Az időskori lét alapvető igénye nem anyagi, hanem érzelmi

– Egyre többször találkozunk azzal az állítással, hogy az öregség nem betegség, létezik egészséges öregedés. Jelen tudásunk szerint hol húzódik ezek között a határ, mi az, ami az öregedés része, és hogyan különíthető el a normális funkciócsökkenés a betegségektől? Másként, mi az, amit el kell fogadnunk, és mi az, amit nem?

– Nagyon örülök ennek a kérdéscsokornak, mert szerintem benne van az öregedési folyamattal kapcsolatos szinte összes téves megközelítés. Anélkül, hogy filozófiai magasságokba emelkednénk, szögezzük le, hogy a betegségek egyszerűen olyan szenvedéskeltő állapotok, amelyek nem tartoznak a „szokásos”  (emberi) biológiai folyamatokhoz. Azaz soha nincsen éles határ az egészség és a betegség között. Ebből a meghatározásból több következtetést is levonhatunk: például azt, hogy ha valaki bevágja a könyökét és majd elájul, vagy szerelmi csalódása miatt világvége-hangulatba kerül, az teljesen normális (épp a fordítottja esetén merülhet fel betegség gyanúja). Tehát minden öregedési jel(enség) alapvetően „egészséges”. De az idősödő szervezet „kopik”, védekezőképessége csökken. Előtűnhetnek a korábbi évtizedek mulasztásai is (mozgásban, étrendben, az agy „olajozásában” stb.) – de nem akarok elkalandozni. 

Hogy hol van a határ egészséges és beteg állapot között? Sokszor erre a legnehezebb válaszolni. Ha tárgyilagosan értékelem magam, és összehasonlítom a teljesítményemet az ismeretségi körömben lévő, velem azonos helyzetű kortársaiméival, leginkább a szembetűnő különbségek kelthetik fel valamilyen időskori betegség gyanúját. Az én tapasztalatom az, hogy általában nem az öregedés negatív jelenségeinek természetével, erősségével van baj, hanem az elfogadásukkal. Ennek több – jól érthető – oka is van. Például családtagjaink, környezetünk udvariassága, tisztelete vagy éppen konfliktuskerülése nemegyszer ártalmas. Azt a valótlanságot sugallhatja, hogy az illető pozitív értelemben kirí a kortársai közül, pedig ez távolról sem igaz. Ehhez járul hozzá az a legtöbbünkben élő vágyálom, hogy a rossz dolgok csak másokkal történhetnek meg, velünk nem. Kedvenc – provokatív – példám, amikor két ember találkozik, és az egyik így kezdi: „De jól nézel ki! Letagadhatnál 20 évet!” Gondolkodjunk csak:  Vajon tényleg? És mihez, kihez képest? Esetleg hátulról, vagy sötétben… És akkor is csak a megszólalásig. Meggyőződésem, hogy az időseknek éppen küzdeniük kellene azzal az egyre általánosabb vélekedéssel, hogy a fiatalság önmagában érték (azaz az idősség önmagában értékvesztés).

– Hogyan birkózik meg az ellátórendszer az egyre több idős beteggel?

– Az idős betegek ellátórendszere szerintem több sebből vérzik. A század eleje óta létező geriátriai szakvizsga jelentését kevesen tudják értelmezni, hiszen minden orvos ellát időseket is. A szakellátás virtuális, létszámot, kapacitást sohasem rendeltek hozzá. Képzeljük most magunkat egy életszerű helyzetbe: a létszámhiánnyal küzdő alapellátási hálózat háziorvosa az egy főre jutó pár percben egy – a koránál fogva eleve lassabb, körülményesebb – pácienst fogad, akinek sokrétű panaszát elemezve kell(ene) valamilyen speciális időskori zavarra rábukkannia. Abban a tudatban, hogy a váróban még 3-4 hasonló egyén ül. Miközben – függetlenül a páciensek korától – az idő szorításában egyébként is jórészt csak a katasztrófamedicina elvei szerint tud működni (előnyben a sürgős, súlyos, veszélyeztető, ill. rámenős-erőszakos betegek, környezeti ártalomhoz vezető orvosi problémák, a többiek a maradék idő függvényében…).

– Hogyan oldhatók fel a források korlátozottságából eredő etikai dilemmák? (Fordítsunk-e nagy összegeket az idősek költséges kezelésére?)

– Szerintem a jelenlegi körülmények között sehogyan. Illetve csak ún. paradigmaváltással. A földrajzi régiók, illetve hálapénzek meghatározta ellátási igazságtalanságokat szerintem csak úgy lehet kezelni, ha világosabbá tesszük, mi jár a taj-szám keretében és mi nem.  Ami jár, annak viszont zökkenőmentesen kell teljesülnie, ami meg nem, annak díjait piaci verseny során kellene kialakítani. Az idősellátásban egyébként rengeteg olyan feladat van, amelyet feleslegesen rendelnek orvoshoz. Ha figyelembe vesszük a populáció szinte robbanásszerű növekedését, jelentős üzleti lehetőségeket is felfedezhetnénk. Ez utóbbi viszont komoly képzési és minőségbiztosítási feladatokat állít a szakma számára.

– Az idősödés nemcsak egészségügyi, hanem társadalmi problémát is jelent. Külföldön gyakran találkozunk aktív, tevékeny idősekkel. Hogyan tehetnénk ezt lehetővé hazánkban is? Az idősödésnek nem kellene egyet jelentenie az elszegényedéssel, a bezárkózással és a magánnyal.

– Nem teljesen értek egyet, mert itthon is találkozhatunk ragyogó idős bölcsekkel. Az persze kétségtelen, hogy idősek tömege él sok évtizedes munka után méltatlan anyagi és egyéb körülmények között. De szerintem nem ez a meghatározó fogyaték. Az említett szemléleti torzulások kiküszöbölése mellett a legfontosabb az lenne, ha az idősek személyes (családi, lakóhelyi, netán korosztályos vallási/civil/szociális/egészségügyi) mikrokörnyezete végre felfogná, hogy az időskori lét alapvető igénye nem anyagi, hanem érzelmi természetű. Ez pedig nem más, mint a hasznosságtudat!!! (Csak néhány példa, amit egyébként mindenki ismer, de mégsem feltétlenül alkalmaz: a barkácsoló nagypapa, süteménykészítő nagymama, a környék amatőr biztonsági őre, telefondiszpécser, a korábbi szakmai ismeretek helyi hasznosítói, nagy jelentőségű történelmi, kulturális és egyéb események tanúi, nagy találkozások résztvevői, élő kézműves lexikonok  – és még hosszan lehetne sorolni.) Mindezt természetesen össztársadalmi szinten is el kellene ismerni, azaz meg kellene határozni az idős korosztály értékét és szerepét a változó körülmények között. Annak tudatában, hogy az ember alapvetően erős szociális igényű. (Ön például hisz az idősek bölcsességében? Ha nem, rosszul teszi!)

Kitérnék még a magány kérdésére, amelyről ismét hosszasan lehetne beszélni. Csupán két fontos vonatkozást említenék meg. Az első a korosztályos kapcsolatok rendkívüli jelentősége, a másik pedig az a tény, hogy ha a fiatalabb generációk tagjai nem figyelnek a felmenők társas igényére, akkor a minta utáni tanulás folyamatában ezt adják tovább saját gyermekeiknek, tehát ugyanazt fogják megkapni tőlük idős korukra és fordítva.

– Mire számíthat a ma aktív nemzedék, mi várható az orvostudományi kutatásoktól rövid, közép- és hosszú távon?

– Azt üzenem kollégáimnak, betegeimnek és a fiataloknak egyaránt, hogy a tudományos fejlődésben olyan gyorsulás tapasztalható, amelyet az átlagos emberi agy jelenleg már nem képes követni. Miközben gondolkodásunk lineáris alapú (azaz például úgy gondoljuk, dupla idő alatt kétszeres tömegű ismerethez jutunk), a fejlődés exponenciális ívet alkot. Rövid távon a jelenlegi terápiás lehetőségek javulására, középtávon új, esetleg  a beteg-környezet-egységek új minőségeire, hosszú távon pedig a megelőzésre helyeződő hangsúlyra lehet számítani. Az említett rohanó fejlődés miatt azonban ma már nehezen mondható meg, milyen irány és módszer lesz az, ami áttörést jelenthet az idős korosztály egészségének minél teljesebb megőrzésében.