Jogok, kötelezettségek, tévutak

Beutaló címmel írt könyvet az egészségügyi ellátórendszer labirintusában tévelygő betegeknek útmutatóként. Miért gondolta, hogy ez éppen most időszerű?

Egészségpolitikai apropója nem volt a könyvnek. Az irodában, estefelé, amikor a munka már kellőképpen elfáraszt, megpróbálok magamnak olyan elfoglaltságot keresni, ami más jellegű szellemi terhelést jelent, és erre időm is akad, amíg várom gyerekeimet, hogy végezzenek a különóráikkal. Szakkönyveket már írtam, most egy olvasmányos, vidám, ugyanakkor ismeretterjesztő könyvvel szeretném egy kicsit közelebb hozni az egészségügyet a nagyközönséghez.

A betegekhez?

A betegekhez mindenképpen, bár úgy tűnik, a szakma érdeklődését is felkeltette a könyv, amelynek megjelenése óta elég sok orvos és az egészségügyben jártas ismerősöm is biztosított arról, hogy elolvassa.

Nem tart tőle, hogy magára haragítja őket?

Biztosan lesznek olyan szakmabeliek, akik az állóvíz felkavarodásának reményével lapoznak bele a könyvbe, mások pedig ellenségesen viszonyulnak majd hozzá: mégis, ki ez a Kovácsy, hogy beleszóljon a szakmát régóta gyakorló emberek dolgába? Alapvetően azonban a könyv mégiscsak azoknak a betegeknek és egészségeseknek szól, akik szeretnének többet megtudni az egészségügyről, hogy amikor ők, vagy hozzátartozóik kórházba kerülnek, tájékozottabban tudjanak kérdezni a lehetőségeikről, vagy kiállni a jogaikért.

Az orvosok, szakdolgozók részéről gyakori panasz, hogy a betegek a jogaikra hivatkozva követelőznek, hozzátéve, mindez nekik jár, hiszen fizetik a társadalombiztosítási járulékot. Nem ezt az attitűdöt erősíti majd ez a könyv?

A betegeknek általában fogalmuk sincs a jogaikról. A kórház olyan, mint egy zsúfolt közút, ahol az utolsó pillanatban vág be elénk valaki, miután mi már kivártuk a sorunkat a dugóban. Mindenki dühös mindenkire, megy az adok-kapok. Két szekértáborra különülnek el az egészségügy szereplői: a dolgozók és a betegek. Utóbbiak időnként valóban indulatosak, és megalapozatlan igényekkel, elvárásokkal, kívánságokkal állnak elő. Mivel nincsenek tisztában azzal, hogy szakmai alapon mi, és miért történik az intézményben – ezt egyébként nem is várhatjuk el tőlük –, így sok esetben ez az információhiány kétségbeesést szül, majd ennek eredménye a fent említett reakció. Erre nem jó válsz az ellátóktól, hogy „mit okvetetlenkednek a betegek”, hiszen a rendszer sem segíti elő, hogy tisztában legyenek azzal, hogy mi jár nekik, és mi nem. Egyébként nagyon sokszor az egészségügyi dolgozók sincsenek tisztában jogaikkal és kötelezettségeikkel.

Mire gondol?

Például előfordul olyan, hogy az anyuka saját felelősségére hazaviszi a kórházból a gyerekét, amit megtehet, ha nincs olyan súlyos állapotban, hogy feltétlenül intézményi ellátást igényelne. Az orvos pedig azzal „bünteti” mondjuk, hogy nem látja el tanácsokkal, hogy milyen gyógyszert kell szednie a gyereknek, „ha te így akkor én úgy” alapon. Ez alapvetően jogellenes, és ha ebből valami probléma származna, azért az orvos felelős. A jogban univerzálisan érvényes, hogy azért, mert más nekem nem tetsző dolgot tesz, nem jogosít fel „megtorlásra”. Így az sem ad lehetőséget az önbíráskodásra, ha a beteg nem úgy viselkedik, ahogyan az az orvosának tetszik.

Meddig köteles tűrni az orvos, hogy a beteg nem együttműködő?

Ebben van adóssága a társadalmunknak és a jogi szabályozásunknak egyaránt. Az utóbbi semmilyen személyes felelősséget nem ró a betegekre az egészségmegőrzés érdekében. Vannak olyan egészségügyi rendszerek a világban, amelyek jutalmazzák azt, aki részt vesz a felkínált szűrővizsgálatokon. Bár törvényi szinten nálunk is megvan erre a lehetőség, ám ez a gyakorlatba még nem szűrődött át; szerintem a központi költségvetésből fenntartott rendszerben szükség lenne arra, hogy akár a jutalmazás, akár a szankció eszközével – az előbbi hatékonyabb – ösztönözzék arra az egyént, hogy felelősséget vállaljon az egészségbiztosítás többletterheinek elkerülésében.

Ez jogos elvárás lehet, de a kérdésem inkább arra vonatkozott, hogy az orvos meddig köteles tolerálni azt, ha a beteg nem fogadja meg a kezelésre vonatkozó utasításait, tanácsait?

Először is: semmiképpen ne vegye ezt személyes sértésnek. Saját ostoba döntéseitől senkit nem lehet megvédeni, ám a választás a betegé, ami addig a pontig tolerálható, amíg nem veszélyezteti a terápia értelmét. Ha a beteg együttműködésének hiánya olyan súlyos egészségkockázatokat vet fel, hogy az orvos okafogyottnak látja a saját közreműködését, vagy úgy véli, hogy a beteg ellenható magatartásával rosszabbra fordítja az állapotát, lehetősége van arra, hogy ne vállalja a beteg gyógyítását, ellátást. Ám ekkor sem lökheti ki az ajtón, hanem úgy kell útjára bocsátania, hogy tájékoztatja arról, hol érhető el egyéb orvosi ellátás.

Az orvosi kommunikáció ma már a graduális képzésnek is része. Vajon a betegek nem szorulnának hasonló edukációra annak érdekében, hogy javuljon az orvos-beteg kapcsolat?

De igen, és a könyvemben is kísérletet teszek erre. Az alapüzenet, hogy a páciensek merjenek kérdezni. Merjék elmondani a gondolataikat, problémáikat, tapasztalataikat, de ismeretlen helyzetben vagy terepen ne a támadás legyen az első, még akkor sem, ha a saját szempontjukból rossznak, hibásnak, vagy diszkriminatívnak látnak egy adott szituációt. Ténylegesen kérdést tegyenek fel, és adják meg a lehetőséget, hogy erre válaszoljon a nővér vagy az orvos. Ha az adott szituációban pont nincs idő erre, próbáljanak kieszközölni egy külön megbeszélést. Ha minden igyekezet kudarcba fullad, csak akkor érdemes azon gondolkodni, hogy hol élhetnének panasszal, de ne az legyen az első lépés, hogy feljelentik a hatóságnál a személyzetet. Törekedni kell a partneri viszony kialakítására, amihez azonban nyilvánvalóan kell egyfajta magabiztosság.

Ennek eredményeként aztán a beteg hosszú listával érkezik a rendelőbe, amire mindent felírt, amit az interneten talált a problémájával kapcsolatban, és meg akar kérdezni, vagy felállítva az öndiagnózist, megrendeli az orvostól a terápiát, receptet…

Az utóbbira semmiképpen nem buzdítom a betegeket, továbbra is azt mondom, hogy bízzanak az orvosukban. Bizonyára káoszt okozna a mai ellátórendszerben, ha hirtelen mindenki 21. századi, jól informált, önérzetes, jogaival tisztában lévő betegként az összes kérdését az orvosokra zúdítaná. De azért arról a pontról, ahol ma vagyunk, muszáj elmozdulni. Igaz, már nem a nullán állunk, az utóbbi tíz-tizenöt évben egyre nagyobb azoknak az aránya, akik tájékozódnak saját betegségükről a szakfolyóiratokból, tudományos portálokról, ők esetenként a saját betegségükre vonatkozó speciális részinformációkat jobban ismerik, mint például az ügyeletes orvos, akihez segítségért fordulnak. Erre fel kell készülniük az ellátóknak is, nem szabad ilyenkor megsértődni, sem agresszíven elutasítani a beteget. Vélhetően nem lesz annyira erőteljes a könyvem hatása, hogy az elolvasása által önérzetessé váló tömeg zavart okozzon a betegellátásban, de remélem, hogy többet fognak kérdezni a betegek.

A betegedukációban az államnak nem lenne szerepe?

Mind az ellátórendszer, mind a társadalombiztosítás az állam kezében van, így elsősorban az állam feladata lenne ez is. Ha ezt a feladatát magas szinten ellátná, nem éreztem volna úgy, hogy írnom kell egy ilyen témájú könyvet. A biztosítónak ügyfélként kellene tekintenie a betegekre, akiknek az érdekében el kell járnia. De ahol a szerepek összemosódnak, és egyetlen államtitkárság alá sűrítik be az egészségügy valamennyi, egymással akár ellentétes érdekét képviselő hivatalát, addig ez a látszólag békés egymás mellett élés soha nem fogja feltárni a hibákat. Miért is lenne érdeke egy ilyen konglomerátumnak az, hogy a betegek aktívan tiltakozzanak, ha nem minden úgy történik, ahogy szeretnék? Versenytárs nincs, és gyakorlatilag a társfőosztály tevékenységét minősíti az, aki önérzetes betegeket nevel a kórházakban.

Pedig azt mondják, a tájékozott beteg gyorsabban és eredményesebben gyógyul.

Hogy ez a hozzáállás tudatosuljon, az hosszabbtávú, előrelátó szemléletet igényelne. Egyelőre erősebb rendezőelv az, hogy holnap kevesebb legyen az okvetetlenkedő beteg, mint az, hogy három év múlva jobb legyen a gyógyulási arány.