Mi lesz veled, magyar beteg? - interjú Szolyák Tamással

– A Széll Kálmán Terv bejelentése után úgy tűnt, az ipar képviselői nagyon törekedtek a kormánnyal való egyezségre. Talán túlságosan is. Az Innovatív Gyógyszergyártók Szövetsége elnökeként értékelve szövetségük kommunikációs stratégiáját, mit gondol utólag: nem kellett volna harcosabban fellépni saját érdekeik érvényesítése érdekében?

– Az az alapvető gond, hogy a terv bejelentése előtt és azóta sem tudtunk egy komplex iparági kommunikációs stratégiát megvalósítani. Hiába merült fel ennek a lehetősége, soha nem realizálódott, azt a stratégiát kellett folytatnunk, ami összességében az innovatív gyártók számára a leghatékonyabbnak tűnt.

– Mi az oka, hogy soha nem sikerült közös platformot kialakítaniuk?

– Ennek több oka is van, de erről nem szeretnék beszélni, sokféle érdek ütközik egymással az iparon belül.

– Pedig adja magát a kérdés, főleg most, hogy a lobbitörvény szabályai változnak. A jövőben a gyógyszergyárak egyesével nem lehetnek stratégiai partnerei a kormánynak. Ha nem sikerül egységes fellépésben megállapodniuk a gyógyszeripart összefogó szervezeteknek, akkor legfeljebb az állampolgárokéval azonos súlyú véleményezési jog illeti meg majd az ipar szereplőit. Stratégiai partnerség híján nem ismerhetik meg a jogszabály előkészítését megalapozó információkat, súlytalanná válhat a véleményük.

– Ha a múltat értékeljük, akkor szerintem érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon volt-e esélyünk arra, hogy a Széll Kálmán Terv bejelentése után a mainál kedvezőbb helyzetbe hozzuk magunkat. Kétségtelen, vannak, akik úgy vélik, egy másfajta megközelítéssel esetleg jobb eredményeket is elérhettünk volna, de azért lássuk be, a kormány nem csak nekünk, más ágazatok képviselőinek sem hagyott bő mozgásteret. Ennek híján talán a 120 milliárd mértékét csökkenthettük volna valamelyest.

– Számítottak rá, hogy az egyébként 2007 óta extra adót fizető iparágat ismét megsarcolja a kormány?

– Naivitás lett volna részünkről azt feltételezni, hogy kimaradunk, inkább az volt a kérdés, milyen formában, milyen összetételben és milyen mértékben kell részt vállalnunk a terhekből. Ám ilyen összegű elvonásra senki sem számított. A dokumentumokban megjelölt fiskális cél azonban elsősorban nem minket érint. Ez az elvonás visszavezet a betegekhez, jelentősen befolyásolja, hogy milyen ellátást kapnak, milyen gyógyszerekhez jutnak, milyen körülmények között gyógyulnak, s persze azt is, hogy a megszülető koncepciók milyen mértékben támogatják majd az eredményorientált betegellátást. De nem kerülném meg az eredeti kérdést, szerintem nem volt elhibázott a stratégiánk, ebben a makrogazdasági helyzetben az iparágak mindegyikének felelőssége van abban, hogy a kormánnyal közösen megtaláljuk azokat a lehetőségeket, utakat, melyek kivezethetnek bennünket a válságból. Tudatosan gondolkoztunk, láttuk, hogy a Széll Kálmán Tervben szereplő összegek hamar belekövesednek a rendszerbe, így arra törekedtünk, hogy ne csak fiskális szempontok érvényesüljenek, hanem olyan szabályozók jelenjenek meg a rendszerben, amelyek megalapoznak egy jobb ártámogatási rendszert. Ez részben megvalósult, az általunk javasolt módosítások beépültek a programba, ám az már egy másik kérdés, hogy ezek milyen súllyal esnek majd latba.

– Akkor most elégedett lehet…

– Fontosnak tarjuk az eredmény alapú finanszírozási rendszer bevezetését, a magas értékű terápiák finanszírozási lehetőségeinek átgondolását, pontosan e szemlélet alapján. Nem csak egy adott részterület újraszabályozását preferáljuk. Meggyőződésem, hogy ha jó a szabályozórendszer – és vallom, az iparág abban érdekelt, hogy a beteg a lehető leggyorsabban és a lehető legjobban meggyógyuljon –, csökkenthetem a felesleges kiadásokat, vagyis racionalizálok, spórolok, és mindemellett eredményesebben dolgozom. Mi azt látjuk, hogy Magyarországnak néhány európai országgal együtt jelentős problémát okoz, hogy miközben esetenként nagyon alacsonyak az innovatív készítmények árai, eközben a generikus gyógyszerekéi az európai árszinthez képest viszonylag nagyon magasak. Ez rossz, ráadásul nagy mértékben hozzájárul ahhoz, hogy a kelleténél többet költünk ártámogatásra. Éppen ezért a javaslataink kidolgozásakor erőteljesen koncentráltunk arra, hogy olyan tervezetet készítsünk elő a generikus készítmények finanszírozásának módosítására, melyben az állam és a generikus forgalmazók tervezetten előre láthatják, miként alakulhat az árstruktúrájuk. Ezzel párhuzamosan azonban arra is törekednünk kell, hogy a változás ne okozzon a patikusok számára olyan árrés bevétel kiesést, mely bedönti a kiskereskedelmet, hiszen nem szabad veszélyeztetni az ellátórendszer működését.

– A szándékot lehet komolyan venni, de pillanatnyilag problémát okoz és a nemzetközi referencia árazás alkalmazását korlátozza, hogy nincs olyan adatbázis, amelyből a szükséges adatok megismerhetőek lennének. Lehet erre építeni egy rendszert?

–Nem, de nem is ezt javasoltuk. Kezdettől fogva egy más struktúrát támogattunk, ami pontosan azt célozná, hogy egy viszonylag stabil piacon, stabil betegellátás mellett mindenki láthassa, milyen árral tud érvényesülni a piacon. Fontos látnunk, hogy a jelenlegi finanszírozási rendszerben az orvoslátogatói díj és visszafizetési ráta mellett a generikus cégek abban érdekeltek, hogy minél magasabban tartsák az áraikat, hiszen nem a betegek szintjén zajló árverseny dönti el, hogy melyik gyógyszert választja az orvos. Ezért nagyon lényeges, hogy a szabályozási rendszer mit tesz lehetővé, milyen perspektívát kínál a gyártóknak. Ha nincs egy, a generikusok számára is megfelelő rendszer, akkor hiába építek be egy motivációs struktúrát az árversenybe, az előbb-utóbb meg fog állni. Ha nem tudok másfajta technikákat alkalmazni, akkor biztos, hogy viszonylag magas szinten ragad be az árszint. Ha például egy olyan rendszer működne, amelyben adott hatóanyagcsoporton belül a három legalacsonyabb árú termék után a forgalmazónak nem kellene befizetnie a 20 százalékos árrést, akkor kiváló érdekeltségi rendszert teremthetnénk. De millió más ösztönző rendszert is alkalmazhatunk az árszint csökkentéséért.

– De mi lehetne az üdvözítő megoldás?

– Az egészségügy olyan, mint egy háló, ha meghúzunk egy szálat, akkor torzul a szerkezete, és ha ezt nem vesszük figyelembe, ha nem elemezzük, hogy egy-egy intézkedés milyen hatással jár, akkor a beteg kipottyan a lyukon, és nem kapja meg a számára szükséges, megfelelő terápiát. Ha egyelőre nem is lépünk a hatóanyag alapú felírás irányába, akkor is egyértelműnek tűnik, hogy a legolcsóbb termékek forgalmazóinak valamiféle garanciát, a patikusoknak pedig egy új érdekeltségi rendszert kellene kialakítani. A generikus készítmények esetén mindenképpen ésszerű lenne, ha nem árrést, hanem szolgáltatási díjat kapnának a gyógyszerészek. Ezzel az általuk preferált szolgáltatási szemlélet is erősödhetne. Biztosabb, kiszámíthatóbb jövőt jelentene számukra az érdekeltségi rendszer ilyen formán történő átalakítása.

– Mit gondol, ördögtől való a hatóanyag alapú finanszírozás?

– Nem, de mitizálni sem szabad, nem ez a garanciája a hatékony működésnek. Ez a technika is csak egy eszköz. Ám ezen a ponton szeretnék eloszlatni egy félreértést: az állam érdeke nem az, hogy a végtelenségig letörje a generikus termékek árát, hanem az, hogy a beteg lehetőleg hosszabb távon, lehetőleg ugyanazt a készítményt szedje, elérje a nemzetközileg megállapított célértékeket, ezzel is csökkentve egészségügyi kockázatait. Az állam valójában ebben érdekelt. Hiba, hogy mindig azt hangsúlyozzuk, hogy a minél olcsóbb gyógyszer a cél. Ebben is kell egy megfelelő egyensúlyt találni. Ha az orvos folyamatosan váltogatja páciense gyógyszereit, akkor a beteg „megzavarodik”, szüneteket tart, ez pedig rontja, sőt eredménytelenné teheti a terápiát. Vagyis, miközben az egyik oldalon megtakarítást érünk el, a másik oldalon sokkal többet veszítünk azáltal, hogy a beteg gyógyulását nem segítjük elő.

– Mit tehet az ipar a terápia eredményességéért? Mit gondol, miért az a heves szembenállás a gyártó-és a beteg közötti közvetlen kommunikációval kapcsolatban?

– Ez utóbbi kérdésre egyszerű a válasz, ez tipikus esete annak, hogy nincs megfelelő érvrendszerünk, rossz eszközöket használunk, s ez kivetül az iparág egészére, ami óriási problémákat okoz. Újból csak a jelenlegi modell módosítása mellett tudok érvelni. Tegyük fel, amennyiben arra kényszerítem az innovatív gyártókat, hogy érdekeltek legyenek a terápia eredményességében, akkor forgalmazóként az lesz az érdekem, hogy csak az kapjon a gyógyszeremből, aki nagy valószínűséggel jól reagál rá, s nem produkál mellékhatásokat. Ha ez nem így lesz, akkor veszteség ér, így nem érdekem, hogy betegszámot generáljak. Ennek van egy másik hatása is, amit saját példánkon tapasztalunk: orvosoknak és betegeknek egyaránt biztonságérzetet ad a hatékony terápia, nem kell erősködnöm, hogy az én gyógyszeremet írja fel az orvos. Ettől a pillanattól kezdve nagyon tisztává válik a játék, ezzel a szisztémával mindenki csak jól járhatna. Van azonban egy kis bökkenő: ha javul a terápiás fegyelem, akkor a finanszírozó kénytelen azzal szembesülni, hogy elszaladtak a költségek, s ettől általában mindenki megrémül. Ashville-ben csináltak egy nagyon komoly projektet a diabétesz kezelések kapcsán, alapvetően a patikák szintjére „tolt” beteggondozásra fókuszálva. Azt látták, hogy jelentősen javult a betegek compliance-e. A betegeket célértéken tartották – igaz, emiatt nőttek a gyógyszerekre fordított költségek, a következő évben azonban meredeken zuhantak a betegek gondozására fordított kiadások. Öt éven belül egy visszafelé zuhanó költséggörbével szembesültek. Sőt, a patikai gondozásnak köszönhetően a betegek 15 százaléka elhagyhatta a gyógyszeres terápiát. Vagyis a rendszert lehet úgy működtetni, hogy kevesebb pénzből eredményesebb legyen a gyógyítás.

– Erre vannak szakirodalmi adatok. Széll Kálmánt érdeklik, érdekelték a tények?

– Nem tudom, de éppen ezért lenne fontos, hogy olyan struktúrájú rendszert hozzunk létre, amibe a jövő ésszerű működési garanciái is bele vannak építve. Úgy láttuk, hogy míg a gazdasági kormányzat pusztán makroökonómiai szempontú törekvéseket fogalmazott meg, az egészségügyi kormányzat azzal volt elfoglalva, hogy miként tud egy szakmailag megalapozott rendszer kialakításával megfelelni az elvárásnak. Ez a két nézőpont folyamatosan ütközik egymással, a kétféle megközelítési mód nem tudott szinkronba kerülni.

–Mit gondol, a Nemzeti Erőforrás Minisztériumnak nem lett volna más választása, muszáj volt asszisztálnia ehhez? Nem kellett volna hangosabban kiabálnia, tiltakoznia és szakmai érveket sorakoztatni, ha nem is direkt, de indirekt módon a rendszer érdekében?

– A kormányon belül adott a szereplők játéktere. Nyilván mindenki elgondolkodik azon, hogy meddig mehet el, hol vannak a határai. De ha nem vagyok partner egy nehéz helyzetben, akkor nem leszek az egy kedvezőbb ciklusban sem. Fontos, hogy visszatérjek a 2007-ig tartó időszakra: akkor a gyógyszeripar learatta a működő rendszer gyümölcseit, a piaci növekedés éveken keresztül dupla számjegyű volt, és nem gondolkodtunk azon, hogy ennek egyszer majd vége lesz, nem kínáltunk alternatívákat rosszabb időkre. Akkor érzem korrektnek a viszonyunkat, ha a bajban is partnerei vagyunk a kormánynak. A partnerségnek függetlennek kell lennie az ország teljesítőképességétől. Az viszont természetes, hogy az általunk helytelennek vélt intézkedések esetén hallatjuk a hangunkat.

– Önök mekkora áldozatot vállaltak volna önként?

– Körülbelül 60 milliárd forintos elvonást tudtunk volna tolerálni, ez az összeg nem okozott volna problémát a rendszer működése szempontjából. Muszáj elismételnem: a gyógyszerek árához nyújtott támogatást nem a gyógyszergyártók kapják, hanem a betegek. Ennek következtében azt is látnunk kell, hogy amit most kivesznek a finanszírozási rendszerből, azt ugyan részben ráterhelik a gyógyszeriparra, de végső soron a beteg fizeti meg az árát: sérülnek az esélyei.

– Ön szerint hogyan lehetne ösztönözni a betegeket arra, hogy fogadják el az orvos utasításait, tegyenek valamit az egészségükért?

– Pozitív jutalmazási rendszerre lenne szükség, de ez az orvosok nélkül nem megy, akiket – ha a beteg célértéken van – szintén premizálni kellene. Az összes olyan paramétert honorálni kellene, ami az eredményességét mutatja. Azokban az országokban, ahol transzparens a kórházak működése, ahol nyíltan vállalják a minőséget, a gyógyítás eredményességét kiteszik az ablakba; mivel ezt az összes beteg látja, verseny kezdődik a szolgáltatók között. Ellépnek egy másik irányba, és ráadásul azt veszik észre, hogy egy hatékonyabb, eredményorientált, jól ösztönzött rendszerben kevesebbet költenek az egyes terápiás megoldásokra. Ezeket az összefüggéseket kell valamilyen módon kihasználni. Lehet itt papolni a szolidaritásról, de lássuk be, mi fizetjük meg annak a terápiáját is, aki úgy dönt, hogy túlsúlyos marad. Ez szerintem a társadalmi szolidaritás félreértése, amelynek arról kell szólnia, hogy mindannyian felelősek vagyunk a teljes közösség egészségéért. Ha valaki kevesebbet tesz ezért, az nem baj, megteheti, de vegye figyelembe, hogy ebben az esetben kevesebbet fordít rá a társadalom. Ha nem szolidáris a társadalommal, a társadalom sem szolidáris vele. Ez egy szerződés. Egyébként ami a Széll Kálmán terv kapcsán történik, az nem szerződés, hanem diktátum.

– Elképzelhető, hogy egységesen lépnek majd fel?

– Nem, minden cég maga dönti el, hogyan reagál.

– Lesz olyan szereplő a piacon, aki úgy dönt, itt hagy egy irodát, a bent lévő termékekkel kereskedik és elmegy?

– Erre nagyon komoly lehetőség van. Arra is, hogy adott esetben, a támogatásvolumen szerződések átalakulása és a nettó árak csökkenése után egyes cégek ki fogják vonni a támogatásból gyógyszereiket. Ma még ezt elég nehéz megjósolni, mert 2011-ben egyfajta változáson megyünk át, a következő évi gyógyszerkeret lesz kritikus ilyen szempontból, akkor derül ki, hogy milyen kockázatokat vállalnak és ennek milyen kihatása lesz a gyógyszeriparra. Ez a folyamat még nem fejeződött be. Volt egy első lépés, ezek után jön majd a többi, amelyekkel szembesülve nyilván drasztikusabb válaszokat ad a piac.

– Mi lesz veled, gyógyszeripar?

– Született optimista vagyok, tehát azt gondolom, hogy ebből ki kell lábalni. Elkerülhetetlennek tűnik, hogy állások, egzisztenciák roppannak majd össze, lesz 3–4 nagyon nehéz év. Cégek szűnhetnek meg, termékeket vonhatnak ki a piacról. Ezek mind benne vannak a pakliban. Én inkább azt kérdezném, hogy mi lesz veled magyar beteg?...