Leállított patikaliberalizáció: kiscsoportos foglalkozás

Lakótelepi patika a főváros egyik külső kerületében. A berendezés kopottas, kevés a vásárló, de legalább hamar megkapjuk a felírt és a még eszünkbe jutó recept nélküli gyógyszereket. Az árak közepesek, bent kellemesen hűvös van, és a zárás előtti időpont ellenére sem látszik a patikus arcán vásárlóundor. Semmi extra, de ez hatalmas változás az egy évvel ezelőtti állapotokhoz képest. Akkor ugyanis az „ideiglenes készlethiány” általában még a legegyszerűbb fájdalomcsillapítókra is vonatkozott, de az ajtóra kiírt zárási időpont előtt fél órával már egyébként is be volt lakatolva az üzlet. A személyzet rossz modorát csak a betérők döbbenete múlta felül, ráadásul a néhány tízezer forintos klímaberendezés megspórolása miatt a nyári hőséget az amúgy sem túl jó bőrben lévő betegeken kívül az olvadásnak indult gyógyszerek is megsínylették.

A javulás egyetlen oka a patikanyitás szabad(abb)á tétele volt. Miután a közeli bevásárlóközpontban megnyílhatott az új gyógyszertár, a környéken lakóknak – még a kispatika melletti orvosi rendelőből kifordulóknak is – már megérte két megállót buszozni a normálisabb kiszolgálásért. A lakótelepi patika tulajdonosa csődbe ment, adósságait az évek alatt összegyűjtött vagyontárgyai eladogatásából törlesztette, majd egy másik kerületben beállt alkalmazott gyógyszerésznek. Az új – egyébként mérnök – tulajdonos másik gyógyszerészt és asszisztenst vett fel, a helyiek visszaszoktatása óta a forgalom a másfélszeresére nőtt, ami így már tisztes hasznot is hoz.

Minden ellenkező híresztelés ellenére a patikaliberalizáció nem más, mint a fenti valós és meglehetősen általános folyamat katalizátora. Amiből az is világos, hogy a sok érintett szereplő között van egy, aki nem feltétlenül járt jól: a bebetonozott, elkényelmesedett régi tulajdonos. A korábbi rendszer alapja ugyanis az volt, hogy ötezer lakosonként csak egyetlen gyógyszertár üzemelhetett, és az üzletek között is legalább 300 (nagyvárosokban 250) méter távolságnak kell lenni. Tehát összesen kétezer-egynéhány patika működhetett az országban, újat nem lehetett nyitni, így a konkurenciától sem kellett tartani.

A 2007. január 1-én életbe léptetett szabályozás eltörölte ezeket a korlátokat, ha az engedély kérelmezője vállalt valamilyen pluszszolgáltatást (egész napos nyitva tartás, heti 60 órás nyitva tartás, folyamatos készenlét). Megszűnt az is, hogy a patikát üzemeltető cégben a gyógyszerésznek minimum 25 százalékos tulajdonrészt kell birtokolnia; továbbra is résztulajdonosnak kell lennie, de az aránynak nincsen meghatározott minimumértéke. Az új szabályozás ellen akkortájt a Magyar Gyógyszerészi Kamara egészen elképesztő ellenérveket sorakoztatott fel. Ezek között volt, hogy a verseny következtében majd emelkednek az árak, „felhígul” a szakma, illetve az új tulajdonosok majd hamis gyógyszerekkel mérgezik a betegeket. Az akkor (és most majd megint) kötelező tagságra épülő szervezet tehát az összes gyógyszerész helyett valamiért csak a tulajdonos kisebbség egy részének védelmét tartotta szükségesnek.

Azóta e rémségek nem következtek be, viszont 370-nel több patika működik az országban, mivel 500 új nyílt és 130 megszűnt. A piacnyitáskor mindenki azt feltételezte, hogy csak a fővárosban és a legnagyobb vidéki városokban lesz élénkülés. Ehhez képest Budapesten „csak” 66-tal, míg az 5–10 ezer lélekszámú településeken összesen 45-tel, az 5–50 ezer fő közötti községeket és városokat egybevéve 169-cel lett több gyógyszertár – ennyivel lett jobb tehát az ellátás sűrűsége. Az újak közül a legtöbben a hosszabb nyitva tartást választották, a legforgalmasabb helyeken lévők az előírtnál jóval hosszabb, heti 80–90 órás tartamot is; egyes helyeken tehát este és hétvégén is be lehet váltani a receptet. Beütött a gazdasági válság, a szektorba mégis plusz 15 milliárd forint tőke érkezett, a foglalkoztatottak száma több mint háromezerrel – köztük 440 gyógyszerésszel – emelkedett.

Most a politikai változásoknak megörvendve a gyógyszerészkamara megint támadásba lendült, s harci eszköze újfent a szakmai köntösbe bújtatott blődségek hangoztatása. Az egyik ilyen, hogy az új, forgalmas helyen lévő gyógyszertárak elszívták a betegeket a kisebbektől (tehát a betegek idióták, nem a saját döntésük alapján választják a jobbat, hanem el kell őket szívni), ezért azok tönkremennek. Mint a számok tisztán mutatják, a patikák száma nőtt, ráadásul – fajlagosan – vidéken nagyobb arányban, mint a megyeszékhelyeken vagy a fővárosban. Ha pedig valamelyik tönkremegy, de nyílik helyette kettő, akkor az a hoppon maradt tulajdonoson kívül senkit nem érdekel. A megszűnés csak akkor lenne baj, ha a falu egyetlen gyógyszertára zárna be: csakhogy az ötezer főnél kisebb településeken összesen hattal lett kevesebb gyógyszertár a mintegy hétszázból. A másik hangzatos érv, hogy az üzleti szemlélet háttérbe szorította a szakmaiságot, az etikus viselkedést. Arról, hogy ez mit jelent, soha nem hallottunk értelmes magyarázatot, vagy láttunk bármilyen vizsgálatot.

A Fidesz már a kampányában megígérte a liberalizáció leállítását, majd kormányon teljesítette is a „kamara kérését”. A parlamenti vita nem hozott meglepetést: a Fidesz és a KDNP felszólalói szerint a neoliberalizmus rettenetes károkat okozott, az istennek sem szaporodnak a falusi patikák, és bármilyen rémes, bevásárlóközpontokban is lehet gyógyszert venni. Nem beszélve az off-shore lovagok megjelenéséről. A patikastop tehát hatályba lépett, a megmérettetéstől irtózó lobbicsoport totális győzelmet aratott, a kapun belüliek újra hátradőlhetnek.

A teljes cikk a Magyar Narancs 2010. július 15-i számában olvasható.