hirdetés
2024. április. 26., péntek - Ervin.

20-30 évvel ezelőtt még gondolni sem mertünk erre

Aprólékosság, precizitás, pontosság – olyan tulajdonságok, amelyek talán inkább jellemzőek a szemészek többségére, mint a más orvosi szakterületet választókra. A technikai fejlődés óriási a szemészetben, ám a hivatás szépségei ellenére manapság még otthon sem könnyű pozitív példával előállni – derül ki a többi közt a dr. Bíró Zsolttal készült interjúból. A Pécsi Tudományegyetem klinikaigazgató professzorát, a Magyar Szemorvostársaság elnökét az éves kongresszus előtt kérdeztük.

– Ha visszatekint és végiggondolja a szemészet fejlődését, mi az, amit remélni sem mert húsz évvel ezelőtt?

– Harminc éve vagyok a pályán, és magam is elámulok, mekkora a fejlődés. Sok mindent ki lehetne emelni, de talán a lézerkezeléseket venném előre, hisz az orvostudomány területén a szemészetben alkalmazták először – és talán mind a mai napig leggyakrabban – ezt az eljárást. A legújabb, a femtosecundumos lézer a szürkehályog-sebészetben hódít, az eljárással rövidlátást, távollátást, az astigmiát lehet kezelni, szaruhártyát lehet átültetni és sokkal hatékonyabban, mint az eddig használt lézeres beavatkozásokkal. A femtosecundumos lézer az eddigi eljárásoknál használt kést, illetve a szikét helyettesíti. De említhetem a zöldhályog vagy a szürkehályog műtéti technikáját is; amikor kezdtem a pályát, még tíz napig feküdtek a klinikákon a páciensek, ma viszont járóbeteg-ellátás keretében végezzük ezeket a beavatkozásokat. Gondoljon a műlencsékre, a makuladegeneráció kezelésére – ma már van olyan gyógyszeres kezelés, injekció formájában, ami nemcsak lassítja a folyamatot, hanem megállítja, sőt vissza is tudja fordítani. A végére hagynám, mert azért ez nem mindennapi dolog, de tény és való, hogy működiknek: a szembe ültethető csipek.

– A retinacsipek…

– Igen, amelyek tényleg nagyon ígéretesek; 20-30 évvel ezelőtt még gondolni sem mertünk erre, science fiction kategória volt. Ehhez képest manapság világszerte nagyon sok kutatóhely és kutató foglalkozik ezzel a területtel. Alapvetően két fajtájuk van. A pixelszámtól függ a közvetített kép minősége; nyilvánvalóan egy kisebb pixelszámú csipet beültetni, behangolni könnyebb. Gondoljon bele, mit kap a technikától az az ember, aki a csip beültetése előtt 30-50 évig vak volt. Nemrégiben Nürnbergben voltam egy kongresszuson, ahol videókat mutattak ilyen betegekről. Kísérettel ugyan, de utcán közlekedtek és érzékelték, látták, hogy ha feléjük jön valaki. Felismerték a fekete alapon a fehér ábrákat, egy körvonalat, egy keresztet.

– Mi lesz itt 30 év múlva? A szemészet fejlődésének a következő nagy mérföldkövét a retinacsipes megoldások adják?

– Azt gondolom, a retinacsipek alkalmazásának lehetősége nagyon korlátozott. Próbálkozás, technikai bravúr, csoda, ha szabad ezt a szót használnom. Sokkal inkább a genetikai háttér megismerése a különböző betegségeknél, a genetikai vizsgálatok és a betegségek kimutatása, sőt kiszűrése, illetve a génterápia vagy az őssejt terápia hozhat áttörést. Olyan megoldásokkal kell előrukkolni, amelyek betegek százait, ezreit tudják gyógyítani.

– Pár évvel ezelőtt készítettünk egy összeállítást a Medical Tribune karácsonyi számában, az iskolateremtő orvosokat mutattuk be. A szemészet esetében kikre gondolhatunk, kik azok az ikonok, akiknek sokat köszönhetünk?

– Két nagy iskola van, ami például szolgálhat: a debreceni Kettesy Aladár és a pécsi ifjabb Imre József iskolája. A jelenleg is aktív tanárokat, oktatókat nem minősítem, majd kiderül, kit válogatnak be a tudomány zászlóvivői közé. Halkan megjegyezném, akkortájt nemcsak a tanárok, a hallgatóság is sokkal motiváltabb volt. A jelenkor nem ideális közeg, az egyetemek nem nyújtanak olyan hátteret, nem biztosítanak olyasfajta közeget, ami kedvez az ideáknak. Az orvosok presztízse is jelentősen csökkent, és a mi feladatunk az, hogy ezt próbáljuk helyreállítani. Van egy régi, kb. 40 éves kép a Szemészeti Klinika titkárságán, a régi klinika orvosairól készült csoportkép. Az orvosok java része férfi volt, akik tényleg éltek-haltak a klinikáért, éjt nappallá téve dolgoztak, elhivatottan gyógyítottak. Versengtek azért, hogy a tanársegédekből ki lehet adjunktus, az adjunktusok közül ki lehet docens, docensből ki lehet professzor. Manapság hiányzik ez a verseny. Nehéz motiválni a fiatalokat, hogy a munkaköri leírásukban szereplő feladatokon túl bármiben részt vegyenek.

– Kinyílt és felgyorsult a világ.

– Valóban, harminc éve egy évben egyszer írtak ki ösztöndíj-lehetőségeket, minden évben tavasszal; alig vártuk, hogy megjelenjen az Egészségügyi Közlönyben, országonként föl volt sorolva, hogy hova lehet menni. Most hetente jönnek lehetőségek, és nem állítanám, hogy a fiatalok meg lennének hatva… De nem csak ezen a téren nagy a közöny. Főorvosi állások vannak üresen, nemcsak szemészetben, hanem a fül-orr-gégészet, sebészet, szülészet-nőgyógyászat területén is, miközben 20-30 éve „gyilkoltak” egy megyei főorvosi állásért, egy városi főorvosi állásért…

– Hogyha egy fiatal, frissen végzett orvost meg kellene győznie arról, hogy ezt a szakterületet válassza, mivel érvelne? Ön miért szereti, miért ezt választotta?

– Nagyon szerteágazó szakmáról van szó, hiszen a belgyógyászattal, ideggyógyászattal, fül-orr-gégészettel, a szájsebészettel nagyon szorosan összefügg. Én elsősorban az emberi kvalitást mérlegelem, amikor a rezidensi vizsgán valakit kiválasztok – a szakmát nyilván majd itt megtanulja. Sokkal inkább arra vagyok kíváncsi, hogy az egyetem alatt milyen tanuló volt, sportol-e valamit, mi a hobbija? Az empátiás készség borzasztóan fontos. Ha valaki szemsebész szeretne lenni, akkor rendkívül fontos a jó manualitás. Én az egyetem elvégzése után mindenképpen Pécsett szerettem volna maradni és mindenképpen manuális szakmát kerestem. Édesapám és az anyai nagyapám is orvos volt. A nagypapám Harkány-fürdőnek volt az orvosa. Háziorvosként 18–20 kis település tartozott hozzá. Imádták a betegei. Nagyapámat nagyon-nagyon szerettem, számomra ő jelölte ki az utat.

– Van, akinek átadja a stafétabotot?

– A családban sajnos nincs, két lányom van, de mind a ketten mást tanultak. Jogot, illetve közgazdaságtant.

– Nem tudta elvarázsolni őket?

– Nem. Mostanában még otthon sem könnyű pozitív példával előállni. Az egyetemek nincsenek könnyű helyzetben, nincsenek korszerű műszereink, nem tudunk úgy fejlődni, ahogy az elvárható lenne. Ebből a „nyomorból” a külföldi hallgatók oktatása jelenthetne kiutat számunkra, ebből tehetnénk szert több bevételre. Ám, ha itt a hallgató olyan műszereken gyakorol, amik 10–15 évesek, akkor miután megkapja a diplomáját és hazamegy, egy csomó olyan műszerrel találkozhat, amelyet még nem látott életében. Léteznek olyan diagnosztikai eszközök, melyekről mi csak álmodozunk, másutt viszont rutinszerűen használják ezeket. Nem hinném, hogy ez jó reklám Magyarországnak.

– A szemklinikák  veszteséget vagy nyereséget termelnek?

– Éppen hogy csak nyereségesek voltunk itt a Pécsi Tudományegyetemen. Relatív kis intézetnek számítunk, ám vannak, akik nagyságukból adódóan nagyobb problémákkal küszködnek. Nem túl nagy a mozgásterünk, a TVK, a köz- és a magánfinanszírozás közötti átjárhatóság hiánya behatárolja a lehetőségeinket. Vannak olyan intézetek – ilyen a miénk is –, ahol hosszú a várólista. Ez szürkehályogműtét esetében körülbelül másfél év. Fél évvel ezelőtt több mint két év volt, most kicsit sikerült lejjebb tornáznunk, mert kaptunk egy kis pénzt az egyetemtől. Ám még így is sokkal kevesebb beavatkozást végzünk, mint az szakmailag indokolható lenne. Magyarországon 80-85 ezer helyett 65-70 ezer műtét történik évente.

– A klinikai vizsgálatok esetleg hozhatnak pluszbevételt.

– Az, hogy egy cég kit bíz meg fázisvizsgálat bonyolításával, abszolút a személyes kapcsolatokon, elkötelezettségen múlik. Egy ilyen folyamat menedzselése eléggé nehézkes. És vannak olyan „üzletek”, amelyek első hangzásra nagyon kecsegtetőnek tűnhetnek, ám az igazság az, ha nem körültekintően kalkulálunk, a végén még ráfizethetünk. Az adminisztráció mennyisége, az időráfordítás, továbbá az a tény, hogy az egészségbiztosító nem fizet a klinikai vizsgálatokban részt vevő betegek után támogatást, nem biztos, hogy jövedelmező üzletet eredményez. Vegyünk egy példát: egy cégtől kapunk 10 speciális, piaci áron számolva darabonként 150 ezer forintot érő műlencsét, amit nem kell megvásárolnunk – ez jól hangzik, ugye? Kaptunk ajándékba 1,5 millió forintot. Ezzel szemben a beavatkozás OEP-ellentételezése elmarad, így buktunk a klinika büdzséjéből több mint egymillió forintot.

– A beteg viszont jól jár, hisz egy korszerűbb lencsét kaphat.

– Igen, ez igaz, nekünk meg nem lesz pénzünk a beavatkozás elvégzésére. A végén aztán drágább a leves, mint a hús.

– Ön szerint van olyan modell, amiben a szemorvosok a magánellátásból pluszpénzt termelhetnének a klinika számára?

– Erről épp mostanában beszéltem az egyetem gazdasági vezetőjével, kérte a véleményem. Neki is elmondtam, nem kell feltalálni a spanyolviaszt. Németországban létezik egy itthon is meghonosítható, működőképes rendszer. Ha ott a privát beteg (professzori betegnek is hívják) bemegy a klinikára, a felvételt követően mindenki tudja, hogy kitüntetett figyelemmel kell törődni vele. Ezért a megkülönböztetett figyelemért, kvázi privát ellátásért fizet a kórháznak; ennek az árát a biztosítási csomag függvényében kifizeti neki a biztosítója. A kórház és a professzor elszámol egymás között. Az orvos hírneve valós értéket jelent az intézménynek.

– Azzal, hogy a Szemorvos Társaság élére került, lehetőséget kapott arra, hogy a szemészszakma jövőjére befolyással legyen. Az idei kongresszussal teszi le a névjegyét, ez lesz a szakma előtt az első nyilvános nagy bemutatkozása.

– Minden orvostársaság életében az éves kongresszus a legfontosabb szakmai és társasági esemény is egyben. Az elmúlt három évben mindig a Balatonnál találkoztunk; most, hogy én lettem a társaság elnöke, arra gondoltam, Pécsre invitálom a kollégáimat. Annál is inkább mert a Kodály Központ méltó helyszíne egy nívós szakmai eseménynek, konferenciaszervezés szempontjából kiválóak az adottságai, ezen túlmenően pedig páratlan lehetőségekkel rendelkező koncertközpont. Nagy örömmel vállaltam és megtiszteltetésnek tartom, hogy a társaság élére kerültem. Sok területen terveztem változást, aktív és pezsgő szakmai közélet szervezésében látom a megújulás lehetőségét. Ennek szellemében minden hónap utolsó péntekének délutánján nyílt szakmai fórumot tartunk a Budapesti Szemklinikán. Várunk mindenkit, nemcsak szakorvosokat, hanem a rezidenseket, sőt a cégek képviselőit is. Meglepő módon elég nagy az érdeklődés, örömmel látom, hogy egyre többen jönnek. A rendezvény kiváló lehetőség a különleges, problémás esetek megbeszélésére is. A másik intézkedésem, ami viszonylag újdonság, hogy az országot fölosztottam öt régióra. Egy-egy régióba 3-4 megye tartozik, és minden régiónak van egy felelőse, aki rendszeresen beszámol a területén történt eseményekről, történésekről. Ezzel a szakmán belüli információáramlást szeretném garantálni. Igyekszem külföldi szemésztársaságokkal felvenni a kapcsolatot, és kedvezményes részvételi lehetőséget kialkudni a kollégáimnak, hogy minél többen első kézből juthassanak a szakmai fejlődéshez elengedhetetlen információhoz. Az összetartozás élményét segítheti az a kis kitűző, melyet megvásárolva szimbolikusan is jelezhetik a szakorvosok a társaság iránti elkötelezettségüket – apróság, tudom jól, mégis fontos a számomra. Visszatérve a kongresszusra, sok szempontból megújult a rendezvény. Így például egy ember csak egy első szerzős előadást tarthat. Úgy állítottuk össze a programot, hogy összesen két szekció lesz, így könnyebb választani, ezzel párhuzamosan viszont erősítjük a poszterszekciót; print és digitális változattal is lehet nevezni, sőt az, aki kedvet érez hozzá, be is mutathatja a résztvevők előtt egy rövid előadás keretében. Most három témát járunk körül: a szemészeti alapkutatások az egyik fókuszterület. A másik fő téma a fül-orr-gégészet és szemészet kapcsolata, a harmadik pedig a modern diagnosztikus és terápiás lehetőségek. Jövőre a szemészet és az ideggyógyászat kapcsolatát, három év múlva pedig a szemészet és belgyógyászat határterületeit boncolgatjuk majd.

– Milyen típusú emberek a szemészek? Milyen társaság a szemésztársaság?

– Azt gondolom, alapvetően nagyon jó, kellemes társaság. Mindig örömmel találkozom a társaság tagjai közül bárkivel, és mindig tudunk érdekes és nehéz esetekről, műtétekről, szakmai vagy éppen nem szakmai új dolgokról beszélni. Nyilván vannak olyan tulajdonságok, amelyek szemészként talán jobban jellemzőek ránk, mint másokra. De soha nem tudom, hogy az ember azért lett szemész, mert eleve ilyen, vagy azért lett ilyen, mert szemészként ilyenné lett. Az aprólékosság, a precizitás, a pontosság olyan tulajdonságok, amelyek talán a szemészek többségére inkább jellemzőek, mint mondjuk egy traumatológusra vagy háziorvosra.

 

Tinnyei Mária
a szerző cikkei

hirdetés

Könyveink