A szervadományozás spanyol modellje

Ez indította a WHO-t arra, hogy stratégiát dolgozzon ki a spanyol modell elterjesztésére világszerte, és az EU-t pedig arra, hogy 2010-es szervadományozási akciótervébe beleépítse a modell egyes elemeit. Nézzük meg, milyen tényezőknek köszönhető a spanyol rendszer sikere, és milyen etikai problémák merülnek fel óhatatlanul.

A transzplantációs koordinátor

A nagy arányú szervadományozás alapfeltétele, hogy megfelelő egészségügyi források álljanak rendelkezésre. Spanyolországban a donorokat nagyrészt a kórházak biztosítják. Az országban több intenzív osztályos ágy és több orvos esik 1000 lakosra, mint más országokban. Ez lehetővé teszi, hogy kiválasszák a potenciális donorokat, és fenntartsák életműködéseiket mindaddig, amíg el nem nyerik a család beleegyezését a transzplantációhoz. Az, hogy Spanyolország minden állampolgára hozzáfér az egészségügyi ellátáshoz – beleértve a szervátültetést is –, valószínűleg növeli a szolidaritást, az egészségügy rendszerébe vetett bizalmat és a szervtranszplantációval kapcsolatos pozitív attitűdöt. Azok az egészségügyi szakemberek, akiknek szerepük van a szervadományozásban, olyan tanfolyamokat végezhetnek el, amelyeken megtanítják őket arra, hogy hogyan maximalizálhatják a szervadományozást: egyebek közt az agyhalál diagnózisára, a potenciális donor gondozására, a családdal való kommunikációra, a rossz hír közlésére, az elutasítás kezelésére, kulturális tényezőkre, a médiában való megjelenésre, a felmerülő jogi kérdésekre stb.

A spanyol rendszer sarokköve a transzplantációs koordinátor. Minden olyan kórházban van egy transzplantációs koordinátorokból álló team, amelyben intenzív vagy akut osztály van, és amelynek felhatalmazása van donorok szerzésére. A transzplantációs koordinátor feladata a potenciális donorok azonosítása, gondozásuk segítése az intenzív osztályon és a kommunikáció a családjukkal.

Míg Kanadában vagy az Egyesült Államokban ezt a feladatot külső intézmények alkalmazottai látják el, Spanyolországban a részmunkaidőben koordinátorként dolgozók nagyrészt intenzív osztályos orvosok és aneszteziológusok. Mivel ismerős környezetben dolgoznak, ahol gyakran megfordulnak és ahol tekintélyük van, ritkán esik meg, hogy elveszítenének egy donort a személyzet motiválatlansága következtében vagy azért, mert nem ismerték fel a betegben a potenciális donort. Ideális esetben a koordinátor egyike azoknak az orvosoknak, akik kezelték a beteget, és így hitelesen tudja elmondani a családnak, hogy mit tettek a páciensért; ez is növeli a család hajlandóságát arra, hogy engedjen a koordinátor kérésének.

Hány potenciális donor veszett el..?

Minden szervadományozásra jogosult spanyol kórház tagja az Országos Transzplantációs Szervezetnek, amelynek keretén belül az egyes kórházak koordinátori teamjei időről időre értékelik saját tevékenységüket, és külső értékelők is megvizsgálják, hogy hány potenciális donort veszített el a kórház, és ennek mi volt az oka. A rendszeres önellenőrzés és külső ellenőrzés hozzásegíti a kórházakat, hogy javítsanak gyakorlatukon, és összevethessék teljesítményüket más kórházakéval.

Az egész világon Spanyolországban fordul elő a legritkábban, hogy a család elutasítaná a szervtranszplantációra vonatkozó kérést. 2009-ben csak a családok 16,4 százaléka nem egyezett bele a transzplantációba, míg például Franciaországban ez az arány majdnem kétszerese volt a spanyolországinak. Ez talán annak tudható be, hogy a spanyolok nagyon részletes protokoll alapján elemzik a visszautasítások okait, és azt is, hogy hogyan lehet meggyőzni a kezdetben elutasító családokat.

Etikai kérdések

A szervtranszplantációhoz mindig kapcsolódnak etikai kérdések is. Spanyolországban – akárcsak Magyarországon és még sok más országban – a „feltételezett beleegyezés” elvét alkalmazzák 1979 óta, azaz, ha a potenciális donor nem fejezte ki azt a szándékát életében, hogy nem kíván donor lenni, akkor azt feltételezik, hogy nem volt kifogása ellene. Erről azonban tipikusan a családot kell megkérdezni, mivel Spanyolországban nincs erre vonatkozó országos nyilvántartás. A gyakorlatban ez úgy működik, hogy ha a család ellenzi a szervtranszplantációt, akkor nem végzik el.

Spanyolországban a donorok mintegy 90 százaléka agyhalott. Egyes más országokban (pl. Egyesült Államok, Kanada, Nagy-Britannia, Hollandia) a szívhalál után mesterséges légzéssel életben tartott, nem agyhalott személyek is lehetnek donorok – azaz lekapcsolhatják őket az életben tartó eszközökről –, ha családjuk beleegyezik. Spanyolországban ez tilos, részben etikai okokból, részben azért, mert attól tartanak, hogy ez negatívan hatna az agyhalottak esetében a család beleegyezési hajlandóságára.

Míg az Egyesült Államok egyes államaiban a donorok családja kaphat pénzügyi támogatást (pl. a temetési költségek fedezésére), Spanyolországban ezt tiltja a Real Decreto 2070–1999, amely szerint az adományozásnak önkéntesnek és altruizmusból fakadónak kell lennie. Ennek ellenére egyes spanyol területeken a helyi egészségügyi hatóság dönthet úgy, hogy fedezi a temetés és az esetleges repatriálás költségeit, ha a család biztosítása nem fedezi ezeket.

A spanyol kórházak egy részében az érintett egészségügyi dolgozó pénzjutalmat kap a donorok után. Bár a spanyol hivatalos álláspont szerint nem kizárólag ez a tényező felelős a spanyol transzplantációs sikerekért, de elismerik, hogy elősegíti a szervadományozást, ha az orvosok változó összegű, és nem fix bért kapnak – ez serkenti őket a potenciális donorok aktívabb keresésére.

Forrás: David Rodríguez-Arias, Linda Wright and David Paredes: Success factors and ethical challenges of the Spanish Model of organ donation. The Lancet, 2010; 376: 1109-1112.