Mágia és/vagy orvostudomány

Sőt, mint az írásból kiderül, ez a kérdés mindig is aktuális marad, hiszen „azt, hogy mi számít elfogadott tudománynak, és mi az, ami azon túl van, korról korra, helyszínről helyszínre, szerzőről szerzőre újra és újra, eltérő módon kell definiálni”.
Ami a könyv gyógyítással való kapcsolatát illeti: a középkorból fennmaradt tudományos könyvtárak anyagának jelentős részét tették ki a teológiai, filozófiai, jogi írásokon túl az orvostudományi szövegek. Láng Benedek megvizsgálja, hogy milyen témákról olvashatunk az egyetemi képzés alapjául szolgáló orvosi kódexekben, azaz mi számított tudományosnak a vizsgált időszakban, mit tanítottak az egyetemeken. Bolognában és Montpellier-ben, a kor legnevesebb orvosi iskolájában például minden orvosnövendék elsajátította az asztrológiai orvostudomány alapjait. A kódexekben bevett tudásként szerepel a természetes mágia, amikor a gyógyító nem hív segítségül természetfeletti lényeket, hanem a természetben lévő törvények, hasonlóságok alapján a betegségeket például kígyók, békák fogyasztásával kúrálja. Az indoklás a következő: a kétéltűek és a hüllők nagy regenerációs képességről tesznek tanúbizonyságot, tehát szerveik az ember regenerálásában is segítenek. A középkori tankönyvekben többek között szó van arról is, hogyan állítsunk elő tehénből méheket, juhból emberszabású lényt. Mint Láng Benedek megjegyzi, mindez az akadémiai tudás részét képezte, sőt a természetes mágia szövegeinek fennmaradása éppen a tudomány intézményeinek köszönhető, és e szövegek gyakran nehezen különböztethetők meg az orvostudomány könyveitől.
De korántsem az a célja a szerzőnek, hogy az olvasót szörnyülködésre késztesse, milyen furcsaságokat képzeltek eleink. Már a prológusban felvázolja, mit fog bemutatni a Typotex kiadó „szokatlan szempontok” című sorozatában megjelent esszé:
„Mind a tudomány, mind a mágia fogalma történetileg változó, állandó mozgásban lévő, dinamikus konstrukció. Végső soron egy tágabb értelemben vett tudósközösség döntésén múlt, hogy mi számított egyetemi szinten oktatható tudásnak, mi minősült veszélyes tévelygésnek, valamint, hogy mely módszerek és témák váltak a tudomány kanonizált elemeivé, és melyek utasíttattak ki mint mágikusak és tudománytalanok.
Miközben dokumentáljuk, hogy milyen érvek mentén húzták meg (egyáltalán, kik húzták meg) a tudomány fogalmának határait, és hogy milyen kritériumok mentén kaptak egyes diszciplinák polgárjogot az egyetemi oktatásban, azt látjuk, hogy a történelem folyamán koránt sem változatlan, hogy mi található a határokon innen és túl.” És ez természetesen sok tanulsággal szolgál a mára vonatkozóan is.
Hamar megtudjuk, mi teszi különlegessé a késő középkor idejét az akkori tudósok és a mai tudománytörténészek számára:
„Az arab szövegek latinra fordítását célzó program, amely az Ibériai-félsziget és Szicília 12. századi fordítóiskoláiban bontakozott ki, alapvető változást és nem kevés zavart hozott az európai tudomány életébe. A keresztény nyugat szembesült az arab tudomány gazdagságával és felsőbbrendű voltával. … A paradigmaváltás során … meg kellett határozni, hogy a tudásanyag mely része minősülhet elfogadhatónak és tudományosnak, és mit kell sürgősen kizárni a legitim tudományból.”

A könyv nagy sikert aratott a tudomány határain gondolkodók körében. Mint Kmeczkó Szilárd írja a Lícium Médiaportálon, Láng Benedek esszéje révén „a tudományfilozófiai és tudománytörténeti perspektíva kiszélesedéséről van szó, amely lehetővé teszi, hogy a régi korok lapokba zárt tudásához ne merev elutasítással vagy jobb esetben a modern ember leereszkedő jóindulatával viszonyuljunk. Az utóbbi attitűd alapján könnyen úgy gondolhatnánk, hogy mi már rég túl vagyunk annak megítélésén, hogy melyik polcra is − vajon a tudomány alá vagy fölé? − helyezzük a mágikus tudást. Persze, ha így fordítjuk le a mágikus gondolkodás iránti érdeklődésünket, avval nem teszünk egyebet, minthogy elzárjuk
az utat a valóban érdekes problémák előtt. Láng Benedek könyve egészen más utat jár be. Felhív arra, hogy a középkori tudás szerkezetét szabadítsuk ki a lineáris fejlődés rögzítette perspektívából és saját magából kiindulva tegyük vizsgálatunk tárgyává, ne pedig a mindennapjainkban hordott (karteziánus − vagy szcientista − optikát alkalmazó) szemüvegen keresztül pillantsunk rá. Ha megfogadjuk ezt az intelmet, akkor némi kultúrtörténeti vagy tudománytörténeti olvasottság birtokában a Mágia a középkorban
érdekes és izgalmas olvasmánnyá válhat a kezünkben.
Az érdekesség egyik forrása alighanem az, hogy Láng bennünket foglalkoztató, aktuális kérdéseket szegez a történeti anyagnak, s ezáltal mai vitáinkkal kapcsolatban is mérlegelendő szempontokat ad, hiszen elemzései pontosan azt mutatják be, hogy a miénkhez hasonló viták miképpen dőltek el hat-hét évszázaddal a második ezredfordulót megelőzően. A vita tárgya nem más, mint a tudás meghatározására, azaz körülhatárolására vonatkozó kérdés. Úgy is mondhatnánk, hogy tudomány és áltudomány „örök” konfliktusáról van szó. Ennek árnyékában persze a tudás és a hatalom
viszonyáról, valamint a demarkációt kikényszerítő intézmények működéséről
is sok szó esik.

A kódexek vizsgálati szempontjaként ismerjük meg a „kódexek szociológiáját”,
mint a korabeli tudósközösségek szociológiáját kényszerűen helyettesítő,
ám erre nézve érvényes következtetések levonására alkalmas közvetett eljárást. Annak a vizsgálatáról van szó, hogy az egyes kódexekben a nyomon követett szövegek mely más szövegek társaságában fordulnak elő (kodikológiai kontextus) meghatározott gyakorisággal (mely egyéb szövegekkel „szeretnek együtt utazni”). A korabeli tudományklasszifikációk irányából értelmezve így eldönthető az egyes traktátusok tudományos besorolása, ezáltal pedig a tudomány és mágia viszonyának újabb részletei válnak láthatóvá.
A könyv bemutatja, hogy a mágikus szövegek másolói, terjesztői és olykor szerzői nem holmi korabeli bizonytalan egzisztenciák vagy a tudomány szempontjából outsidernek tekinthető figurák voltak. A tudomány művelőinek köréből, sok esetben pedig az egyházi hierarchia különböző szintjein helyet foglaló iskolázott emberek közül kerültek ki a középkori mágusok.
Láng Benedek érdeklődése a tanult mágiára, azaz a kéziratokban fellelhető mágikus szövegekre korlátozódik. A vizsgálatok horizontján ezért nem jelennek meg a falusi környezetben folytatott varázslás praktikái, ezzel is jelezve, hogy a Mágia a középkorban nem néprajzi, hanem tudománytörténeti munka.”

A Magyar Tudomány című folyóiratban írja Zemplén Gábor Láng Benedek könyvéről:

A humaniórák egyes területei hazánkban még mindig generációs módszertani lemaradásban vannak. Igaz ez a tudománytörténet-írásra is, már ha beszélhetünk erről a szakmáról Magyarországon, ahol a terület csak részben intézményesült és professzionalizálódott. Külön örvendetes tehát, ha megjelenik egy modern szemléletű munka ilyen területen, hát még ha izgalmas, a nagyobb nyilvánosság számára is közérthető formában.
A középkor tudósai – amennyiben van értelme ennek a kategóriának –, vagyis azok az írástudók, akik a bolygók mozgását, a fény természetét, a zenei harmóniák matematikai szabályszerűségét próbálták megérteni, ugyanolyan lelkesen és komolyan másolták az ilyen témájú kéziratokat, mint a mágikus tudományok szövegeit, gyakran ugyanazokba a könyvekbe.
Nemcsak ugyanaz a réteg foglalkozott a mágiával és az ókorból áthagyományozódott tudományokkal, hanem a világ rendszerezett megismerésének ugyanúgy részét képezték a korban a (tanult) mágia különböző területei, mint a gyógynövények és mechanikus szerkezetek tanulmányozása vagy a matematizált természettudomány.



A Typotex kiadó a szerző egy másik, a tudomány és áltudomány határainak kijelölését taglaló könyvét is megjelentette, amelyet szerzőtársaival, Kutrovátz Gáborral és Zemplén Gáborral írt, elemezve többek között az akupunktúra, a parapszichológia és az orvostudomány viszonyának változásait. A tudomány határai című kötet szintén nagy sikert aratott, az alábbiakban a recenziókból idézünk:

Fizikai Szemle, Füstöss László:
A tudomány határai a tudomány és áltudomány határainak kijelöléséről, az úgynevezett demarkációs probléma körüljárásáról szól. Hogy a problémát megfelelő színvonalon lehessen felvetni, a könyv 70 oldalas tudományfilozófiai, tudománytörténeti és tudományszociológiai előkészítéssel indul.

Az esettanulmányok elemzése teszi lehetővé a frissen tanultak alkalmazását. Az átlagosan közel 30 oldalas esettanulmányok önmagukban érdekes olvasmányok; a vizsgált problémakörök sokoldalú elemzése újra és újra igazolja, hogy nem adhatók könnyű válaszok.

Az ötödik esettanulmány a Keleti tűk nyugati testekben címet viseli és színesen, sokoldalúan számol be a nyugati orvostudomány és a hagyományos kínai orvoslás viszontagságos, de nem eredménytelen ismerkedési próbálkozásairól.

A tudomány és a nyilvánosság kapcsolatát boncolgató fejezet rámutat, hogy a kurrens kérdésekben a tudomány nem ad biztos fogódzót. Nyilván, hiszen akkor nem kurrens kérdésről, hanem megoldott problémáról lenne szó. „Ha növeljük a tudományos oktatás és tájékoztatás súlyát .... beteljesítjük a felvilágosítás folyamatát.” Ezzel jellemzik a szerzők a számukra ellenszenves deficitmodellt, amely valóban nem jelenti a megoldást. A javasolt kontextusmodell kétségtelenül hatékonyabb, ha képes működni, „ .... nem arról van szó, hogy a tudásnak áramolnia kell a tudósoktól a laikusok felé, akik magukba szívják, hanem sokkal inkább arról, hogy a laikusok alkotta társadalmi környezet kérdésekkel fordul a tudományhoz, melyekre választ vár. Míg a deficitmodell a kész tudomány befogadására buzdít, addig a kontextusmodell a készülő tudomány és a laikus környezet interakciójának igényét hirdeti.” Ez az interakció akkor működhet, ha a kész tudományból elegendő ismeret áll rendelkezésre a készülő tudomány válaszainak megértéséhez.


Élet és Irodalom, Bárány Tibor:
A tudomány határai arról szól, amit a tudományfilozófusok a demarkáció problémájának neveznek: hogyan tehetünk különbséget tudomány és nem tudomány, sőt valódi tudomány és áltudomány között? Miben különbözik egymástól a tudományos ismeret és a puszta spekuláció? Léteznek-e olyan kritériumok, olyan szükséges és elégséges feltételek, amelyek segítségével elválaszthatjuk az áltudomány ocsúját a tudomány búzájától – méghozzá úgy, hogy egyetlen búzaszem se vesszen kárba, viszont ocsú se keveredjen a búza közé. A kérdések tétje minden látszat ellenére óriási: hétköznapi ismereteink többségét közvetve vagy közvetlenül a tudomány tekintélye szentesíti. Ha viszont nem tudjuk megmondani, pontosan mely ismereteinket szentesíti a tudomány, valamint ha nem tudjuk megindokolni, miért megbízhatóbbak az állítólagos tudományos ismereteink más hasonló ismereteknél, akkor igencsak nehéz lesz jó szívvel döntést hoznunk még a legegyszerűbb hétköznapi helyzetekben is.
Miután a kötet szerzői megvizsgálták a tudomány határait firtató kérdésre adható „túl könnyű”, és ezért elfogadhatatlan válaszokat (a tudomány, szemben más megismerési formákkal, „folyamatosan fejlődik”, „sikeres”, „racionális” vagy „objektív”), többé-kevésbé részletesen rekonstruálják a huszadik századi tudományfilozófiában lezajlott vitát a demarkációs kritériumról. Ismertetik a klasszikus logikai pozitivista koncepciót (elsősorban Rudolf Carnap híres írására, A metafizika kiküszöbölése a nyelv logikai elemzésén keresztül című nagy hatású tanulmányára támaszkodva), majd Karl Popper, Lakatos Imre, végül Paul Feyerabend álláspontját. A fejezet végkicsengése negatív: egyik módszertani kritérium sem alkalmas arra, hogy segítségével egyszer s mindenkorra megvonjuk a határt tudomány és nem tudomány között. Sem a verifikálhatóság, sem a falszifikálhatóság, sem a progresszív problémaeltolódás nem használható szükséges és elégséges feltételként – igaz, ebből nem következik, hogy Feyerabend „ismeretelméleti anarchizmusát” kellene elfogadnunk. Csupán annyi következik belőle, hogy a demarkáció problémáját nem a tudományfilozófia eszközeivel érdemes vizsgálnunk.
Hanem a tudománytörténet, a tudományszociológia vagy a science studies (a szerzők fordításában: a tudománytanulmányok) eszközeivel. A kötet tézise a következő: a „tudomány” (és az „áltudomány”) fogalmának nincsenek egyértelmű alkalmazási kritériumai, az egyes tudományok (és áltudományok) módszerei, működése, gyakorlata között csupán családi hasonlóság figyelhető meg. A tudomány szerkezete, az elfogadott módszerek köre, a tudományos intézményrendszer működése, társadalmi funkciója és kontextusa stb. folyamatosan változik, ennek következtében a tudomány és az áltudomány határa is folyamatosan alakul. Mindezek vizsgálata azonban (nagyobbrészt) történeti, szociológiai feladat: az intézményi-társadalmi kontextus figyelembevétele nélkül a demarkáció jelenségét nem tudjuk értelmesen megragadni.

Az Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemlében Osman Péter írja a könyv kapcsán:
A mennyiségi mérésének atyjaként is tisztelt tudománytörténész Derek de Solla Price írta le, hogy az utolsó 300 évben 15 évenként megduplázódott a tudomány mérete, ami hivatásos tudósok mellett szintúgy érvényes a felsőoktatásban résztvevő hallgatókra, a tudományos fokozatok birtokosaira, és a tudomány fórumaira is. Ez egyben azt is jelenti, hogy bármely pillanatban nézve, a valaha élt összes tudós fele a legutóbbi 15 évben, 90 százaléka a legutóbbi 45 évben dolgozott. Az pedig az exponenciális növekedés sajátja, hogy gyorsuló ütemben kinövi az alapját, elhasználja a tápláló forrásait, s így felmerül a veszély, hogy luxussá, majd teherré válik a hagyományos mecénásai (például a közpénzek) számára. Ám mert a tudomány él és élni akar, kénytelen-kelletlen is új finanszírozók után néz. Ehhez viszont drasztikus paradigmaváltást kell elfogadnia, amelynek lényege, hogy a megismerés-megértés-rendszerezés-közreadás hajdani tiszta, humanista szándékának helyébe a megismerés-megértés-felhasználás-uralás haszon- és hatalom elvű indítékai lépnek.

Liget, Mund Katalin:
A szerzők kétféle tudományfelfogást állítanak szembe. Az ún. deficitmodell szerint az emberek feje üres, nem tudnak semmit a tudományos eredményekről, ezért pótolni kell az ismeretek hiányát, vagyis az a feladat, hogy minél több tudást adjunk át. Ha az emberek tudományosan műveltek, elfordulnak az asztrológiától, mert babonaságnak tekintik. A hatékony ismeretterjesztés megoldja az áltudomány problémáját. A modell szerint egyirányú folyamatról van szó, melyben a kész tudás a tudósoktól a laikusok felé áramlik.
Az ún. kontextusmodell ezzel szemben figyelembe veszi, hogy a laikusok nem általában véve kíváncsiak a tudományos eredményekre: kérdéseik mindig valamilyen társadalmi kontextusban vetődnek fel. A tudomány sem zárt egész, hanem a társadalmi környezettel folyamatosan kölcsönhatásban működő, formálódó tudásanyag. A tudomány célja, hogy olyan tudást termeljen, amilyenre a közösségnek szüksége van.
Míg a deficitmodellben a laikus tanítóként tekint a tudósra, aki megmondja, mi hogyan van a világban, addig a kontextusmodell laikusa szakértőként kezeli a tudóst. Az előbbi esetben az a fontos, hogy ki mennyire ért a tudományhoz, vagyis a tudományos műveltség kérdése kerül előtérbe. Az utóbbi esetben viszont a szociális műveltségen van a hangsúly: hogyan válasszák ki a laikusok azt a szakértőt, akiben megbízhatnak, és miként kezeljék az egymásnak ellentmondó álláspontokat.
A könyv szerzői nagyon határozottan a kontextusmodell mellett teszik le voksukat, így a deficitmodellt érintő kritikákat ismertetik. Első érvük, hogy a felmérések szerint a laikusok tudományos műveltsége és áltudományok iránti fogékonysága független egymástól. A tájékozottabb emberek között ugyanannyi az asztrológiahívő, mint a műveletlenebbek körében.


„... a legtöbbet a nagy többség esetében nem a szaktudományos tudás tanításával érhetjük el, hanem ha megtanítjuk őket a rivális igazságigények közötti megalapozott választásra. Vagyis a cél nem az, hogy az oktatás az összes gyereket kis tudóssá és szakértővé próbálja tenni, hanem az, hogy képessé tegye őket arra, hogy szakértők között okosan tudjanak választani.”

medicalonline.hu