CSONT cikkei

Pierre-Laurent Aimard jó ismerősünk, bizonyára sokan emlékeznek pesti debütálására, amikor Ligeti és Debussy etűdjeit játszotta egy műsorban, hogy aztán később ő mutassa be nálunk Eötvös Péter zongoraversenyét. Mint ebből is kitűnik, Aimard elsősorban a kortárs művek jelentős zongoristája, ám az utóbbi években egyre több nagy klasszikushoz nyúl, így vette lemezre, Nikolaus Harnoncourt társaságában, Beethoven összes zongoraversenyét, bár a felvétel meglehetősen sok hápogásra késztette a szakkritikát.
  Új lemezén ismét a klasszikus csúcsok csúcsára jár, Bach egyik főművét játssza. Persze A fúga művészete nem állhat messze Aimard alkatától, ennél absztraktabb muzsika aligha létezik a zene történetében, és ennek egyik jele, hogy mindmáig azt sem tudjuk, a szerző milyen hangszer(ek)re képzelte a kolosszális építményt, bár abban megállapodott a tudomány, hogy ez szinte bizonyosan valamilyen billentyűs instrumentum lehetett. Aimard a legkevésbé sem historikus művész, így aztán a hatalmas, modern Steinway zongora mellett döntött. Ráadásul, mint a műsorfüzetben közölt interjúból kiviláglik, ő a legkevésbé sem gondolja elvontnak ezt a muzsikát: „Valójában e mesterművek mesterműve hihetetlen eleven zene, és így is kell előadni. Minden egyes darab önmagában álló világ, amelynek megvan a maga koncepciója, stílusa, rendje.” Nos, az elevenséggel és a renddel nincs is baj, de egyesek talán túlzottnak vélhetik ezt az elánt, mondhatni romantikus lendületet. Olykor lassúbb tempóra vágynánk, mérsékeltebben „gépzongorás” billentésre (Contrapunctus IX), olykor kevesebb dübörgésre vagy merevségre (Contrapunctus II, IV). Általában is elmondható: kevesebb több lenne. Mindamellett érdekes, értékes felvétel, de természetesen nem pótolhatja, mondjuk, Kocsis Zoltán vagy Jevgenyij Koroljov előadásait (Universal/Deutsche Grammophon, 2008)

*

Az 1942-ben született Maurizio Pollini sajnos már ritkább vendég hazánkban, így pályáját elsősorban lemezei révén követhetjük. Évekkel ezelőtt megkezdett Beethoven-ciklusát valószínűleg működése egyik csúcsának szánja; a sorozatból ezúttal az op. 2-es számmal ellátott három szonáta jelent meg. Pollini feltehetően a változatosságot, a klasszikus rendet felbomlasztó modernséget akarja megmutatni Beethoven e fiatalkori remekében, és ez a legteljesebb mértékben sikerült is neki: a darabok néha egészen a kései mester világának szellemében hangzanak. Mennyire groteszk például a keveset játszott A-dúr szonáta első tétele, ez a Haydn furfangos zenei csínyjeit egészen az abszurdig hajtó scherzo! A legvirtuózabb az f-moll szonáta, melynek utolsó tételét ritkán hallani ilyen tökéletesen, noha például a hatalmas tempóban örvénylő triolák feletti tört oktávos nyolcadok előadása nem csekély gond. A legmonumentálisabb a C-dúr mű, melynek Largo tétele átszellemülten, szinte szívszorítóan szól (Universal/ Deutsche Grammophon, 2008)

  Ha jól tudom, először Rácz Aladár játszotta cimbalmon Bach műveit. Most Vékony Ildikó vett fel With Mallets and Strings című lemezére két Bach-átiratot, és velük kortárs magyar zeneszerzők eredetileg is cimbalomra írt műveit társította. A háttérben, ha nem tévedek, Kurtág György zenei gondolkodása áll, aki Szálkák című 1961 és 1973 között keletkezett döbbenetes darabjaival szinte a semmiből bontotta ki ennek a különös hangszernek a szellemét, és aki maga is nagy kedvvel készít Bach-átiratokat. Legyen bárhogy is, a modern darabok remekül illenek a barokk zenéhez. Jeney Zoltán Farewell to Ligeti címmel írt megrázó zenei nekrológot a nagy magyar mesterről, mely ugyanakkor egyértelműen idézi fel az említett Kurtág-mű befejező, sirató szakaszát is. Így kerül mennyei párba a két György, akik a földön is oly jó barátok voltak.
   Maguk a Bach-transzkripciók különösen a lassú tempójú tételekben hatnak meggyőzően, a gyors gigue vagy bourrée mintha kissé meghaladná e hangszer technikai lehetőségeit. Másféle lehetőségek kihasználására biztat Kondor Ádám Hand ball paper című kompozíciója, melyben nemcsak az ütőkkel, de papírral és egyéb tárgyakkal keltett zörejek alkotják a zenét. Bach talán legtehetségesebb, de mindenképpen leghíresebb fiának billentyűs hangszerre írt fisz-moll fantáziája a lemez legnagyobb meglepetése, mely igazolja „szabad” melléknevét: csapongó, olykor egyenesen vad, ötletgazdag muzsika, amelynek széttartó elemeit Vékony Ildikó biztos kézzel foglalja egységbe (BMC, 2007, összidő: 61:06).
   Simon Albert már életében legenda volt, aki egyébként ugyancsak Kurtág György szellemének egyik legfontosabb képviselőjének számított. Az 1926-ban született és 2000-ben elhunyt karmestertől és jelentős zenepedagógustól szinte semmilyen hangzó anyag nem maradt fenn, így annál fontosabb Franz Schubert „nagy C-dúr szimfóniájának élő felvétele, mely a Zeneakadémián 1979. március 4-én elhangzott koncertet rögzíti. Simon szinte csodát művelt a növendékzenekarral, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola növendékeivel. A felvételen szinte tapintható plaszticitással valósítja meg zenei hitvallását: „a zenész játssza azt, ami a kottában van, de úgy, mintha ő maga írta volna”. A második tétel táncos lejtését (egy káprázatos oboaszólóval) ritkán hallani ilyen átszellemülten, a középrész elborulása mélységes melankóliát sugároz. A harmadik tétel tempója ideálisnak tetszik, se nem gyors, se nem lassú, mértéktartó, ahogy kell; a negyedik tétel pedig szédítő fokozással éri el a beethoveni csúcspontot. Hihetetlen elemzőkészség, mániákus aprómunka, minden hang átélt megformálása az előadás legfőbb jellemzői. Az apró technikai egyenetlenségek nem hatnak zavaróan, ez a lemez az egyik legfontosabb dokumentum egy olyan zenei korszakból, melyet nagy dőreség lenne elfelejteni (BMC, 2007, összidő: 55:50)

  Számkivetve fejezi be életét mindkét opera főhősnője, és ez részben érvényes Dmitrij Sosztakovics művére is. Köztudott, hogy az 1934-ben, Leningrádban bemutatott, akkor még A mcenszki járás Lady Macbethje címre hallgató operát óriási sikere ellenére Sztálin közvetlen beavatkozása miatt vették le a műsorról.
   A diktátor 1936. január 26-án valósággal őrjöngött látva és hallva a meglehetősen nyílt erotikus jeleneteket, az egész darab brutalitását, a zene ijesztő disszonanciáját, ütőhangszerekben dúskáló merész hangszerelését. A végzetes színházlátogatás után a Pravdában megjelenő cikk („Zene helyett káosz”) betette a kaput Sosztakovicsnak. Ettől kezdve örök rettegésben élt, és voltaképpen soha nem nyerte vissza korábbi zabolázhatatlan művészi erejét. Vesztett, de nem adta fel. Ennek szerény eredménye az 1963-ban bemutatott Katyerina Izmajlova című opera, az eredeti erősen fékezett habzású változata. Mindenekelőtt a szexualitás zenei és színpadi ábrázolása szorult háttérbe, és ezt a szovjetprűd vonalat követi az 1966-ban Mihail Shapiro rendezésében készült operafilm is, amely immár DVD-n is elérhető. A főszereplőnő, Galina Visnyevszkaja memoárjaiban jellemzőként emlegeti, hogy forgatás közben valaki mindig rászólt: „Takard el magad, kilátszik a vállad!” Amelynek eredményeképpen aztán állig begombolkozva vették fel az ágyjeleneteket is. A neorealista ízű film részben elavult és bumfordi, de fontos kordokumentum, mindenekelőtt Visnyevszkaja csodálatosan hiteles játéka és éneke miatt (Universal/Decca, 2007, 112 perc).
   A dalműirodalom egy másik híres száműzöttje a kokett Manon Lescaut; őt nem a jeges Szibériába, hanem Amerika víztelen sivatagában éri a végzet. Puccini operája korántsem merészségével hat, sokkal inkább áradó dallamaival, kedves naivitásával és a szerelem végtelen hatalmát hirdető hitével. A John Eliot Gardiner által vezényelt, a Glyndebourne-i Operafesztiválon felvett 1997-es előadás nem akarja túl forrón enni ezt az eredetileg sem hűvös kását, és a rendezés is inkább a groteszk mozzanatok kiemelésére tör: Graham Vick rendezése – különösen a párizsi felvonásban – Fellini megoldásaira emlékeztet. A két főszereplő helytáll, de nem remekel: Adina Nitescu Manon szerepében szép hang, ám kissé egysíkú; Patrick Denniston Des Grieux lovagként pedig túlpakolja az olaszosnak vélt szerelmi dühöt -– kevesebb több lenne (Warner Classics, 2007, 125 perc).

Az 1941-ben, Spanyolhonban született Plácido Domingo hivatalos honlapján ez áll mottóként: „When I rest, I rust”. Hát attól nem kell félnie, hogy berozsdásodik, mert ha éppen nem énekel, akkor karmesterként tesz arról, hogy mind neki, mind a publikumnak csodálatosan teljék az idő. Új lemezén dirigálva, a dalolást előzékenyen átengedi a Mexico Cityben született Roland Villazónnak, aki legkedvesebb zarzulea-áriáiból ad elő. És ha meggondoljuk, hogy Domingo nyolcévesen szülei zarzuelatársulatával éppen ebben a fővárosban telepedett le, már meg is találtuk a kapcsolatot a két művész között. De mi is az a zarzuela? Bár az elemzők szerint valamiféle átmenet az angol és a bécsi operett között, mégis jellegzetesen spanyol zenés színházi termék, amelyben a táncnak és az éneknek éppoly nagy szerepe van, mint a kimondott szónak. A műfaj gyökerei egészen a 17. századig nyúlnak, ám később kiment a divatból, hogy aztán az 1950-es években ismét felvirágozzék: az 1950-ig terjedő időszakban több mint ezer darabot tartanak nyilván! Ebből a roppant repertoárból válogatott a két remek tenor. Hogy az áriák a szerelemről és az ezzel kapcsolatos különféle tüzekről, a gyönyör, a megkívánás, az aggódás, a féltékenység lángjairól szólnak, annál mi sem természetesebb. Villazón és Domingo csodálatosan dolgozik együtt; nem csoda, hiszen a szó minden értelmében anyanyelvükön szólhatnak a közönséghez. Felhőtlen, nagyszerű szórakozás e lemez (EMI/Virgin Classics, 2007, Összidő: 57:06)
    Ennél persze jóval komolyabb dolgokról szól az a CD, melyen Domingo az operatörténet egyik legnehezebb szerepét énekli a múlt héten nálunk is fellépett Waltraud Meier társaságában. A Fidelio, Beethoven egyetlen dalműve olyannyira roppant feladatot jelentett az énekhang területén nehézkesen mozgó mesternek, hogy három változatban is kidolgozta, melyekhez négy nyitányt társított. A karmester, Daniel Barenboim az úgynevezett 2. Leonóra-nyitányt választotta a felvétel elejére, de a többi is meghallgatható a második CD függelékeként. Elmélyült, sőt egyenesen komor felvétel, amelyen Domingo szinte fájdalmasan realista alakítást nyújt Florestan szerepében. (Warner Classics,
2006, 2 CD, Összidő: 157:50)

Gustav Mahler 1910-ben befejezett, de már csak halála után, asszisztense, Bruno Walter vezényletével 1912. június 26-án bemutatott szimfóniája csupa ellentmondás. A rendkívüli méretű hangszerpark (többek közt: 4 fuvola, 3 oboa, 4 kürt, 2 hárfa) ellenére a darab legkivált kamarazenei hatást kelt; a zeneszerző csak a legritkább esetben lépteti fel a teljes zenekart. És ellentmondásos a szerkezet is: a két meglehetősen kilátástalan, halálfélelemmel teli saroktétel között a második és harmadik szinte tüntet fékeveszett viháncolásával, olykor népies-rusztikus intonációjával. És kétarcú a stílus is: Mahler ebben a művében nyilvánvalóan a 20. század későbbi, elsősorban Schönberg által diadalra vitt törekvéseinek előfutára, ám radikálisan soha nem rugaszkodik el a posztromantikától; a 9. szimfónia egyszerre hektikus és hidegen kiszámított, túlfűtött, ugyanakkor józanul szenvedélyes.
Mindezt egységbe foglalni nem kis karmesteri feladat. Aki látta két éve a Tavaszi Fesztiválon a csodálatos Chicago Symphony Orchestra élén, tudja, hogy Daniel Barenboim milyen bensőséges viszonyban áll ezzel a szimfóniával. (Legközelebb a művészt február 19-én szintén egy káprázatos zenekart, a Bécsi Filharmonikusokat vezényelve üdvözölhetjük Budapesten.) Az új CD-n (mely egy 2006. november 15-én Berlinben adott koncert felvétele) nem ilyen kvalitású zenekart hallunk, noha a Staatskapelle Berlin, azaz a berlini Deutsche Staatsoper zenekara tapasztalt gárda, pontos, szép hangzású, fegyelmezett együttes. Úgy tűnik, Barenboim kissé kísérletező értelmezést próbált diadalra vinni velük, és ez sikerült is. A karmester a legkevésbé sem akarta elsimítani a darab ellentmondásait, éppen ellenkezőleg, kiélezte azokat. Nem riadt viszsza a „csúnya” hangoktól, a basszusklarinét groteszk gurgulázásától, a pikoló szinte obszcén sivításától. A vonóskartól feltehetően visszafogott vibrátót kért, csillapítva a túlzottan romantikus hangvételt. Érdekes, átgondolt, okos előadás született.

 Joseph Haydn (1732–1809) billentyűs hangszerekre írt muzsikájának népszerűségét még ma is háttérbe szorítja vonósnégyeseinek és szimfóniáinak közkedveltsége. Az ötvenes-hatvanas években különösen Richter tett sokat népszerűsítésükért, és a popsztárként körülrajongott Glenn Gould is, aki 1980- ban lemezre vette a mester hat időskori remekét. Mindezek ellenére Haydn többnyire ma is csak bemelegítő ujjgyakorlataként tűnik fel a zongoristák koncertjein.
 Haydn-összkiadások sorában első Rudolf Buchbinder 1973–75 között készült felvétele, mely most kedvező áron egy 10 CD-t tartalmazó dobozban elérhető. A lemezeket végighallgatva hatalmas utat járhatunk be: a könnyű, valóban amatőröknek mintegy házimuzsikálásra írt divertimento-szonátáktól kezdve, a nehezebb, bonyolultabb „műhelyszonátákon” és „Esterházy” szonátákon át, egészen a három utolsó „londoni” szonátáig, melyek már a fiatal Beethoven világát vázolják. Buchbinder remek stiláris érzékenységgel vezet végig Haydn több évtizedes útján, így aztán a hallgató alig tud betelni a szinte végtelennek tűnő variabilitással, és persze legkivált Haydn legendás humorával. Hatoljunk mélyre ebben a rejtett kincsesbányában! A kevésbé ismertek közül felfedezésre vár az Asz-dúr szonáta, No.31 csodálatosan elégikus, szinte Chopint vagy Schumannt előlegező második tétele, a c-moll szonáta, No.33 vad szenvedélyek dúlta harmadik tételének beethoveni száguldása; felejthetetlen az e-moll szonáta, No.53 első tételének sejtelmes lopakodása, mellbevágóak hirtelen leállásai, nekilendülései, vagy a cisz-moll szonáta, No.49 két saroktételének vigasztalan panasza, megannyi megdöbbentő hangnemváltása. És nem puszta szónoki fordulat, hogy még folytathatnánk; ám a felfedező út mindenki számára adott: Haydn zongoramuzsikája meglepetések kimeríthetetlen sorozata. (Warner Classics, 2006, 10 CD)

Ünnep g-mollban
„Végre megtörtént, amire oly hosszú ideig várt Budapest hangverseny- látogató közönsége, s amit oly hőn áhítottunk mi, muzsikusok is: 2005. január 8-ának estéjén felcsendülhettek az első hangok a Muvészetek Palotája Nemzeti Hangversenytermében. (images/) Egy bizonyos, mi, akik részesei lehettünk ennek az estének, természetesen teljes mértékben tisztában voltunk a pillanat jelentőségével. Budapest zenei életében e hangversennyel új időszámítás kezdődött.” Írja Kocsis Zoltán, az est karmestere a most megjelent CD kísérőfüzetében, melyen a Nemzeti Filharmonikusok Mozart két, g-mollban írt szimfóniáját játsszák az új terem nyitókoncertjén. Élő felvételt közzétenni mindig kockázatos vállalkozás, ám Kocsisék öntudatosan vállalták a veszélyt, és igazuk lett: gyakorlatilag hiba nélkül, olykor egészen frenetikusan, és minden pillanatban ihletetten muzsikálnak.
Két mu, a szenvedély két elemi ereju kitörése. A fiatalon, mindössze 17 évesen írt „kis” g-moll (K. 183) csak a „nagy”, az utolsó pályaszakaszban írt K. 550 mellett érdemli ki jelzőjét. Megdöbbentően érett mu ugyanis, Mozart „Sturm und Drang” korszakának egyik csúcsa. Az első tétel négy hangból álló témája Mozart névjegye szinte, belehallható a „Jupiter” becenevu szimfónia kolosszális zárófúgájába is. És aztán elszabadulnak az indulatok, a tételben szinte csillapíthatatlanul süvölt a fájdalom, és valami dacos szembeszegülés a világgal. Kocsist mint az egyik legnagyobb zenei elemzőt ismerjük, és most is tökéletesen kontrollálja a szenvedélyeket, a vad rohanásban soha nem engedi ki a kezéből az ellenőrzést. Mindkét szimfónia előadásában talán az andanték sikerültek a legszebbre: csodás vonóskar, éteri fafúvósállások; a kései g-moll darab lassú tételét ritkán hallani ilyen szinte metafizikai átéltséggel. Bámulatosan kikevert egyensúly jellemzi az egész lemezt, a pianók és forték ideális arányban hangzanak fel. És mindehhez – különösen a menüettekben – valamiféle elengedett játékosság társul, tökéletes ritmikus feszességgel, de sosem katonásan, hanem mindig érzékeltetve, hogy azért mégiscsak táncról van szó. A szédítő tempóban lezavart, de egy pillanatra sem hadarós finálé aranykoronát rak erre a remek koncertre. Jól kezdődött ez az év!

Kritikai kiadás

Huszonnégy éve kezdődött a nagy vállalkozás, 2001-ben ért véget, és most egy dobozban, nyolc CD-n, kedvező áron is elérhetőek a részben már nem kapható felvételek. Kocsis hihetetlen teljesítményét a legnagyobb Bartók-szakértő Somfai László a „hangzó kritikai kiadás” kitétellel jellemezte. Semminél sem találóbban. Mert Kocsis, a Bartók-interpretáció hosszú történetében először, komolyan vette Bartók voltaképpen nem is kevés fennmaradt lemezfelvételét. És bár alapművek hiányoznak a hangzó anyagból, egyes kulcsdarabok – például az Allegro barbaro – többféle változatban meghallgathatók a szerző előadásában. Képzeljük el, ha Beethoven vagy Bach játékát, olykor persze gyenge technikai szinten, lemezről élvezhetnénk! Kocsis kimeríthetetlen inspirációs forrást lelt Bartók zongorázásában, még akkor is, amikor Bartók más szerző művét játszotta. Mindez döntően befolyásolta előadását.