20 perces betegtájékoztatásoknak (egyszerre) nincs sok értelmük, így inkább hatékonyan kell átadni az információt. Sok az irreális elvárás a gyógyítással kapcsolatban, így fontos pl., hogy előre elmondja a doktor, miről fog beszélni. Az átadandó információkat strukturálni kell, s nem árt nyomatékosítani a fontos tudnivalókat (pl. a reklámiparból, politikából is ismert ismétlésekkel). Tíz másodpercnél nem érdemes hosszabban magyarázni, aztán viszont hagyni kell kérdezni a pácienst, hogy a tájékoztatás egyéni lehessen, s a találkozó végén elismételni azt, ami nagyon fontos. Betegtájékoztatók, prospektusok formájában át kellene adni írásban is a hasznos, de a találkozón el nem hangzó információkat, hogy ezt a beteg később is tanulmányozhassa, s – mivel az internet ma már szinte mindenki életében jelen van – megemlíteni azokat a honlapokat, amelyeken megfelelő kiegészítő információkhoz juthat a páciens.

És akkor még nem beszéltünk a kellő figyelemről, amit a betegek legtöbbje igényel(ne) ahhoz, hogy hitelesnek, megfogadandónak tartsa az ajánlásokat. Legtöbbjük ugyanis pontosan tudja, hogy nem kéne dohányoznia, le kéne fogynia, stb…. A beteg érzéseivel is foglalkozni kell, ezért fontosak lehetnek a beteg mondandójának lényegét ismétlő, átfogalmazó parafrázisok és az empátia, ami azonban nem jelenti azt, hogy az orvosnak minden betege minden panaszát át kellene élnie – figyelmeztettek az előadók. Azt kell megérteni, hogy mi zajlik a betegben és azt vissza is jelezni számára a megfelelő és meggyőző kommunikáció jól tanulható eszközeivel.

Agresszió, indulat

Alig múlik el hét, hogy a média ne lenne tele egészségügyiek elleni agresszióval. A vizsgálatok szerint a fizikai erőszakkal fenyegetettség az egészségügyi dolgozók minimum 12, maximum 64 százalékát érinti, s a dolgozók 2–32 százaléka áldozattá válik. A verbális agresszió értelemszerűen gyakoribb (22–90 százalék) – Pilling dr. szerint tudomásul kell venni, hogy az egészségügy veszélyes üzem, az agresszió újra és újra elő fog kerülni, de meg lehet tanulni kezelni!

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a rendvédelem után az egészségügy az agresszióval legveszélyeztetettebb terület, amire érdemes felkészülni. Bár az SE docense szerint agressziókezeléssel is foglalkozó munkája kezdetén még csaknem viccesnek tűnt a megoldást jelentő listájának felsorolása, mára számos helyen, számos dolgot megvalósítottak már a javasoltakból. Az ajánlat része, hogy az agressziót leginkább megelőzni kellene, melynek része a többi közt az intézményi kockázatelemzés, a biztonsági szabályzat, vagy az agressziókezelési tréning az egészségügyi dolgozóknak.

Azokon a helyeken, amelyeken bevezettek megelőző intézkedéseket, 74–96 százalékkal csökkent a korlátozó intézkedések száma. Mint elhangzott, a dühös, agresszív, ordító pácienst – ha nincs életveszélyes állapotban és ajánlanak számára másik intézményt – nem kötelező ellátni, nyugodtan el lehet küldeni a rendelőből. Azt azonban jó tudni, hogy az egészségügyben tapasztalható agresszió oka legtöbbször valamilyen szenvedélybetegség, de a második leggyakoribb kiváltó ok a nem megfelelő bánásmód.