Orvosművészek és mesteremberek

– Művelődéstörténészként, az Orvostörténeti Múzeum Könyvtár és Levéltár főigazgató-helyetteseként régóta foglakozik az orvoslás történetével. Fordította Galénoszt, Erasmust, írt Agrippáról, az arab és a római orvoslásról. Az élet-halál kérdései egyidősek az emberiséggel, ám az ön munkái alapján is egyre inkább úgy tűnik, mintha a gondok, az orvosoknak felrótt viselkedésminták rendre visszaköszönnének a történelemben.
– Az orvosokról nagyon sok szöveg maradt fenn, ezeket azonban nagyobb részt orvosok írták. Vannak persze betegek által írt szövegek is, csak ezeket bonyolultabb kutatni. Irodalmi művekből, levéltári anyagokból, ókori feliratokból az azonban például nagyon jól nyomon követhető, milyen volt az elmúlt korok orvosszemlélete.

– Agrippa szatírájáról írott tanulmányában megjegyzi: az orvosokon való gúnyolódás divatja nem ért véget az ókorral, a 16. században épp olyan népszerűségnek örvendett, mint 2000 évvel korábban.
– Epigrammák és komédiák sorában tűnik föl a kártékony, szélhámos, tudatlan és anyagias orvos alakja Martialistól Shakespeare-en át Moličre-ig, de ennek esetenként bizony alapja van: hogy csak egy magyar példát hozzak, források bizonyítják, hogy a sokak által ismert és elismert Balassa János igencsak szerette a pénzt. Mindez nem jelenti azt, hogy aki anyagias, az nem lehet jó orvos. Azt azonban - bármennyire is nem szeretik hallani az orvosok - leszögezhetjük: ezt a szakmát is – mint minden mást – emberek művelik, és ahogyan vannak jó és rossz vízvezetékszerelők, úgy vannak jó és rossz orvosok is, és miként az emberek többnyire autószerelőnek sem azért mennek, hogy az emberiségen segítsenek, ez az orvosokra sem feltétlenül igaz. Közöttük is többségben vannak azok, akik nem a beteg üdvét, hanem inkább saját javukat keresik.
–
– Ez mindig így volt?
– Igen. Nagyon érdekes, hogy az orvostudományon belül az ókor óta volt egyfajta küzdelem a mesterség és a hivatás között. A medicina rendkívül szívós küzdelmet folytatott azért, hogy tudománynak tekintsék…
–
– …épp, mint a legtöbb, ma tudománynak nevezett terület…
– Galénosz óta próbáltak szervezett képzési formákat és egyfajta hierarchiát létrehozni, társadalmi megbecsülést szerezni. Az egyik trend tehát az volt, hogy szerettek volna ars mechanica-ból ars libearlis-szá válni. A tudomány mellett azonban mindig létezett egy mesterség- vagy kézműves-vonulat is, hiszen emberek lábát le kellett vágni, beöntést kellett adni, stb. – mindez tehát kétkezi munka volt. Ettől a kettősségtől mindmáig nem tudott szabadulni az orvostudomány. Tegyük hozzá: az orvosok nagy része ma is mesterember, az úgynevezett orvostudós vagy orvosművész a ritkább közöttük.

– Mennyire feltárt terület az orvostörténet?
– Vannak fehér foltok, máig nem írta meg senki például Magyarország orvostörténetét… Ennek nagyrészt az az oka, hogy a középkori és a kora újkori oklevéltári anyag legnagyobbrészt feltáratlan. Oklevelek ugyanis nem csak az országos, hanem a vármegyei levéltárakban is vannak, s ez utóbbiak nagy részben az utódállamokhoz kerültek. A nemzetközi orvostörténetben pedig vannak korszakok, amelyeket már nagyon jól feldolgoztak – gondolok például a görög, római antikvitásra, vagy a 16. századtól máig tartó korszakra, de például a középkori kéziratok még nincsenek megfelelően feltárva. Vagy ott az arab orvostudomány, amely még mindig szinte szűz területnek számít.

– Akkor ebben úttörő munkát végzett.
– Az az igazság, hogy erre rákényszerültem. Felkértek előadások tartására, de csak úgy tudtak fizetni, ha írok egy tanulmányt az arab orvostudományról. Nem tudok arabul ezért angol, német francia másodlagos irodalomból merítettem az anyagomat, és a szégyen az, hogy ma is ezt olvassa mindenki, mert magyarul azóta sem született jobb munka a témáról (2000). Az igazi természetesen az lenne, ha olyasvalaki írna az arab orvoslásról, aki ismeri a nyelvet is.

– Milyen nyelveken beszél?
– Olvasok latinul, ógörögül, angolul, németül és valamennyire spanyolul is a latin miatt.

– Nyilván óriási a különbség, ha valaki ógörög eredetiben olvas, mintha egy újabb kori nyelvből más által fordítottat. Sokkal mélyebb rétegei tárulhatnak fel az akkori kultúrának.
– Persze, hiszen a szavak értelmezésén áll vagy bukik sok minden. Azon, hogy egy görög orvosi munkában egy adott szónak mi az értelme, több száz oldalon át lehet elmélkedni. Vannak is olyan könyvek, amelyek csak egy-egy szó értelmezéséről szólnak. Hatalmas irodalma van például a phüszisz, a natura vagy az elephantiasis szó történetének és értelmezésének. Ez egy más világ: ha eredeti nyelven olvas az ember, olyan problémákkal találkozik, amilyenekkel egyébként nem, hiszen a fordítás már maga szövegértelmezés.
–
– Az nem fordul elő, hogy ma már egyszerűen nem lehet megérteni, mire utal az ókori szerző, mert amiről ír, az esetleg ma már nem létezik?
– Nem, inkább az jellemző, hogy az ember nem vagy csak nehezen tudja megfejteni, mit akart valójában a szerző. Ráadásul vannak olyanok, akiknek saját terminológiájuk van – a 16-17. században ilyen volt például Paracelsus, Fludd vagy Van Helmont – akiket olvasva könnyen azt gondolhatjuk, hogy a szöveg értelmetlen, vagy, hogy egyszerűen szélhámos az illető…

– Az orvosi szakma mennyire veszi igénybe az Orvostörténeti Könyvtárat?
– Azt kell mondanom, csaknem semennyire, igaz, Budapesten – Európában egyedülálló módon – orvostörténeti tanszék sincs… Mivel nehezen volna pótolható a gyűjtemény, könyvet nem kölcsönzünk, de a gyakorló orvosok közül egy kezemen meg tudom számolni, hányan járnak ide olvasni. Inkább nyugdíjasok látogatnak minket, miként a Társaságunkba is ez a korosztály jár és lapunk orvos szerzői is inkább nyugdíjasok. Azt kell tehát mondjam, hogy nem veszik igénybe a könyvtárat és a levéltárat, pedig sok haszna lenne, ha ezekkel e kérdésekkel gyakorló orvosok is foglalkoznának. Tudjuk, a legfőbb oka ennek az, hogy az orvosok túlterheltek, de az is igaz, hogy nem tudnak nyelveket, márpedig orvostörténettel csak nyelvismerettel lehet foglalkozni.

– Igaz ez az újabb generációra, a mai hallgatókra is?
– A hallgatók közül is csak kevesen és inkább a bölcsészek foglalkoznak az orvostörténettel. Néha tartok előadásokat orvosegyetemeken, s azzal kell szembesülnöm, hogy száz emberből talán ha hármat érdekel…

– Egyetért abban Galénosszal,a nagy rendszerezővel, ami mellesleg az ön által fordított munka címe is, hogy „A jó orvos filozófus is egyben”?
– Teljes mértékben. Mindez egyébként Galénosz személyes programja volt. Állandóan vitatkozott azokkal a kollégáival, akik azt mondták, hogy nem kellenek ide elméletek, ez egy gyakorlati mesterség; empiriára van szükség, kötözésre, gyógyszerekre, megfelelő diétára…

– Csak egy közbevetés: milyen érdekes, hogy a diétetika az egyik leginkább elhanyagolt terület manapság…
– Akkor még fejlett tudomány volt. Szóval, Galénosz megpróbálta társait rávenni, hogy kezeljék az orvoslást tudományként. Márpedig nem létezik tudomány filozófia és teoretikus rendszerek nélkül. Nem létezhet olyan tudomány, amely nincs tisztában saját kiindulási pontjaival, és nem hoz létre valamilyen elméleti rendszert, amelybe beleilleszti saját cselekvéseit. A medicinára mindig is az volt jellemző, hogy jó vagy téves, igaz vagy hamis elméletek uralkodtak benne, ám ha ma megkérdezünk egy orvost, hogy milyen filozófia, elmélet áll az ő orvostudománya mögött, akkor a gyakorló orvos azt mondja, nincs ilyen, ő mindig a konkrét beteget akarja meggyógyítani.
–
– Mikor tűnt ki az orvostudományból az az istenes, mágikus, varázslásos vonulat, ha úgy tetszik, a filozófia, ami azért elég sokáig jellemezte, az ókorban legalábbis biztosan benne volt?
– Már azon lehet vitatkozni, mit is értünk mágia vagy varázslás alatt. Szerintem a gyógyítás gyakorlatával egyszerűen együtt jár, hogy ha emberekkel foglalkozunk, akkor nem materiális dolgokkal is foglalkoznunk kell. Törődni kell például a beteg lelkével. Tudomásul kell venni, hogy vannak pszichoszomatikus betegségek, s olyanok is, amelyek a környezeti hatásokban gyökereznek. S itt ugye már nehéz elválasztani a varázslást, a pszichológiát, a személyes varázst, és mondjuk nehéz megítélni, mi van akkor, ha az orvos megérinti a betegét. Mondhatjuk, hogy a kézből kiáradó erő gyógyít, de azt is, hogy az érintés olyan kémiai folyamatokat indít el, amelyek jótékony hatásúak, s esetleg az ilyenkor kiváló vegyületektől a beteg meggyógyul. Nehezen különválasztható dolgokról van tehát szó, ezért nehezen tudnám az mondani, hogy van egy materiális oldala az orvoslásnak meg egy nem materiális. Ezek összefüggenek.

– Létezhet orvoslás valamifajta hit nélkül?
– Mivel nem vagyok orvos, csak a beteg szempontjából tudok nyilatkozni: vallás nélkül igen, létezhet, de valami fajta empátia, az anyagi cselekvéseken túlmutató emberi kapcsolatok nélkül szerintem nem lehet gyógyítani. Vagy gyógyítani ugyan lehet, de hogy nem jól, az biztos. Ez a betegnek sem jó és az orvosnak sem, s én azt sem értem, hogy egyáltalán miért kell erre törekedni? A diagnosztikában az orvosnak régen az öt érzékére kellett hagyatkoznia. Voltak időszakok, amikor bizonyos érzékszervek dominaciája volt jellemző; a 18. század végén például a hallgatózás és a kopogtatás megjelenésével a hallásnak volt időszakos primátusa. A 19. század végén a képalkotó eljárások megjelenésével a látásnak. Ma azonban már szinte teljesen ki akarják zárni az orvos érzékszerveit a diagnosztikából.

– Nem is sokan hallják már meg a hallgatók közül mindazt, amit meg kellene.
– Igen, persze nem is tanítják nekik. Azt mondják, hogy ez a gép majd megcsinálja, leírja, számszerűsíti, kiadja; ott van a leleten…ez tehát a trend, hogy az érzékszerveket, sőt végül magát az orvost is kiiktatják a gyógyításból. A cél nyilván az, hogy a beteget is kiiktathassák, mivel ő a leginkább zavaró tényező.

– Mindez felveti azt a kérdést, hogy jó úton járunk-e. A medicina talán 100 éve nyerhette el mai formáját, amely már inkább laboratóriumi vizsgálatokkal, korszerű kórházakkal és a specializációval jellemezhető. A háborúkat követő társadalmi krízisek azonban az orvoslást is (újfent) elérték, s úgy tűnik, ha legyőzünk egy betegséget, két újabb támad helyette.
–
– Vagy visszatér az eredeti probléma, mint például a rezisztens kórokozók esetében. Mindez szerintem azonban nem véletlenül alakult ki, hanem annak a mindent kvantifikálni akaró szemléletnek a következménye, amely szerint csak az lehet valóságos, amit mérni lehet, ami megszámolható, ehhez azonban egyre pontosabb és pontosabb mérésekre és egyre több adatra van szükség... Ugyanez a trend egyébként a bölcsészettudományokban is fellelhető. Ott is egyre inkább részletkérdésekkel foglalkoznak, s egyre több bölcsész van, aki azt hiszi, attól lesz igaza, ha mindent számszerűsít… E mögött persze nem kell gonosz szándékot feltételezni, sőt sokkal inkább a segítő szándék miatt alakulhatott így. Csak hát – már ahogyan én látom – ez zsákutca.


– Mi lehet ennek az oka, mármint hogy erre tart a világ?
– Nem tudom, talán az, hogy az európai kultúrában mindig volt hajlam a kvantifikációra. Arisztoteliánus világunk tulajdonképpen azon alapul, hogy definiálunk dolgokat, dobozokba rakjuk, elkülönítjük, azt mondjuk, hogy ami nem fekete, az fehér. A preszókratikus filozófia és az Arisztotelész által kidolgozott tudományos módszer segítségével Európa valóban nagyon messze jutott: a 16. századtól a 20. közepéig a világ ura volt, csak aztán mindez valahogy elburjánzott, mint egy rákos daganat…

– És a fejlődés esetleg visszatér a kiindulási ponthoz?
– Háromféle fejlődéselmélet ismert. A lineáris, így például a darwini modell szerint a fejlődés egyenes irányú. A Hegelhez köthető rendszer szerint a fejlődés spirális, időnkénti visszatéréssel mindig egyre feljebb és feljebb halad, és hát van az úgynevezett gyűrű elmélet, amely szerint mindig minden újra kezdődik. Ahogyan Borges írja, ő mindig is ott ül majd az asztalánál és mindig írja és újra írja…akár ötvenmilliószor ugyanazt.

– Arra szerettem volna rákérdezni: hová fejlődhet a medicina? Mert, hogy kimutathatóan sok új megoldás született, gondoljunk csak a humángenetikára, a humán reprodukcióra, a szervátültetésre, de úgy tűnik, ha egy-egy kérdést megoldott az emberiség, az mindig újabb és újabb kérdéseket vet fel. A pápa legutóbb például az agyhalál újragondolására szólította fel a tudósokat.
– Magam is azt vallom, hogy bár a fejlődés egyes területeken kimutatható – a járványokat, ha időlegesen is, de leküzdöttük, a fájdalomcsillapítás sokat javult –, de az igazán jelentős dolgokban nem tudtunk előbbre lépni. Ha belegondolunk, az orvostudomány egyik célja, hogy a halált megszüntesse, vagy időpontját kitolja, a másik, hogy csökkentse a szenvedést. Hogyan állunk ezekkel? Megnövekedett a születéskor várható élettartam, de azt kell, mondjuk, hogy ezzel megnőtt a szenvedés időtartama is – a helyzet tehát romlott. A másik cél szintén nem teljesült: a halál nem szűnt meg, de ha ezt sikerülne is elérnünk, az emberiség számára valószínűleg talán az lenne a legrosszabb. És persze azt se feledjük el, hogy ha az orvostudomány igazán sikeres lenne, akkor az orvosok feleslegessé válnának...

– Az orvosok maguk is kellemetlenül érzik magukat ebben a világban. Két éve karácsonykor Brooser Gábor professzor a lap hasábjain azt mondta: a medicina technikai üzletté vált, a gép- és gyógyszerfejlesztés rendkívül tőkeerős világának a kezébe került. Az ő idejében még megvolt a maga lelkisége az ágy melletti munkának, de ma nincs mit mondani a betegnek.
– Így van, és ennek persze gyakorlati okai is vannak. Ötven éve egy háziorvosnak legfeljebb egy vérnyomásmérője meg egy fonendoszkópja volt; azzal kellett megállapítania, mi baja van a betegnek. Képzelje el, ez mekkora sikerélményt jelenthetett, igaz, ehhez rengeteg dolgot kellett ismernie és sokszor nem is volt sikeres a gyógyítás. Ma viszont mit csinál az orvos? Beutalóra írja, milyen szakorvoshoz menjen el a beteg, és lényegében csak adminisztratív és döntéshozó munkát végez. Az egész szakma megváltozott, azt is hozzátéve: régen inkább középkorúakat és gyerekeket látott a háziorvos, ma inkább időseket, akik esetében ritka a sikerélmény. Ugyan hosszú ideig életben tarthatók, de általában már nem meggyógyíthatók.

– Nemrégiben jelent meg James Le Fanu: Az orvostudomány önkritikája című könyve, amely ismét felhozta az orvoslással szembeni régi vádakat, de ugyanakkor azt is állítja a szerző, hogy az orvostudomány is képes az önkontrollra és az öngyógyításra. Ön szerint hogyan lehetne a jelenlegi problémákat meghaladni?
– Ha beleszólhatnék, azt mondanám, hogy volt régen az orvoslásnak egy nagyon fejlett területe, amely az életmód szabályozásával gyógyított: a diétetika. Alaptörvénye az, hogy mindenki egyénileg felelős a saját egészségéért. Azt vallja, hogy az erkölcsös, filozofikusan élő ember egészségesen is él; aki beteg, annak valami zavar van a fejében. Az egyéni felelősség kiterjed a testre, a lélekre, a szellemre, a családra és a társadalomra is. Ez az emberkép a 18. században szűnt meg, s nekem az az érzésem, hogy ezt a területet kellene az orvoslásnak újra felfedeznie, fejlesztenie, ezt a hagyományt erősítenie – talán a sebészet és a gyógyszerészet rovására is.

Köbli Anikó

Névjegy:
Magyar László András 1956-ban született Budapesten. Az ELTÉ-n 1981-ben szerzett latin-magyar tanári diplomát, majd 1984-ben latin irodalomtörténetből egyetemi doktori címet. 1981 óta a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár munkatársa, jelenleg főigazgató-helyettese. Az Orvostörténeti Közlemények, a MediArt és a Kharón Thanatológiai Szemle szerkesztője, az MTA Élettudomány-Történeti Bizottságának titkára, a Magyar Orvostörténelmi Társaság alelnöke, az International Academy for the History of Pharmacy tagja. Eddig 44 könyvet, illetve fordításkötetet, valamint több száz tudományos és ismeretterjesztő cikket publikált. Kutatási területei: a 16-18. század orvostörténete és a szexualitás története. Két verses- és két novelláskötete is megjelent már.

KLAUDIOSZ GALÉNOSZ (129-199): A VALÓBAN JÓ ORVOS FILOZÓFUS IS EGYBEN
Fordította: Dr. Magyar László András

Sok atléta olimpiai bajnokságra vágyakozva, mindenfélére képes, csak éppen azt nem hajlandó megtenni, ami célja eléréséhez szükséges. Ugyanez áll a legtöbb orvosra is. Mert magasztalják ugyan Hippokratészt és valamennyijük közt az elsőnek tartják, ám inkább megtesznek mindent, csak őt ne kelljen utánozniuk. Hiszen Hippokratész szerint például az asztronómia, nem is beszélve az asztronómiánál is természetesen fontosabb geometriáról, lényeges része az orvostudománynak. Az orvosok ezzel szemben nem csupán e tudományokat vették üldözőbe, hanem még azok művelőit is ócsárolják.
Azután: Hippokratész szerint a szervezet működésének pontos ismerete az egész orvostudomány alapja - az orvosok nagy része viszont evvel a kérdéssel is olymódon foglalkozik, hogy a szervek közül nem csak semminek a szubsztanciáját, szerkezetét vagy alakját, nagyságát, környezetével való kapcsolatát, hanem még helyzetét sem ismeri.
Ugyancsak Hippokratész szerint, az az orvos, aki nem tudja osztályozni a betegségeket nemük és fajuk szerint, szükségképpen rossz irányba viszi a gyógyítást, ezért ösztönöz bennünket ő a logikus elméletalkotás gyakorlására. A mai orvosok viszont erősen ódzkodnak ettől a foglalatosságtól, azokat pedig, akik a fejüket elméletre adják, haszontalansággal bíbelődőknek csúfolják.
Hasonlóképpen figyelmeztet arra is Hippokratész, milyen nagy előrelátásra van szükségünk ahhoz, hogy megítéljük, milyen betegség támadta meg a beteg testét, milyen e kór jelen állapotában s milyenné fejlik később. Ezek a mai orvosok azonban az orvostudomány eme területén is annyira "járatosak", hogy ha valaki megpróbálná előre jelezni az orrvérzést, vagy az izzadást, rögtön jósnak és fecsegőnek gúnyolnák, ha pedig még egyebet is előre megmondana, csöppet sem hinnének neki.
Még kevésbé szabnák a diéta rendjét a betegség várható alakulásához, holott Hippokratész éppen efféle diétára utasít. Mi marad hát, amiben ezt a férfiút a maiak utánozzák? Legföljebb a fennkölt tudományos stílus, mert Hippokratész ebben is jeleskedett. Csakhogy ezek itt ebben a mesterségben is oly kontárok, hogy némelyikük, úgy tűnik, egyetlen szóval kettőt is képes tévedni: még érteni is alig lehet amit mond.
Mindennél fogva úgy gondoltam, meg kell keresnem, mi az oka annak, hogy ezek - jóllehet mindannyian nagy csodálói Hippokratésznek - egyáltalán nem ismerkednek meg írásaival, ha pedig mégis akad köztük, amelyik olvassa ezeket a műveket, az meg nem azt érti belőlük, amit a szerzőjük mondani akart. Ha viszont netán-tán mégis megérti, az elméletet nem ülteti a gyakorlatba, hogy tudományát megerősítse s képességgé tegye, tudván tudva, hogy a dicsőséget, mely minden dologban a legfőbb, akarat és képesség együtt szerezheti csak meg: így tehát az, akiben e kettő valamelyike hibádzik, célját is szükségképpen elhibázza majd.
De hogy ne térjek el a sportoló-példától: Az atléták vagy a testi adottság, vagy a gyakorlás híján szoktak kudarcot vallani. Ha, viszont testi adottságuk is megvan és a gyakorlás sem hiányzik, ugyan mi akadályozhatja meg őket abban, hogy a versenyen a koszorút megszerezzék? A kérdés az tehát, hogy a mai orvosok esetében ez a két föltétel hiányzik-e vajon, azaz sem a tudományukhoz méltó erőt sem az akaratot nem birtokolják-e? Vagy az egyik megvan bennük, s csak a másik nincsen? Számomra képtelenségnek látszik, hogy manapság ne születne senki, aki erre az olyannyira emberszerető mesterségre alkalmas lenne, hiszen a világ ugyanaz, mint, korábban, az évszakok rendje is azonos, a Nap az ő köreit változatlan módon futja be, s egyetlen álló vagy mozgó csillag sem mutat változást. Ám annál valószínűbb, hogy részint a hitvány ételek, amelyekkel az emberek manapság táplálkoznak, részint pedig az erénynél többre tartott gazdagság okozza, hogy sem olyan szobrász, mint Pheidiász, sem olyan festő, mint Apellész, sem olyan orvos, mint Hippokratész korunkban nem születik, jóllehet jelentős előnnyel rendelkezünk, hiszenmie régiek után születhettünk, s hála nekik egy jórészt már fejlett mesterséget vehettük át. Így hát könnyű nekünk a Hippokratész által annyi év munkájával fölfedett tudást pár év alatt elsajátítva, életünk maradék idejét azoknak a dolgoknak a kitalálására fordítani, amelyek még fölfedetlenek. Hanem aki a gazdagságot többre becsüli az erénynél, s a mesterségét nem az emberek érdekében, hanem anyagi nyereség végett műveli, nem képes céljára önmagáért vágyni, mert ha így tesz, előbb gazdagszanak meg mások, mintsem ő céljához jutna. Nem lehet ugyanis egyszerre meggazdagodni és e nagyszerű tudománnyal is foglalkozni: aki az egyikre hevesen vágyik, az szükségképpen meg kell vesse a másikat. S vajon említhető-e a mostani emberek közt bárki is, aki a javakból csak annyit vágyna birtokolni, amennyi teste alapvető szükségleteire elég? Avagy akad-e olyan, aki nem csak szép szavakkal, hanem cselekedeteivel is tanít arra, hogy a gazdagságnak határt kell szabni, mivel természettől fogva nem kell több, mint hogy éhség, szomjúság, hideg ne érje az embert? Ha pedig mégis akad ilyen ember, az vesse meg Artaxerxészt és Perdikkaszt is, soha ne menjen hozzájuk pofafürdőre, ám ha az uralkodó úgy megbetegszik, hogy egyedül Hippokratész tudománya segíthet rajta, gyógyítsa ugyan meg, de ne akarjon állandóan körötte sündörögni, hanem inkább Kranón, Thaszosz és más kisvárosok szűkölködői gyógyítsa. Hagyja a kósziakra, polgártársaira Polüboszt és többi tanítványát, maga bejárva Görögországot minden helyet keressen föl, hiszen az egyes helyek tulajdonságairól akar írni egy könyvet, s ahogyan elméletben megismer valamit, tapasztalattal is támassza alá. Mindent a saját szemével vizsgáljon tehát meg: egyszer azt, ami dél felé található, másszor azt, ami északon, azt is ami keleten s azt is ami napnyugaton: nézze meg mi fekszik alant s mi magasan, vizsgálja meg mi színezi a tengerek, a források, a zivatarok, a lápok és a folyamok vizét. Kutassa föl, mikor van szükség igen hideg vizekre, mikor melegek használatára, mikor nitrátosokra, mikor timsósokra, vagy más effélékre, látogassa meg a nagy folyamok mentén fekvő városokat, a mocsár mentieket, a hegyvidékieket, a tengermellékieket, s minden effélét jól ismerjen, mert Hippokratész mindezekről tudósított bennünket.
Ezért hát, ha valaki olyan akar lenni mint ő, annak nem csak a gazdagságot kell megvetnie, hanem a lehető legszorgosabbnak is kell lennie, az viszont nem lehet szorgalmas, aki részeges, haspók, vagy kéjsóvár, magyarán aki a lágyékának vagy gyomrának rabszolgája. A valódi orvos tehát a mértékletességnek és az igazságnak legyen barátja. Foglalkozzék sokat az elmélettel, tudja, nem és faj szerint pontosan hány betegség létezik, s hogy melyikben mikor s milyen orvosság alkalmazható. Hippokratész ugyanevvel a módszerrel tanít meg a szervezet működésére is: az egymással egészet alkotó elemi részecskékből álló testekére s a másodlagos részekből állókéra is, melyek érzékelésre képesek s egyformaságukról kapták nevüket, továbbá a harmadik fajtájú test, az emberi test működésére is, mely szervekből áll össze. Ugyanevvel az elméleti módszerrel tudhatjuk meg azt is, hogyan használja az élőlény az említett elemeket, s mi "működésének" lényege, hiszen ezeket a dolgokat sem szabad kifürkészetlenül hagyni, hanem föl kell fedni és meg kell érteni őket.
Mi indokolná hát eztán, hogy az az orvos, aki Hippokratészhez méltó módon gyakorolja mesterségét, ne legyen egyben filozófus is? Ha ugyanis ahhoz, hogy a szervezet működését, a betegségfajtákat és a megfelelő gyógyeljárásokat ismerje, a racionális elméletben kell magát gyakorolnia, ahhoz viszont, hogy e gyakorlatban elmélyülhessen, meg kell vetnie a gazdagságot, és mértékletesnek kell lennie, vagyis a filozófia minden lényeges elemét birtokolnia kell: mind a logikát, mind a fizikát, mind az etikát beleértve. S attól sem kell tartani, hogy az, aki megveti a pénzt és mértékletes, valami aljasságot követ el, vagy kárt okoz: Mindazt a jogtalanságot ugyanis, amit az emberek el merészelnek követni, kapzsiságtól űzve, vagy kéjvágytól bűvölten teszik. Ily módon az egyben erényes orvos szükségképpen másban is erényes, mert az erények egymással össze vannak kapcsolva, s lehetetlen, hogy az, aki egy erényt a magáénak mondhat, a többit ne birtokolja, olyan ez, mintha valamennyi erény kötéllel lenne egybekötve.
Így tehát, ahhoz, hogy először is megértsék szakmájukat, majd hogy gyakorolni tudják, az orvosoknak kétségtelenül szükségük van a filozófiára, sőt ahhoz, hogy valaki orvos legyen, egyben filozófusnak is kell lennie. Hiszen, úgy vélem, annak bizonyítása fölösleges, hogy a jó orvossá váláshoz filozófiára van szükség, mert sajnos elég gazembert láthatunk, aki oly pénzsóvár, hogy inkább méregkeverőnek, mint orvosnak tartható, s aki ekképpen a feje tetejére állítja az orvostudományt. És ha mosta szavakon kezdesz lovagolni, s azon viccelődsz, hogy az orvosnak valóban mértéktartónak, önmegtartóztatónak, a pénzt semmibe vevőnek és igaznak kell lennie, ám azért filozófusnak mégsem? S hogy ismernie kell ugyan a testek természetét, a szervek funkcióit, a testrészek hasznait, a betegségek fajtáit, a gyógymódok javallatait, de nem kell törődnie mégsem az elmélettel? Hát a tényekbe beleegyezel, hogy a puszta neveken vitatkozhass? Beszéljünk komolyan: jobb, ha összeszeded magad, és nem csóka vagy varjú módjára szószátyárkodsz, hanem inkább a tényekre alapozott igazságot próbálod kideríteni. Tagadhatatlan ugyanis, hogy sem varga, sem takács nem lesz tanulás és gyakorlat nélkül senkiből. Az viszont, aki igazságos, mértékletes, logikus gondolkodású és ismeri a természetet, rögtön kitűnik a többi közül, még akkor is, ha sem képzettséggel sem gyakorlattal nem rendelkezik. Így hát, amíg más szemtelenkedik és nem a tárgyról, hanem a puszta névről vitázik, nekünk ha valóban Hippokratésszal akarunk versenyre kelni, mindenek előtt a filozófiával kell foglalkoznunk: ha pedig ezt tesszük, semmi nem akadályozhat meg abban, hogy vele nemhogy egyenértékűekké, de nála is jobbakká váljunk, elsajátítva azt, amit bölcsen megírt már, s tovább kutatva azt, amit még ő sem említ.

A fordítás a következő mű alapján készült: Quod optimus medicus sit quoque philosophus In. Claudii Galeni: Opera omnia. (ed. C.G. Kühn) Lipsiae, Vol. I. 53-63. (Egyéb kiadás. Claudii Galeni: Scripta Minora (ed. J. Marquard, I. Müller und G. Helmreich) Lipsiae, 1884-1893 (Reprint Amsterdam, 1967, II. 2 :4, 3-7.)