Mit kell érteni fennakadáson az egészségügyben?
Nem sokra megy egy epegörcsökkel küzdő celldömölki férfi azzal, hogy városában lehetőség van nőgyógyászati műtétre. A marcaliakat sem vigasztalja, hogy intézményükben még majdnem minden olyannak látszik, amilyennek ők megszokták – írja a Magyar Hírlap.
Bő két hét telt el az egészségügyi ellátórendszer „újraindítása”, vagyis a nagy kórház-átalakítás óta. Ez a soha nem látott mértékű intervenció az államtitkár nyilatkozata szerint eddig nem okozott fennakadást.
Két kérdésen mindenesetre érdemes elgondolkodni: milyen területeket érintett az átalakítás, főképpen pedig mit kell érteni fennakadáson az egészségügyben? Az ország fekvőbeteg-ellátása jelenleg az állam kezében van, mi pedig mindnyájan abban bízunk, hogy az állam illetékes szervei igazságosan, egyenlő hozzáférési esélyekkel szervezik meg az adó- és járulékfizetők ellátását. Ma annyi érzékelhető, hogy jó néhány eddig önálló és a szó minden értelmében kórháznak látszó objektum funkciót váltott, és bár kórháznak nevezik most is, valójában nagyra nőtt szakrendelő csupán.
Hiszen nem sokra megy egy epegörcsökkel küzdő celldömölki férfi azzal, hogy városában lehetőség van nőgyógyászati műtétre. A marcaliakat sem vigasztalja, hogy intézményükben még majdnem minden olyannak látszik, amilyennek ők megszokták. Félő ugyanis, hogy a telephellyé vált kórház az idők során számos olyan funkciót felad majd, amelyet önálló intézményként soha nem tett volna meg. Ma még nem tudni azt sem, hogy a feladatkört váltott kórházak orvosai, ápolói hol találják meg helyüket a rendszerben. Nem valószínű, hogy a kevesebb pénzből működtetett járóbeteg-ellátás valamennyiüknek képes lenne munkát adni. Nem tudjuk, hogy azok a kórházak, amelyekben ilyen-olyan okból komplett osztályok szűnnek meg, mit kezdenek munkanélkülivé váló kollégáikkal.
Az elmúlt napok mondásai alapján ráadásul úgy tűnik, nem is olyan sokára újabb munkaerőkrízis jelenhet meg az egészségügyben. Ha a hatvankét éves kort betöltött orvosok egyetlen intésre kényszerűen elpárolognak a betegellátásból, és onnantól kezdve horgásznak, bélyeggyűjteményüket rendezgetik, réklit kötnek az unokának, akkor a bent maradt munkatársak azzal szembesülnek, hogy szinte valamennyiükre új szerep vár. Például bele kell tanulniuk egy részleg, esetleg egy egész osztály vezetésébe, vagy a korábbinál lényegesen több beteget kell ellátniuk, ha bírják szusszal, ha nem. Betegből nem lesz kevesebb – olyan még sosem volt –, a tennivalók elvégzése viszont kevesebb gyógyítóra hárul, így hízhatnak a várólisták, nőhetnek a sorok, azzal együtt pedig fogyhat a türelem. (...)
Az ügy látszólagos nyertese a költségvetés, az idő viszont markánsan megmutatná, hogy a hirtelen kialakult pozícióharcok, életút-átrendeződések után egyáltalán ki tud majd foglalkozni a rezidensek szakmába vezetésével, belső képzésével, a gyógyítás kulisszatitkainak feltárásával. Márpedig a szakorvosjelölteknek előbb-utóbb szakorvossá kell válniuk. Ha eddig gondot jelentett az utánpótlás, mostantól többszörösen az lehet. (...)
