Speciális kamerák és világítótestek segítségével rögzítik digitális formában a világ egyik legkeresettebb dokumentumát, a negyvenes években egy Jeruzsálemtől keletre fekvő barlangban fellelt Holt-tengeri tekercseket.

A világ első távirata ma is olvasható az amerikai kongresszusi könyvtárban, az első e-mail viszont már csak az emlékekben él. A példa – amelyet a New Scientist hozott fel – talán nem a legszemléletesebb, de annak igazolására mégis alkalmas, hogy az adattárolási technológiák fejlődése egyáltalán nem járt együtt az információmegőrzés időtartamának növekedésével. Mivel az emberiség kollektív tudása a tudományban nő a leggyorsabban, a jelenség ezen a területen a legfenyegetőbb – ugyanakkor az adattárolás problémái nem csak a tudományos életet fenyegetik. A veszély a 70-es évek óta ismert: a NASA és az Európai Űrügynökség akkori kutatási projektjeinek egy részét ma már képtelenség rekonstruálni, ugyanis a jelenlegi számítógépek és szoftverek nem tudják elolvasni az alig három évtizeddel ezelőtt rögzített adatokat. Az ok úgyszólván triviális: a kutatások finanszírozói sosem költöttek a hosszú távú adattárolásra, támogatás híján pedig maguk a kutatók sem foglalkoztak a kérdéssel. A helyzet mára odáig fajult, hogy a 20. század második felének nagy tudományos adattárai nagyobb veszélyben vannak, mint annak idején az ókori világ cellulózalapú, sérülékenynek gondolt tudástárai. A papirusztekercsekre rögzített információk akár egy évezredet is gond nélkül átvészelnek, a papírra írt szöveg néhány száz éven keresztül biztosan olvasható marad, és még a magnókazetta is kihúz harminc évet – ezzel szemben a CD-k és a DVD-k legfeljebb 20 évig élnek, a merevlemezre másolt adatok átlagos túlélési ideje pedig alig éri el a 8 évet. De hasonló a helyzet a filmek világában is: a celluloid filmszalag akár 100 évig is használható marad, amit a DVD meg sem tud közelíteni.   A tisztánlátásért   Az Európai Tudományos Alapítvány szerint a felhalmozott tudományos adatok megmentésének és hozzáférhetővé tételének a támogatások során elsőbbséget kellene élveznie, még az új kutatásokkal szemben is. Nincs értelme közpénzekből kutatásokat finanszírozni, ha az eredmények felhasználhatósága az adatvesztés miatt nem biztosítható. Műhibaperekben, környezet- egészségügyi vizsgálatoknál, de a társadalomtudományokban és a részecskefizikában egyaránt perdöntő lehet a több évtizede gyűjtött adatok értékelése – ez segíthet tisztázni az előző tudósgenerációk tévedéseit, és hozhat olyan új eredményeket, amelyeket a kutatók annak idején elszalasztottak. De minderre csak akkor lesz mód, ha garantálni lehet, hogy a több évtizedes adat ma is olvasható és értelmezhető legyen.      Gigantikus mennyiség   A svájci CERN-ben, a legnagyobb európai részecskegyorsítóban egy idén májusban induló kutatási projekt a 15 évesre tervezett élettartama alatt 640 millió CD-nyi adatot generál majd a részecskeütközések eredményeiről. A közreműködő kutatóknak azonban fogalmuk sincs arról, hogyan őrzik meg ezt az adatmennyiséget a jövő számára. És ha a nyers adat valamilyen új technológia révén meg is marad, önmagában, a háttér-információk nélkül értelmét veszti. Az említett projekt 6,5 milliárd dolláros költségvetéséből mindössze 90 milliót szánnak az adatok konzerválására, de ebből csak a puszta tárolás oldható meg, és az is csak a 2023- ig tervezett nagyszabású kísérletsorozat végéig – hogy utána mi történik a gigantikus információtömeggel, azt ma még senki sem tudja.   Megoldatlan probléma   Ami a lehetséges tárolási technológiákat illeti, a mai digitális adattárolók döntően mágneses vagy optikai elvűek, s esetükben sem az adathordozó, sem a rögzítés módja nem örök időkre szól. Megoldatlan probléma továbbá, hogy hogyan lehet nagy tömegű adatbázisokat egyik adathordozó-típusról a másikra (például mikrofilmről merevlemezre) torzulás- és adatvesztés-mentesen konvertálni. Adattárként szóba jöhetne az internet is, pontosabban a világháló tárhelyei és a keresőprogramok kiszolgáló szerverei. Ezek azonban még nem működnek elég ideje ahhoz, hogy tudni lehessen, mennyire lesznek használhatóak a mai adatok tekintetében 2-3 évtized múltán. És nem is ez a feladatuk: a Google esetében például az adatok frissessége az egyik legfontosabb kritérium a találatok sorbarendezésénél – az idejétmúlt információkat, törölt oldalakat a kereső legfeljebb tárolja (egy darabig), de nem könnyen hozza elő. Ráadásul végső soron itt is mágneses lemezeken (a szerverek winchestereiben) pihennek az információk.   A manipuláció esélye   A hosszú távú adatmegőrzés igénye ugyanakkor egy másik dilemmát is felvet: ha a tudományos információk biztonságos tárolása és hozzáférhetővé tétele egyszer valóban megoldódik, akkor gondoskodni kell az adatokhoz tartozó magánszemélyek személyiségi jogainak az eddiginél hatékonyabb védelméről is. Ez különösen az egészségügyi kutatások során keletkező adatokra igaz, hiszen itt szinte mindig emberek a kutatás alanyai. Ráadásul a könnyen hozzáférhető tényeket manipulálni is egyszerűen lehet, vagyis a hozzáférés és a biztonság igénye akár összeütközésbe is kerülhet egymással.

A modern kor népbetegségének vélt oszteoporózis régebbi, mint hinnénk: első művészi ábrázolását i. e. 5000- ből ismerjük. A legrégebbi civilizáció korába nyúlik vissza a hüvelyben ható kémiai fogamzásgátló anyagok használata. Az egyiptomi papiruszok tanúsága szerint hatékony hüvelylabdacs készíthető például a krokodil ürülékéből. A legnagyobb görög orvos, Hippokratész (i. e. kb. 460–377) is szerkesztett már gerincbetegei gyógyítására speciális tornapadot (scamnum Hyppocratis). Cornelius Africanus Scipio római hadvezér (i. e. 236–183) halotton történt császármetszéssel jött a világra. A halott anyán történő császármetszést Róma második királya, Numa Pompilius rendeletben írta elő i. e. 715-ben. Az emlőrák családi előfordulásáról már az i. e. 100-ból származó római írásokban is olvashatunk. Bár a hőmérő ötlete az 1600-as évek elején Galileo Galilei nevéhez kötődik, a lázmérést Sanctorio Sanctorius padovai orvos vezette be 1625- ben. Ugyancsak az ő érdeme a perkután tracheostomia első leírása, míg az első modern közlemény e tárgyban évszázadokat várat magára: Sheldentől származik 1957-ből. Az asztmát – amelyet már az ókorban is ismertek – az 1600-as évek végén már csaknem ugyanúgy írták le a tankönyvek, ahogyan ma. Az akupunktúrát jezsuita szerzetesek honosították meg Európában a XVII. században. Pontosan 1610. április 21-én hajtották végre Wittembergben az első orvosilag hiteles császármetszést élő terhesen. A halott anya császármetszésének legkorábbi magyarországi adata (III. Ferdinánd császár és király Praxis criminalis- a) 1656-ból való. A szülészeti fogót Jan Palfijn flamand orvos találta fel 1721-ben, bár egyes – még nem bizonyított – állítások szerint már egy angol orvos, id. Peter Chamberlen (1560–1631) is használt ehhez hasonló eszközt. A bifokális szemüveget Benjamin Franklin amerikai természettudós találta fel 1780-ban. A homeopátiát egy szász orvos, dr. Samuel Hahnemann orvos indította útjára 1796-ban. A homeopátia elméleti alapjait lerakó Samuel Hahnemann 1810-ben megjelent, Organon című könyvét a reformkor híres orvosa, dr. Bugát Pál fordította le magyarra 1830- ban. Magyarországon 1866-ban nyílt meg az első homeopátiás kórház, a pesti német református gyülekezet által fenntartott Bethesda.

Megoldások betegségre, szeretőre, leprára Az ókori Egyiptom orvosai nem sokat törődtek a betegségek eredetével és okaival – az etiológiai kérdéseket nagyvonalúan a gonosz szellemek rovására írták. A tünetek kezelése azonban nagyon is foglalkoztatta őket. Az Ebers-papirusz komoly terjedelmet szentel a kenőcsök és tinktúrák gyógy- és szépítő hatásainak. A főzetek alapanyagai között megtaláljuk a szamárpatát, a borjúvért és az agárcombot is. Időszámításunk előtt 1500 évvel az egyiptomi gyógyfüveseket tekintették a szakma csúcsának. Közülük kerültek ki az uralkodók orvosai Rómától Babilonig, és tanítványaik között olyan hírességek is akadtak, mint Galenus. Georg Ebers 1873-ban tette közzé a később róla elnevezett papirusztekercset. Egyes források szerint ő maga találta a Luxor melletti Kripták Völgyében, mások szerint egy régiségkereskedőtől vásárolta. Akárhogy is volt, az orvostörténeti kutatások egyik legfontosabb forrásához jutottunk általa. 3500 év – 876 szer A 18,63 méter hosszúságú és 30 centiméter széles papirusztekercs ezer év orvostörténetét tárja fel. A balról jobbra, kákaszárral és fekete-piros tintával írt dokumentumot a könnyebb kezelhetőség kedvéért 29 töredékre osztották. Összesen 876 gyógykészítményt és több mint 500 növényt sorol fel, amelyek egyharmada ma is használatos gyógynövény (kömény, szennalevél, kakukkfű, lenmag, fokhagyma stb.). A 3500 éves lelet évezredek alatt sem sérült meg, és még az sem ártott neki sokat, hogy a második világháborúban egy kutyaólban rejtegették. Bár egyes fejezetei eltűntek, néhány pedig csak részlegesen maradt fent, az állaga összességében alig károsodott, még a tinta sem fakult ki.