A szükségkórházak nyomora és a világszínvonal
Kovácsy Zsombor könyve, a Beutaló – Iránytű a magyar egészségügy labirintusához szeptember 6-án jelenik meg az Athenaeum Kiadó gondozásában. A 24.hu interjúja.
Miért pont most gondolta úgy, hogy kézen fogja a betegeket és elkalauzolja őket a magyar egészségügy útvesztőjében?
Szakkönyveket már írtam, és az egészségügyi jogban sokrétűen szerepet vállaltam a betegek támogatásában, és abban, hogy segítsem őket átlátni a rendszert a betegjogok érvényesítésével. Úgy gondoltam, hogy képes lehetek arra, hogy laikusok számára is útmutatást adjak, hogyan viszonyuljanak az egészségügyhöz. Ez nem egy klasszikus kézikönyv, nem didaktikusan mutatja be a rendszert és ad válaszokat a lehetséges problémákra, hanem történetekkel, példákkal, rajzokkal, sőt mobileszközről nézhető videoanyagokkal könnyedebb stílusban kalauzol gyakori helyzeteken át: például hogy miért kell néha sokat várni az ellátásra, „lecserélhetjük”-e az orvosunkat vagy mit tegyünk, ha gorombán bánnak velünk. Ez egy iránytű, aminek használatához azért kell a saját rátermettségünk is.
Ön szerint mit érez a beteg, aki beteszi a lábát az egészségügy labirintusába?
Ma az egészségügyünk sok mindenre képes, egyszerre van jelen benne a szükségkórházak nyomora és a világszínvonal. Világszenzáció, hogy magyar orvosok sziámi ikreket választanak szét Bangladesben, közben a magyar betegek bolyonganak, és fogalmuk sincs, hogy mit csináljanak. Egy gigantikus, vastag falú labirintus az egészségügy, amit kétségekkel teli emberek közelítenek meg. Ijesztő, ismeretlen és kiszámíthatatlan világ, ingoványos talaj, egy mocsár, és ebben benne van az az uram-bátyám mutyivilág is, ami annyira jellemzi az rendszert. (...)
Mennyire zár össze az orvostársadalom, ha történik egy eset, és önhöz fordul a beteg, aki perelni akar? Az a kép él, hogy az orvosok szentek és sérthetetlenek, összefognak, és nem fog rajtuk a törvény szigora.
A hagyományos orvosi ethosz még a szintén orvos nagyapám idejében arról szólt, hogy a másik orvosról nem szabad rosszat mondani, még akkor sem, ha rosszat csinált. Össze kell zárni, egy falka vagyunk – gondolták akkor. Viszont azt érzékelem, hogy mára – az orvoshiány okozta még nagyobb egymásra utaltság ellenére – megbomlott az orvosok közötti kollegiális összetartás.
Sokan úgy kerülnek hozzám, hogy a másik orvos mondta azt a betegnek, hogy a kolléga elrontotta a műtétet. Ez a két szélsőség a jellemző: vagy védik a kolléga fenekét akkor is, amikor nem kéne, illetve a másik, amikor etikailag kifogásolható módon a beteg előtt eláztatja őt. A higgadt, előremutató, a problémákat feltáró habitus, ami például az Egyesült Királyságban annyira jellemző, itthon nem hódított teret. Inkább indulatos, érzelmektől fűtött védelem vagy éppen támadás van jelen.(...)
