A gyermekkori traumáktól a felnőttkori szenvedélybetegségekig
Minél több súlyos negatív élmény ér valakit gyermekkorban, annál nagyobb az esélye arra, hogy (szenvedély)beteg legyen, ne szerezzen felsőfokú képzettséget és később ő maga is veszélyeztesse gyermekét. Vannak persze védő faktorok is.
Naponta 16 ezer gyerek hal meg a világban olyan ok miatt, ami megelőzhető lenne, 165 millió alultáplált, 250 ezer gyerekkatonaként szolgál, s a nagy látencia miatt évente 500 millió és 1,5 milliárd közé teszik azok számát, akik gyerekként valamilyen erőszak, kizsákmányolás vagy durva bánásmód áldozatai a világban. Magyarországon egy felismert gyermek ellen elkövetett erőszakra 25 látens jut. Száz szexuális bántalmazásból ötre derül fény, elhanyagolás, iskolai vagy online zaklatás miatt évente talán egyszer van vádemelés, s 2017-ben a prostitúció 396 áldozatának 54 százaléka 18 év alatti volt. Évente 30 gyereket ölnek meg, javarészt családtagok, ismerősök – és a közhiedelemmel ellentétben legtöbbször ismerős az elkövető fizikai vagy szexuális abúzus esetén is.
Az adatokat, tendenciákat Kovács Anna Sára, az Unicef Magyarország gyermekjogi szakértője sorolja a Májbetegekért Alapítvány A negatív gyermekkori élmények hatása a szenvedélybetegségek kialakulására és a megelőzés lehetőségei című konferenciáján. A rendezvény a szaktárca és a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság támogatásával zajlik, mert bár jó húsz éve megjelentek az első nemzetközi vizsgálati eredmények a szenvedélybetegségek kialakulásának hátterében meghúzódó negatív gyermekkori élményekről, mindezidáig keveset tudnak róla az emberek, és az elsőként június 11-én közölt hazai adatok is sokkolók.
A gyermekkori élmények hatása a felnőttkorra: evidencia. Az azonban mindmáig nem épült be a köztudatba, hogy „a szükségesnél több megpróbáltatást” tartalmazó gyermekkor, a traumák, azaz az abúzív élmények (fizikai, érzelmi, szexuális), az elhanyagolás, az otthoni környezet diszfunkcionális működése (válás, alkohol drog, börtönelőzmények) betegséghez, idő előtti halálhoz, az átéltek „továbbadásához” vezethetnek. Pedig az első átfogó kutatás már 1998-ban megszületett, amit a szerzők – Felitti és Anda professzorok – Adverse Childhood Experiences (ACE) Study (Káros Gyermekkori Élmények, ACE Kutatás) néven publikáltak. A gyermekkor során átélt negatív tapasztalatok egészségre gyakorolt káros hatásait elemző amerikai vizsgálat több mint 17 ezer fő válaszain alapult – idézte fel Matuszka Balázs, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának adjunktusa, jelezve: a válaszadók mintegy kétharmada volt érintett legalább egy negatív élményben.
A tapasztalatok szerint ráadásul a negatív gyermekkori élmények halmozódnak, ugyanis, ha egy vizsgálati személy gyermekkorában egy, bármelyik kategóriába tartozó negatív élményt átélt, 87% volt annak a valószínűsége, hogy legalább egy másik kategóriába tartozó ACE-t is elszenvedett gyermekkora során. S mindezeket egészségmutatókkal is kapcsolatba hozták. Akik gyermekkorukban halmozottan tapasztaltak meg ACE-ket, életük későbbi szakaszaiban több egészségügyi kockázattal rendelkeztek. A négy vagy annál több ACE-t elszenvedők körében – az egy ACE-t sem átélő válaszadókkal összehasonlítva –12,2-szeres volt a kockázata az öngyilkosság elkövetésének, 7,4-szerese az alkoholizmus és 10,3-szorosa a problémás droghasználat kialakulásának, de összefüggést mutattak ki a későbbi diabétesz, iszkémiás szívbetegség vagy a daganatok kialakulásával is. Az ACE-k kultúrától, társadalmi és szociális helyzettől függetlenül mutatták ezt az összefüggést, s erőteljesen dózis-válasz jellegűek – közölte a szakember.
Makara Mihály, a Dél-pesti Centrumkórház – Országos Hematológiai és Infektológiai Intézet Szent László Kórház telephelyének főorvosa jó három éve olvasta az első tanulmányt, s bizonytalan volt abban, hogy a leírtak igazak-e. Elkezdte kérdezni hát saját betegeit. A témában született hazai vizsgálatok első eredményei alapján a gyermekkori negatív élmények a szenvedélybetegekben halmozottan fordulnak elő, és az ACE-k halmozódása számos negatív következménnyel jár a felnőttkori életben. A negatív gyermekkori élmények számának emelkedésével egyenes arányban nő ugyanis az egyedül élők és az öngyilkossági kísérletet elkövetők (vagy csak arra gondolók) aránya is. A magyar adatok alapján elmondható, hogy mintegy harmincszoros az esélyük a szenvedélybetegségek kialakulására azoknak, akik 6 vagy annál több súlyos negatív gyermekkori élményben részesültek azokhoz képest, akik nem éltek át ilyet. A 6 vagy annál több negatív gyermekkori élmény – a vizsgálat szerint – tizedére csökkentette a felsőfokú végzettség megszerzésének esélyét is.
A gyermekkorban átélt negatív élmények azonban nem minden esetben vezetnek súlyos következményekhez, veszélyeztető környezet ellenére is lehetséges a pozitív adaptáció. A reziliencia a nem teljes családban élő magyar iskolások körében – egy országos vizsgálat alapján –19,9 százalék, míg a gyermekotthonban élő 15–18 évesek körében – egy nem reprezentatív vizsgálatban – 10,5 százalék volt – mondta el Örkényi Ágota, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Intézete Személyiség- és egészségpszichológiai Tanszékének adjunktusa. Egy 1955-ben indult, kb. 700 gyermeket a perinatális időszaktól felnőttkorig nyomon követő felmérésben arra jutottak a kutatók, hogy bár a minta mintegy 30 százaléka kisgyermekként erősen veszélyeztetett volt, iskolás korára a veszélyeztetettek egyharmada, felnőttkorban kétharmada rezilienssé vált. A kutatások tapasztalatai szerint a negatív hatások elkerülésében nagyon nagy szerepe van a jó korai anya-gyermek kapcsolatnak, a pozitív iskolai környezetnek, egy gondoskodó, kompetens felnőttel való kapcsolatnak akár a családon kívül is, vagy valamilyen szervezett tevékenységnek, például a sportnak. Bántalmazott gyermekek esetén a társas viszonyok helyett inkább a saját erőforrásoknak, az önkontrollnak, az önértékelésnek lehet nagyobb ereje – hívta fel a figyelmet a szakértő.
Legjobb persze megelőzni, elkerülni volna jó a gyermekkori traumákat, az egykoron bántalmazottak terápiás megsegítése ugyanis nem egyszerű. K. Németh Margit, a Fővárosi Pedagógiai Szakszolgálat II. kerületi tagintézményének intézetigazgatója, gyermekpszichoterapeuta úgy tartja, mindez nem is igen lehet sikeres, míg a szülőkkel nem jutnak dűlőre a szakemberek. A helyenként szinte lehetetlen megelőzésen, a szakemberhiányon, a különféle társszakmák nem tökéletes együttműködésén túl az egyik legnagyobb gondot az okozza, hogy bár ma már szinte mindenki feladata a gondok jelzése, nem működik jól a jelzőrendszer.
