A tudomány zsákutcái

Magyar László András, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár főigazgató-helyettese kérdésünkre azt felelte: a 19. század elejéig könnyebb lenne az öt legnagyobb hatású felfedezést számba venni, mert azokból jóval kevesebb van. Az orvostörténeti művek ezért rendre azt a megoldást választják, hogy minden korszakból csak az adott kor szempontjaiból is igazolható felfedezéseket emelik ki. Nem lehetnek tehát kételyeink, hogy újabb száz év múltán már a mi időszakunkat is kritikával illetik majd. Sőt, Nemes Csaba azt sem tartja kizártnak, hogy a modern orvoslást később embertelennek fogják titulálni. Magyar András László szerint ezek közé sorolják majd, hogy a kórházi kivizsgálások során jó néhány, igencsak fájdalmas eljárásnak vetik alá a betegeket, holott a vizsgálatok kilencven százalékáról utólag biztosan kiderül, hogy feleslegesen végezték el azokat.

A négy őselem

Gradvohl Edina orvostörténész, aki a Semmelweis Egyetemen tanít, arra emlékeztet, hogy Hippokratésznak a nőgyógyászat terén is legalább három súlyos tévedése volt. Ezek közé tartozik a vándorló méh és a fulladásos hisztéria közötti kapcsolat, az a hibás vélekedés, hogy a nők a menstruációjuk befejeződése után a legtermékenyebbek, valamint az emberi magzat kifejlődésének változó időtartama. Az ókori orvos tekintélye miatt azonban ezek a téveszmék évszázadokig tartották magukat. Elképzelése a hét vagy akár 11 hónapig tartó terhességről ugyan nagy szolgálatot tett a csapodár asszonyoknak, ám azzal a következménnyel járt, hogy évszázadokig nem lehetett meghatározni a szülés várható időpontját. A termékeny és terméketlen időszakok helytelen megítélése pedig egészen 1930-ig gátolta a természetes fogamzásgátlás, a naptármódszer elterjedését.
Hippokratész legnagyobb hatású tévedésének az általunk megkérdezett orvostörténészek a nedvkórtant tartják, amely a 19. század elejéig tartotta magát. Már az isteni orvos is neves elődöktől meríti elméletét, amely azután a következő évszázadokban újabb és újabb formában született újjá. Természetgyógyászok még ma is előszeretettel használják a teóriát, amely szerint a szervezetünkben mind a négy őselemnek megfelel egyfajta nedv: a sárga epe, a fekete epe, a vér és a nyák (manapság a nedveket divatosabb energiáknak megfeleltetni).
A nedvelmélet végigkíséri az orvoslás történetét. Hippokratész a betegségeket a testnedvek kóros keveredésének, fokozott termelésének vagy túlsúlyba kerülésének tulajdonítja. Már ekkor gyógymódként használják a kóros anyagok művi eltávolítását a szervezetből. Az érvágást, a köpölyözést, a hánytatást fontos gyógymódnak tartják. S bár ezek többnyire teljesen hatástalanok, később mégis elképesztő karriert futnak be az orvostudományban.
A nedvelmélet Galénosznál is megjelenik, aki tovább élteti Hippokratész teóriáját, hogy az emberek lelki alkata a testnedveikkel áll összefüggésben, vagyis a sárga és a fekete epe, a vér és a nyálka aránya adja meg, hogy lelki (és testi) alkatunk kolerikus, szangvinikus, melankolikus vagy flegmatikus lesz-e.

Vérveszteségek

A testnedvelmélet 19. századi reneszánszáról Nemes Csaba találóan állapítja meg könyvében, hogy a franciákról azt tartották: több vért vesztettek el érvágások révén, mint a napóleoni háborúkban. Nem járhattak sokkal jobban az angolok sem, mivel 1830-ban csak Londonban hétmillió piócát használtak fel. A feljegyzések szerint akadt olyan beteg, akinek testére egyszerre 120-130 vérszívót helyeztek el. Az érvágás francia királya, Broussais 1824-ben megjelent könyvében a betegségeket a gyomor-béltraktus gyulladására vezette vissza, és kétféle gyógymódot fanatizált, a diétát és az érvágást. A következmény: a párizsi kórházak egy év alatt hatmillió piócát használtak el. Mégsem lehet azt állítani, hogy a nagy tévelygők csak téveszmékkel terhelték a gyógyítás történetét. Helytálló elméleteik még nagyobb hatásúak voltak. Broussais-nak köszönhetjük például annak felfedezését, hogy a láz nem külön betegség, hanem egy tünet, amely többféle kórra is utalhat.
Ám még az orvostudomány nagy megújítói, mint a 16. században élt Paracelsus is számos téveszmével szolgált. Ezek közé tartozik, hogy mindent kemikáliákkal akart meggyógyítani, mégpedig elsősorban higannyal, kénnel és sóval. Felismerte, hogy minden anyag méreg, és a dózistól függ valamennyi orvosság veszélyessége. Bár elmélete helyes volt, terápiája mégis gyakran félrevitte, a vízkóros betegeket és a szifiliszeseket például a rendkívül toxikus higannyal kezelte, így azok gyakorta a gyógymódba és nem eredeti betegségükbe haltak bele. Mindenesetre az orvostudományt a mai napig a kémiai szerek túlzott használata jellemzi, vagyis bizonyos szempontból a legtöbb orvos Paracelsus kései tanítványa. Elmélete egész Európában elterjedt; a 17. században Robert Boyle folytatja az általa megkezdett alkimista hagyományt. Boyle már csakis kémiai eszközökkel akart gyógyítani, ám szifiliszes betegei éppúgy megsínylették a higanygőz toxikus hatásait, ahogy Paracelsuséi. Mindez persze nem kisebbíti Boyle felfedezését, hogy az emberi légzéshez elengedhetetlenül fontos a levegő, s hogy ennek szállítója a vér.
Az orvostörténet szemléletét illusztrálja a szintén Paracelsust követő Van Helmont esete. Ő veszi észre először, hogy nem minden gáz olyan, mint a levegő, vannak más légnemű anyagok is. Csakhogy Van Helmont nem pusztán a „gáz” kifejezést használta: Paracelsussal együtt hitt az „archeus” létezésében is. Vagyis abban, hogy a csillagok állománya kisugárzik, és ez véd meg bennünket a test romboló hatásaitól – a fogalom használatából ma is sokan megélnek az orvostudomány árnyékában.

Óramű pontossággal

A kemiátriára válaszul megérkezett a mechanoiatria, azaz annak hangsúlyozása, hogy a korszakban igen gyorsan fejlődő mechanika felfedezéseit az orvostudományban is alkalmazni kellene. Eszerint az emberi szervezetet erek és folyadékok alkotják, a betegséget pedig a mozgásban beállt zavarok okozzák – vélekedett Friedrich Hoffmann, a barokk kor kiemelkedő német orvosa. Ennél még tovább ment a francia La Mettrie, aki egyenesen azt állította, hogy az ember gép, vagyis minden lelki funkciót tagadott. Ha azonban az ember óraműként működik, akkor a betegségeket túlmelegedés okozhatja, így a szervezetet le kell hűteni. Elsőre talán azt gondolhatnánk, hogy a hideg víz kevésbé kártékony gyógyszer, mint a higanygőz, de olyan mértékben, ahogyan a 18. század végén, a 19. század elején használták, ez már erősen megkérdőjelezhető. Magyar László András emlékeztet rá, hogy vagy jeges hordóba ültették a betegeket, vagy óriási mennyiségben nyomták beléjük a hideg vizet. Győry Tibor Magyarország orvosi bibliográfiájában ebből a korszakból 35 olyan könyvet jegyez fel, amely a hideg víz gyógyító hatásáról ír. A mai szemmel teljesen tudománytalan szemléletet egyetlen mű címe is igazolhatja: „A hideg víz derék munkálatjairól az emberi test erősítésére és számos nyavalyák elhárítására, de főképpen a köszvény, csúz, gyomorbajok, fejfájás, aranyér, bénultság ellen.”
Mégsem tűnt el nyomtalanul az elmélet. Sebastian Kneipp plébános vízterápiájának kellemesebb gyógymódjait máig használja a wellnessipar. Hasonló elveket követett Vincenz Priessnitz is. Az ő betegei hajnali négy órakor keltek, diétáztatta és sokat sétáltatta őket, s napközben váltakozva kaptak hideg vizes és izzasztó kezeléseket. Módszere olyan népszerű volt, hogy a magyar arisztokrácia színe-java Gräfenbergben gyógyíttatta magát. És a kúra hatásosnak bizonyult – legalábbis a korszak többi kezeléséhez mérten. Persze a mechanikus szemléletnek is megvan a maga jelenkori hatása: a modern kórházak szervezeti formái sok rokon vonást mutatnak mondjuk egy jól felszerelt autójavító műhelyével – és a tendenciákat figyelve, a hasonlóság csak növekedni fog.
A mai orvosok nem áltathatják magukat azzal, hogy a betegek elfogadják gyógymódjaikat, tehát azok helyesek. A higanygőzbe és a jeges hordóba is teljes odaadással mentek be a páciensek. A 18. század végének egyik legkárosabb elméletének például a brownianizmus bizonyult. Brown elmélete szerint az élet az ingereknek és az ingerlékenységnek az eredménye. A betegségeket e kettő egyensúlytalansága okozta. Ebből következően csökkenteni vagy növelni kellett az ingert. Így került a gyógyszerek közé az alkohol, a kámfor, az éter és az ópium.
A homeopátia Magyarországon jóval nagyobb hatású volt a brownianizmusénál. Az 1840-es években olyan népszerűségre tett szert hazánkban, hogy számos jelentős orvos is a hívéül szegődött, s külön tanszék működött az egyetemen (ez az állapot csak egy belső vita miatt szűnt meg; ekkor bocsátották el a homeopátiás orvosokat). Bár az elmélet azt hirdeti, hogy minél kisebb sűrűségben van jelen egy hatóanyag a szervezetben, az annál hatékonyabb, a homeopátia is elképesztő modern karriert futott be. Szentágothai János édesapja, Schimert Gusztáv maga is homeopátiás orvos volt. Szentágothai pedig állítólag nemcsak magát, de a gyermekeit is homeopátiás szerekkel gyógyította – persze titokban.

Egyperces sebészet

Az 1840-es években azután váratlan fordulat következik: sorra születnek meg a valódi nagy vívmányok, s köztük az egyik legfontosabb, az érzéstelenítés feltalálása. Ezzel véget ért az „egyperces sebészet” korszaka, hiszen addig a műtéteket – legyen az lábamputáció vagy vakbélműtét – elképesztő gyorsasággal kellett elvégezni, ellenkező esetben a beteg belehalt a sokkba. Megnyílt az út a sebészet fejlődése előtt. A kórokozók felfedezésének és nem kis mértékben Semmelweis Ignácnak köszönhetően alapvető követelménnyé vált a műtéti higiénia, így jelentősen csökkent a szepszisben elhunytak száma. A védőoltások hatását a korszakban a csodával egyenértékűnek tartják – az emberiség több évszázad után végre kihátrál azokból a zsákutcákból, amelyekbe a ragályok terjedésének magyarázata során jutott. Emlékezzünk csak Max von Pettenkofer elméletére, aki talajcserét javasolt a kolera megfékezésére!
Persze mindez újabb túlkapásokhoz vezetett. A sebészet ekkortól kap a kelleténél hangsúlyosabb szerepet: egyszerre mindenki operáltatni kezdte magát. Lényegében ennek következménye a plasztikai sebészet 20. századi térnyerése is, amikor pedig az orvoslás már nem is betegségek, pusztán a normális élettani folyamatok megszüntetését vagy legalábbis késleltetését szolgálja.
Nem kétséges, hogy a jelenkor tudományát is sok szempontból meghaladott, téves alapokon nyugvó korszaknak fogják majd tartani - fogalmaz Nemes Csaba fogalmaz. Ám ha az eddigi folyamatokat nézzük, a legsommásabb ítéletek kimondására legalább száz évet kell várni.

Élő Anita  (Medical Tribune)

A piócaút Magyarországon

A 19. században az érvágás hihetetlen orvosi népszerűségre tett szert. Már maga a diagnózis is téves volt, mivel a legtöbb betegséget a bélrendszer számlájára írták, s ma már tudjuk, az érvágás főként azokon nem segített, akik valóban gyomorbajtól szenvedtek. A milliószámra használt piócákat egyébként nem kis mértékben éppen Magyarországról exportálták. Mivel a folyószabályozás előtt hazánk jelentős részét víz borította, volt honnan kielégíteni a nyugati orvosi hóbortok „piócaéhségét”. Feljegyezték, hogy egyetlen kereskedő ötmillió darab piócát vásárolt össze. Jó pénzt lehetett keresni vele, Londonban egyetlen orvosi nadály egy angol hivatalnok egyheti bérének felelt meg. Ám oda el is kellett juttatni, ezért Európa-szerte külön „piócaútvonalak” alakultak ki. A nadályozás a 20. század elejéig külön foglalkozás volt Magyarországon, miközben a piócák „újraelosztásában” a patikusok is részt vettek.
Az orvostudomány tévedéseiből az egészségipar még évtizedek múltán is jelentős pénzeket szed be. Manapság az osztrák welness-szállókban fiatalító kúrákhoz használják a méregdrága – és ma már persze nem a szabadban gyűjtött, hanem steril körülmények között szaporított – piócákat.

Egy hippokratészi tévtan: a hisztéria és a bolyongó anyaméh

Az ókori világban úgy gondolták, hogy csak a nők lehetnek hisztériásak. Ezt azzal magyarázták, hogy a hisztéria az anyaméh (görögül: hüsztera) betegsége. Ebből fakad az orvostudomány egyik legmakacsabb tévedése, amely egészen a 17. századig tartotta magát, nevezetesen, hogy az anyaméh a testen belül vándorol, és a hisztériát az okozza, hogy ahol letelepszik, ott bajt okoz. A betegség akkor szűnik meg, ha újból visszatér saját helyére. A tudomány egyik legmulatságosabb zsákutcája alighanem ez, hiszen az anyaméh kedvenc tartózkodási helyei között a májat, a fejet, a szívet és ennek környékét is megemlítik. Ebből a tévképből már könnyen levezethetők a tünetek, például hogy a vándorló anyaméh fulladást okoz (ezt nevezték el hisztériás fulladásnak). Hippokratész egyik hű követője, a kappadókiai Aretaiosz (Kr. u. 1. sz.) egyenesen azt állítja, hogy „az anyaméh olyan, mint egy önálló lény, képes magától mozogni. Bizonyos szempontból olyan, mint egy élőlény egy másik élőlényen belül”.
A beteg tüneteit tehát – többek között az eszméletvesztést, a némaságot, az érzékek gyengülését, a fogcsikorgatást, a végtagok görcsös merevségét, a légzési és nyelési nehézséget, a fejfájást, a levertséget és így tovább – az határozza meg, hogy az anyaméh hol akad el vándorlása során. Hippokratész és követői szerint a legfőbb kockázati csoportba az özvegyek és a szüzek, valamint azok a férjes asszonyok tartoztak, akiknek nem lehet gyermekük.
Bár Arisztotelész és a Kr. u. 2. századi Galénosz is elveti a hisztérikus fulladás elméletét, az orvosi irodalomban még hosszasan tartotta magát, pedig a vándorló anyaméh kórképénél csak kezelése bizonyult nagyobb tévedésnek. A „természetes gyógymódnak” a szexuális együttlétet és a terhességet tekintették. Az ok ismét a nedvtanban keresendő: így kaphatott kellő nedvességet az azt igénylő anyaméh. Mivel úgy képzelték, hogy az uterus nagyon érzékeny a szagokra, azt tartották célravezetőnek, ha különböző illatokkal csalják vissza eredeti helyére. Szerintük a méhet a kellemes illat vonzza, a bűz viszont taszítja, így elmenekül előle. Az orvostudomány széles körben alkalmazott módszere volt a vaginaillatosítás, vagyis a kellemes illatú anyagokat a hüvelyhez tették és alulról, füstöléssel juttatták be a beteg szervezetébe. Ám nem álltak meg itt. Az illatos anyagokat pesszáriumban vagy hüvelykúp formájában juttatták be a szervezetbe, hogy a test felső részében, például a fejben bolyongó anyaméhet vissza lehessen csábítani a helyére.
A terápia kellemetlenebb része az anyaméh elriasztása volt. Ehhez az orron át vagy a szájon át büdös anyagokat juttattak a szervezetbe, mégpedig füstöléssel. Rosszabb esetben borban vagy vízzel hígított borban elkeverve. A gyógymód nyilván hatásosnak bizonyult: az enyhébb tüneteket produkáló betegek érthető módon mindent megtettek, hogy ne ismételjék meg a kezeléseket...
A tévképzetek az orvostudomány nagyjait, így például a római Celsust sem kerülték el. Ő úgy tartotta, „ha egy nőnek rendszeresen vannak olyan rohamai, amelyeket a nemi szervek betegsége okoz, csigát kell égetni házával együtt”. Aretaiosz is ugyanazon a véleményen volt, mint Hippokratész és követői: „Ha a nő az orrával beszívja ezt a szörnyű bűzt, az anyaméh rákényszerül, hogy leszálljon a helyére. Ha a füst a nemi szerven keresztül hatol be, és eléri a túl mélyre süllyedt anyaméhet, az éppen ellenkezőleg, elindul fölfelé. Ha jó illatot szagoltatnak az orron keresztül, a túl mélyre szállt méh fölfelé mozdul el, és viszont.”